A napfényben aranyló hatással kavargott a porfelleg, amit a pályán mozgó lovak vertek fel. A délutáni edzések során több állat dolgozott együtt, így lehetőség volt egy-egy futam erejéig összemérni a képességeket – Felix meglehetősen  elégedetten járatta le a neki osztott Futótüzet. A tréner még mindig a korlát mellett állt, kezében stopperrel figyelte a munkába fogottakat.

A szőke összeszedte a szárakat, és jelzett a nyúlánk pejnek, s az engedelmesen megindult a kijárat irányába. Nyugodt tempóban hagyták maguk mögött az ovális edzőpálya forgatagát, ezért az udvar  felé közeledve a fiú körbehordozhatta a tekintetét a messzeségben húzódó karámokon. A harsogóan zöld füvön szabadidejüket töltő lovakat látott.

Szeretett itt élni. Lassan két éve lakott a személyzeti házak egyikében. Jisung és Minho, a két lakótársa közeli barátai voltak. A sokszor kimerítő munka ellenére, nem tudott kellemesebb pillanatokat elképzelni, mint a kora reggel friss párafelhőit, vagy a ködbe burkolózó épületeket és az abban rakoncátlankodó telivérek bolondos játékát. Tizenhét éves kora óta itt tartózkodott, mára a tenyészet és a csöppnyi házikó vált az otthonává. Egyszóval érthető, ha nem vágyott innen sehová.

Vicces – gondolta magában –, hogy a velem egyidős fiatalok most keresik a jövőjüket, az enyém pedig már teljesen összeállt.

Így volt ez: nem kellett aggódnia a megélhetése miatt, és nem szenvedett hiányt, amíg itt alkalmazzák. Egyedül a családja volt, ami hátrahagyott egy bizonyos űrt. Sosem támogatták az álmait, de legalább meg sem akadályozták a valóra váltásukat. Szimplán nem értettek egyet Felix lómániájával – ahogyan ők emlegették a galopp iránti szeretetét és csodálatát. Nem is volt rá szükség, mert a fiú egymaga épített fel mindent az életében, egyáltalán nem várt segítséget. Élete talán egyik legboldogabb pillanata volt, amikor mindenezek ellenében az első versenyén, a pálya szélén megpillantotta a szüleit és a testvéreit – a rokonai ezzel tisztelték meg a kitartó munkáját.

Az emlékre elmosolyodott, majd kedvesen megpaskolta a ló vállát. Futótűz hosszú léptei gyorsan repítették át az ustállóudvaron – a macskakővel lerakott placcon koppanó paták hangjára egy magas alak vált ki az épület folyosójának sötétségéből. Felix felismerte Chant, habár még nem látott belőle semmit, de a vidáman csengő hang menten elárulta.

– Ejnye – nevetett odabentről. Kisétált a napfényre, sötét szemeit egyenesen a tréningből visszatért párosra függesztette. – Azért mit ne mondjak, elég jól néz ki ma a nagyfiú – göndör tincsei mögül alaposan végigmérte Futótűz alkatát. Felixnek egyet kellett értenie vele, ugyanis valóban tömény izom és erő lakozott a csikóban; de nem ő lett volna, ha nem köt bele valamibe a maga módján.

– Á, köszi, hogy észrevetted – vigyorgott le szemtelenül az idősebbre. – Sok munkám van ebben a páratlan testben.

– Hát még nekem – forgatta meg a szemét mosolyogva Chan, viszont momentumokon belül tágra nyílt a pupillája. – Jaj, nem! Én a lóra mondtam, anyám borogass...

– Chan, ha te is csatlakoznál a csapathoz, nekem nincs ellenemre, csak Minhoval és Jisunggal is dumáld le – röhögött fel a szőke, szívatva a sötét hajút.

Felix kivette a lábát a kengyelből, és leugrott a magas termetű csődörről. Széles vigyorral bámult bele az idősebb fiú arcába, az pedig hirtelen nem tudta, hogy szégyellje magát, vagy inkább csapja tarkón a kisebbet. Végül nem reagált az elhangzottakra, ami talán hiba volt: a zsoké úgy érezte, ezt a kört ő nyerte.

– Semmi baj, Chanie – bólogatott, mintha megértést fejezne ki –, itt szerencsére senki sem elítélő, nyugodtan vállald fel. – Marokra fogta Futótűz kantárjának szárát, és elindult befelé az istálló folyosóján.

A magasabb srác felháborodva lódult meg utána. – Felix, seggbe foglak rúgni! – kiáltott fel. Elnyújtott lépésekkel beérte a szőkét, és hevesen gesztikulálva magyarázott. – Pontosan tudod, hogy a csődörre értettem, amit mondtam, szóval ne merj velem viccelődni. Egyébként is, hol marad a tisztelet?

– Ne haragudj, Hyung – lökte meg finoman a vállával Felix. Nagyjából a másik felkarját találta meg a méretkülönbség miatt, de nem zavarta. – Nem gondoltam komolyan, nehogy azt hidd. Meg amúgy is, én főleg nem ítélek el senkit az ilyesmi miatt, nem lenne hozzá jogom.

