Barcelona

Ahogy felébredtem, azonnal ki is ugrottam az ágyból. Halálra rémült arckifejezéssel meredtem az erkélyre, ahol Ericson és Lewis egy-egy jegeskávéval a kezükben ücsörögtek. Felkaptam magamra Lewis pólóját, amit tegnap lustaságában csak lehajított a földre, majd kirobbantam a teraszra.
Megértem, hogy mindkettőjükre a szívbajt hoztam: a kócos, mindenfelé meredező hajam úgy állt, mintha egy frissen felrobbantott kémialaborból támolyogtam volna ki, a szemeim alatt vastag, éj fekete karikák húzódtak, és az arcomra kiülő kifejezés sem volt éppen barátságos. Egy szó mint száz, úgy festettem, mint aki éppen jött F1-es pilótákat reggelizni.
- Jó reggelt – mosolyodott el Lew derűsen, mire én csak mérgesen ráemeltem a tekintetem.
- Helló – pillantott rám Marcus is.
- Van még kávé? – morogtam, mire Lew felém nyújtotta a harmadik, jeges karamellás kapucsínót rejtő Starbucks-os poharat. Megengedtem magamnak egy hálásnak szánt mosolyt, majd látva, hogy Lewis megpaskolja a combját, jelezve, hogy nyugodtan beülhetek az ölébe megvontam a vállam.
- Nem vagyok nehéz? – pillantottam hátra Lew-ra, miközben kiscicához hasonlóan megdörzsöltem a szemem.
- Dehogy – válaszolta azonnal, majd átölelte a derekam.
- Elmagyarázzam, hogy mit csinálok itt reggel hatkor, ugye? – húzta fel a szemöldökét Marcus.
- Ez nem kéne, hogy kérdés legyen – mosolyodtam el. Éreztem, hogy hamarosan be fogom tudni oltani és ez természetesen elképzelhetetlenül boldoggá tett.
- Lewistól engedélyt kértem, hogy barátként közeledhessek feléd – mondta. Az arcomra azonnal értetlen kifejezés ült ki.
- Arról akart megbizonyosodni, hogy nem ütöm le, ha rád néz – egyszerűsítette le Lewis ezt kora reggel is felfogható szintre.
- Szóval nem akarsz rosszban lenni – vontam le a következtetést, mire a velem szemben ücsörgő szöszke határozottan bólintott. – Igazából nekem mindegy, de az asztalunknál magadnak csinálsz helyet – közöltem kegyetlen őszinteséggel. Lewis tűzoltóautó hangot kiadva jelezte, hogy értékelte az oltásom, Marcus pedig – talán kínjában – felnevetett és bólintott egyet.
- De értékeled a kezdeményezést? – pillantott rám. Kevés gondolkodás után bólintottam, majd előkaptam a telefonom és elkezdtem végig futni a közösségiket, amíg a pasik a pályavezetésről meg a „kritikus" gumi hőmérsékletről témáztak.

A reggelinél nagy döbbenet fogadta a tényt, hogy Marcus is csatlakozott hozzánk, de – mint ahogy eddig sem – senki nem zavartatta magát. Ugyanolyan gátlástalanul folyt a beszélgetés, amibe időnként meg a visszatérő vendég is bele-beleszólt.

SEBI: Ez a kölyök hogyhogy megint itt van?

Elmosolyodtam az üzenetén. Esküszöm, mint egy védelmező bátyus, akit nem lehet levakarni magamról.

ME: Barátilag békülni akar

Adtam meg a rövid, de teljes mértékben lényegre törő választ, mire Sebastian gyanakvóan felpillantott a telefonjából és furcsa tekintettel kezdte méregetni Marcus-t. Normális esetben rászóltam volna, de mivel nem vagyok az a könnyen megbocsájtó típus, inkább csendesen, a müzlim felett mosolyogtam a helyzeten. Mikor Marcus észrevette, hogy Sebi milyen ronda tekintettel mered rá, kicsit lefehéredett, majd bólintott egyet.
Sebre irányítottam a tekintetem. Valamit tátogott a svédnek. Ne hiszem el, hogy ennyi idő alatt sem jutottam el odáig, hogy megtanuljak szájról olvasni. Pedig olyan hihetetlenül sokkal megkönnyítené az életem.

A harmadik szabadedzés után a győztes finn elől futva haladtam a Red Bull motorhome-ja felé, ahova az ebédet megbeszéltük a társasággal.
- Nem ihatod meg, így is vagy egy liter energiaitalt magadba öntöttél, hülyegyerek – kiáltotta. Normális esetben ezen megsértődtem volna, de tudtam, hogy Kimi – bármennyire is próbálja leplezni – nagyon is jól szórakozik. Meg amúgy is, egy órán át ült egyhelyben, igazán hálás lehet nekem, amiért átmozgatom.
Amit pedig a napi bevitt koffeinmennyiségemről mondott... hát a mai nap minden, amit táplálékként bevittem a szervezetembe igen csak magas koffeintartalommal rendelkezett.
- Öreg vagyok én már a társaságodhoz – jelentette ki lihegve, mikor utolért. Én – bár kicsit megálltam, hogy megvárjam őt – indultam volna be az épületbe, de Kimi még mindig a térdére támaszkodva kereste maga körül a levegőt, bennem pedig erős kétségek támadtak azzal kapcsolatban, hogy meg is találja-e azt.
- Meg ne fulladj, Finn – mondta Sebi, mikor beért minket, majd „segítségnyújtás" címén megveregette Kimi hátát. Erre, mintha Sebi kezében varázspálca lett volna, a Jégember felegyenesedett, kikapta a kezemből az újabb koffein-löketet, majd a palack tartalmát nemes egyszerűséggel a betonra öntötte.
- Most fáj a szívem – jelentettem ki, de ekkorra a finn már az épületen belül volt, sőt már be is állt a kajáért várók sorába. Sebivel mi is csatlakoztunk hozzá, majd csodálkozva tapasztaltuk, hogy még senki sincs itt.
- Írok a csoportba – jelentettem be. Ugyanis igen, az eseménymentes edzés alatt csináltam unalmamban egy Messenger-csoportot, melynek a „Kerekasztal lovagjai" nevet adtam. Persze valamelyik agyas azonnal megváltoztatta a nevet „Kerek/szögletes asztal pilótái és Rozi"-ra, de – félretéve a hisztis énem – e fölött elsiklottam.

Az időmérő után egy nagyon boldog Lewis ült mellettem a volán mögött.
- Annyira jó volt száguldani – mondta, mint egy kisgyerek.
- A száguldás a munkád – jelentettem ki, majd nagyot haraptam a csokis müzliszeletemből. A közlendőm hallatán Lewis mosolya még szélesebbre kúszott, de nem szólalt meg. Nyilvánvaló volt, hogy valamit hozzátett a fejében a mondandómhoz, de inkább nem kérdeztem rá. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy normális ember módjára beszélgessek, így a társalgás helyett inkább a kaját választottam, és egy második müzlit is előkaptam az ölemben heverő táskámból.

Vasárnap azzal a tipikusan filmbeillő „új nap, új esély" érzéssel keltem, amit nem nagyon értettem, de azért örültem neki. Mosolyogva ültem fel az ágyban, majd egy nyújtózkodás után kikeltem az ágyból és egyenesen az apartman konyhájába mentem. A hűtő, mint mindig, most is szinte üresen tátongott: csak néhány tojás, és három Monster ült a polcokon. Még kávé sem volt... ph. Egy – valószínűleg világvégére tartogatott – serpenyőbe kevéske olajat öntettem, majd amíg a tojások szépen rántottává főttek megcsörgettem Ocon-t.
- Honnan tudtad, hogy fent vagyok? – szólt bele a telefonba szórakozottan.
- Mert ha az F1 tényleg cirkusz lenne, akkor te lennél az a tipikusan koránkelő kakas – mondtam, mire ő a vonal másik végén elnevette magát, majd egyetértően hümmögni kezdett.
- Amúgy meg csak unatkozok főzés közben – vallottam be nagyot sóhajtva.
- Éppen unalmamban a reggeli futásom csinálom – mondta, én pedig egy hümmögéssel jeleztem, hogy megértettem amit mondd és várom a folytatást. – Neked karamellás kapucsínó három cukorral és sok tejszínhabbal, Lewisnak pedig kókusztejes frappe cukor nélkül?
Még én is meglepődtem, hogy ennyire kiismerhetően étkezek. A tény pedig, hogy Esti ennyire keni vágja a kávézási szokásainkat... nem kicsit rémített meg.  Végül egy ahával elintéztem a dolgot, Esti pedig elköszönt és bontotta a vonalat.

Nagyban törtem a fejem azon, hogy miképpen kéne tálalnom a tojásokat, amikor hátulról egy izmos test simult hozzám, két erős kar pedig átölelte a derekam.
- Mizu, kis konyhatündérem? – suttogta Lewis a fülembe, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ez így most olyan, mintha együtt lennénk – mondtam. 

Ahogy megmozdítottam a fejem, a hajam egyszerre az arcomba hullott. Lewis felnevetett, majd a fülem mögé tűrte a kósza tincseket.
 – Hamarosan befut a kávé is – mondtam és – bár nem láttam az arcát – biztos voltam benne, hogy Lewis gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.
- Ericson?
- Ocon.
- Oké, akkor nem kell felkapnom pólót – mondta megkönnyebbülten, majd még szorosabban ölelt.
- Lewis, nem vagyunk együtt – figyelmeztettem nevetve.
- Jó, de attól még szeretgethetlek – mondta, ahogy lágyan megpuszilta a fejem tetejét. Abban a pillanatban megszólalt a csengő, én pedig – kipattanva Lew karjai közül – rohantam az ajtóhoz.
- Csak nem kávészagot érzel? – nevetett fel Lewis a saját, nem túl elmés poénján.