Chan még kissé piros arccal rázta meg a fejét. Valójában a lelke mélyén tudta, hogy Felix csak cukkolja a nyelvbotlás miatt, azonban nem szerette volna, hogyha ilyet feltételezne róla bárki is. Na, nem mintha ferde szemmel tekintene arra, aki rendelkezik valamiféle mássággal, csak... ő nem akart belekeveredni a gyorsan terjedő pletykákba.

Mi sem bizonyítja ezeket jobban a barátságnál, ami őt és Lee Minhot köti össze, illetve a jó kapcsolatánál Felixszel. Pontosan tudatában van annak, hogy a szőke két kapura játszik, nem különben a legjobb haverját, akit csak és kizárólag a saját neme érdekel.

– Ne már, Chan hyung – állt meg Felix egy ajtó előtt. Lebiggyesztette az alsó ajkát, ezzel egy bánatos kiskutya mimikáját festve a vonásaira, és erre már a másik is felfigyelt. – Sajnálom, komolyan. Túltoltam a dolgot. – Elhúzott egy reteszt, aztán a lóállás kapuját félretolva bevezette a nagyra nőtt csődört a helyére.

– Nem, nem haragszom, Lix – rázta meg a fejét a fekete. Belépett a zsoké és a pej ló után, hogy segíthessen a leszerszámozásban. – Gondolkodtam. Ez minden, nem kell rögtön megijedni.

– Á, nem. Mindössze nem akarok összeveszni veled, Hyung.

– Fogadni merek, hogy azért, mert félsz hol fogsz aludni, amikor... zavaró tényező leszel Jisungnak meg Minhonak  – nevetett fel Chan. Egy mozdulattal kicsatolta a nyerget rögzítő hevedert a mén hasa alatt, és a cuccokat kirakta a boksz falából kiugró vasra.

– Hát most nem tagadhatom le, tudod nem olyan kellemes harmadik félnek lenni – helyeselt szintén kacagva az alacsonyabbik. A másik fiú elszörnyedt fejét látva nevetés közben felkiabált. – Christopher Bang, miket nem hiszel el rólam?

– Lee Yongbok, nálad semmin nem csodálkoznék.

Együtt léptek ki Futótűz mellől, hogy ki-ki a dolgára menjen. Noha Channak nem volt semmi különösebb tennivalója: lézengett az istállóban és segédkezett, ahol tudott. Az édesapja Ausztráliából jött, hogy Dél-Koreában galopplovakat trenírozzon, és ő már csak belecsöppent ebbe az egész mókuskerékbe, de végtére is, szerette ezt az életet.

Felix fintorra húzta szép ívű száját a koreai neve hallatán. Gyűlölte. Csakúgy, mint Ausztráliát, azt a távoli földrészt is, amit soha többet nem akart már látni, mégis az onnan kapott nevével élte az életét. Furcsa helyzet volt, nem is akarta bolygatni a múltat. Egyszerűen tele volt paradoxonokkal. Úgy lengték körbe, mintha a levegőben lógnának.

– Egyezzünk meg abban, hogy nem emlegetjük többet ezeket a neveket. Oké? – próbálkozott az alkuval.

– Mélyen egyetértek – bólintott Chan. – Mivel folytatod a napot? Nekem speciel semmi dolgom, szóval ha olyasmi, amihez kell valaki, akkor megyek veled.

Felix végigpörgette a fejében az elintéznivaló feladatokat. Három csikót edzett ma, segített Jisungnak és néhány másik lovásznak a bokszok kitakarításában, illetve a legközelebbi meló, amihez sok ember kell, az etetés lesz. Minden nap hat órától fél hétig terjedő idősíkban volt az abrakosztás, de jelenleg alig volt délután négy.

Ez számára egy dolgot jelentett: van elég szabadideje, hogy elkezdjen foglalkozni a fekete kancával, aki meg mindig abban a karámban tartózkodott, ahol legutóbb látta.

– Nos – köszörülte meg a torkát –, épp semmi fontos nincsen. Rebellishez megyek majd, a...

– Mi? – szakította félbe az idősebb. Értetlenül ráncolta össze a szemöldökét. – Rebellis? Az a fekete telivér, akivel nem tudtak semmit kezdeni a belovaglásnál?

Felix a szájába harapott. – Az.

– Mit akarsz te azzal a lóval?

Azt sem tudta, hogyan magyarázza meg a történteket. Szőke tincseibe futtatta az ujjait, és amíg ezen agyalt, az egyik falba vert szögről leakasztott egy kötőféket. Az anyagot a vállára vetette, így fordult vissza a magasabbhoz.

– Tudod, szó volt róla, hogy elküldik a vágóba. Hát azt nem akartam. Úgyhogy... beszélgettem a főnökkel, és rábólintott, hogy megpróbáljam én beidomítani.

Chan először majdnem felnevetett. Nem akart hinni a szavaknak. Felix eltökélt vonásait szemlélve viszont rájött, hogy ő nagyon is komolyan beszél.

– Haver – csóválta meg a fejét –,  az kemény menet lesz.

– Ha már vállalkoztam egy ekkora őrültségre, adjuk meg a módját, nem?

– Mire gondolsz? – kérdezte aggódva a fekete.

Felix vállat rántott. – Kezdjük most.