A futam első körében Kimi balesetezett, és szerencsétlen módon ki is esett. Na, ezzel egy időben a képernyőre került egy szöszke, hat év körüli kisfiú, aki a koccanás hatására hihetetlen sírásba kezdett. Annyit láttam, hogy a fő menedzsmentes elvonul telefonálni, majd miután visszajött, elém állt.
- Rozi, küldetésed van – jelentette be.
Mire észbe kaptam, már a lelátón álltam a kölyköt keresve. Hamarosan halk szipogást hallottam a közelből. Megfordultam a tengelyem körül, és ott is volt az idézőjeles célpontom.
- Helló – köszöntem az anyjának.
- Salut – mondta a nő. Most komolyan kiküldtek franciákhoz? Oké, hogy gimiben tanultam a nyelvet és érettségiztem belőle, de két éve nem használtam! Minden erőmmel próbáltam összekaparni egy épkézláb francia mondatot, majd összegyűjtve az önbizalmam el is mondtam azt. A család szemmel láthatóan megértette a mondandóm, mert csodálkozva felálltak a lelátóról és követve a vezetésem már mentek is a bokszutca felé.
- Thomas vagyok – mondta franciául a kisgyerek, miután elengedte az anyja kezét és az enyémre fogott rá.
- Én Jenny – mosolyodtam el, mire csodálóan szétnyílt a szája.
- Jennifer Rossi? – nézett fel rám. Akaratlanul is elnevettem magam a reakcióján, majd bólintottam. – Wow – csúszott ki Thomas száján.
- Kimi a kedvenc versenyződ? – kérdeztem tőle, mire vad bólogatásba kezdett. – És kiket szeretsz még?
Hát a kisfickó fél perc alatt felsorolta az egész mezőnyt. Lelkesen szedte a kis lábait a bokszutca bejárata felé, majd – mikor megértette, hogy igazából hova is megyünk – szája ismét izgatottan elnyílt. A családdal beértünk az F1-es központi lazítóba, ahol leültünk egy kis asztal körül. És akkor a szülők is elkezdtek belekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Nagyon jól beszélsz franciául – dicsérte meg az idézőjeles nyelvtudásom Thomas anyukája. Mosolyogva megköszöntem, majd – bár épp meg akartam hívni őket egy-egy italra – meg is érkezett a kétlábon járó meglepetés. A hős odasétált Thomas mellé, majd egy gyors köszönés után lekapta a fejéről a sapkáját és aláírta, végül pedig Thomas fejére helyezte. A srác mosolya még az eddiginél is szélesebb lett, és arra kényszerített, hogy újra értelmezzem a fülig ér a szája mondás értelmét.

A futam összességében nagyon jó volt, de nem bántam meg, hogy lemaradtam róla. Miután Kimi elment még kicsit beszélgettem a családdal, aláírtam Thomas autogramos könyvét (ahol kisebb csoda lévén nekem külön hely volt fenntartva), majd átkísértem őket a Renault-hoz.
Lewisszal a parkolóban találkoztunk. Mire kiértem, már bent ült a kocsiban, így én csak bepattantam az anyósülésre és már indultunk is.
- Baj, ha teszünk egy kis kitérőt? – nézett oldalra a futamgyőztes.
- Dehogy – mondtam, majd elkezdtem neki mesélni a kiruccanásomról. Egy szórakozóhely előtt álltunk meg a kocsival.
- Szépim, a váltóruha a hátsó ülésen van, az ajtó előtt megvárlak – ült ki Lew arcára titokzatos mosoly. Még mielőtt bármit kérdezni tudtam volna kiszállt, engem egyedül hagyva a kocsiban. Hátul egy baba kék, kicsit hercegnős ruha és egy magassarkú várt. Hosszú kínlódás után átöltöztem, majd kipattantam a kocsiból. Jó, a sarkak kicsit megnehezítették magát a „pattanás" részét a dolognak.
- Mire készülsz? – kérdeztem, mire Lew nemes egyszerűséggel megfogta a kezem és behúzott a klubba. Az egész hely sötét volt, csak néhány, nagyjából húsz csillagszóró világította be a helységet. A lámpák felkapcsolódtak, és akkor rengeteg ember ugrott elő azt kiáltva: MEGLEPETÉS.
Hát az biztos, hogy meg is lepődtem. Az egyik hatalmas asztalon egy sokemeletes fehér torta állt és egy 20-ast ábrázoló gyertya állt rajta.
- Boldog szülinapot, te feledékeny csaj – jött oda először Sebi.

Hajnali egy felé Lewisszal hazaindultunk. A vezetéssel nem volt különösebb baj, mert csak én ittam és ezúttal nekem is sikerült tartanom a mértéket. Az apartmanba érkezve szó sem volt arról, hogy külön aludjunk. Nem is tudom, hogy mit éreztem, de egy pillanatban odaléptem Lewishoz és megcsókoltam.
Hamarosan már a lepedők között folytattuk a csókcsatát, azonban Lew megállt.
- Így nem – jelentette ki. Nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani, de mivel úgy is elég fáradt voltam csak rádőltem a mellkasára és már aludtam is.

All the love, Ch