•Negyedik felvonás•

     A következő nap már elállt az eső szerencsénkre. A csönd lappangott szét a szobában én pedig az ágyon ültem, egyedül. A falnak dőlve vártam, hogy Kiara egyszer csak berohanjon, és azt mondja: – Aria jól van. Ezt két órája is megtehette volna, de nem történt semmi se. Egyre jobban éreztem, ahogy megtelik a lelkem fájdalommal és lassan gyásszal. Amire viszont rájöttem volna a rejtély megoldására, kezdtem becsavarodni.
– Mégis mit keresek itt? - hangzott el a kérdés a fejemben, miközben lábaimat mellkasomig húztam. Szerintem keményen szenvedtem. A változás lejátszódott bennem, és oly nyomott hagyott testemben, amit néha lehet meg kellene köszönni. Hisz ez tett erősebbé...
Pillanatok múlva az ajtó kinyitódott. A nyikorgására egy féle gyógymód létezik, be kellene olajozni, amit persze úgyse tettünk meg. A cipőt figyeltem meg először, amely belépett. Azonnal felismertem Strange egyszerű barna gyakorlóját. Sokáig viselte, de valamiért mindig meglepett vele.
– Gyere! - dobta oda hozzám a gyakorló ruhámat, amit azonnal félre löktem. Mielőtt megfordult volna gyorsan elkaptam a bal vállát. Érdekesnek ítéltem meg már annak idején is. Akárhányszor szemeibe néztem, a belső Norton lenyugodott. Fogalmam sem volt róla, kicsoda is ő valójában, de iszonyúan vágytam a társaságára. Sokáig nem is értettem ezt az érzést.
– Stephen. Hogy van Aria? - kérdeztem meg levéve kezemet a válláról. Arcomon látta, hogy éjszakai bagolyságom miatt, egy cseppet sem hunytam le a szemeimet. Tekintetén észrevettem a higgadtságát. Akkoriban úgy gondoltam, soha sem látom majd őt idegesnek.
– Rendben van. Öltözz! Siess, mert Rileyék már várnak. - miután kilépett a szobából, sietősen kezdtem el magamra kapni a három ruhadarabot, majd rohanva mentem a térre. A vászon lábbelit egészen megszoktam már akkorra, ahhoz képest, hogy alig néhány napja laktam a szentélyben. Igazán otthonosnak ítéltem meg. Wong pedig egyébként kitűnően főzött.
Visszaesve a múltba, amint kiértem, minden szem rám szegeződött. A három lányon és a máguson is gyakorló volt, így gondolni lehetett, mit is fogunk egymással kezdeni. A barna kesztyű mániát viszont soha sem értettem. Jenessa jelenlétén kétszer is elgondolkodtam, majd ráeszméltem, hogy én magam hívtam meg. Kiara és közte érződött a rivalizálás, amit inkább egy oldalú utálatként lehetne közölni. A téren két oszlopban álltunk fel, az előttünk levő lett a párunk. A botvívást, már egy ideje tanulmányoztam, Strange pedig megmutatta nekünk a technikáit. Óvatosan és lassú tempóban próbáltuk leutánozni mesterünket. Riley és én egészen kitűnően tanultuk el, habár bénázni mindenkinek lehet.
Kiara viszont egy folytában a szőke nő kezére akart vágni, aki néha fel is szisszent a sikeres találatok után. Pillanatok múlva Harper megtörte a védekezését Jenessának, akit miután hallotta landolni a földön, tovább ütötte. A kétségbe esett nő végiggurult a tér egy részén, majd ijedten figyelt fel Kiara, egy kóbor botra. Strange szigorú tekintettel nézte a dühöngő lányt és áldozatát.
– Ki vagy te? - mordult rá Jenessara, és ha Stephen nem fogja le, akkor lehet megütötte volna ismét. A szőke nő felállt Riley segítségével, megkezdve a veszekedést.
– A nevem Jenessa Thompson. A családom nemzedékek óta a fényt szolgálta, és arra tanított, hogy el kell pusztítanunk azokat, akiknek a birtokában rejlik ilyen erő. De... - itt kötelező volt megállnia és tovább dühíteni barátnőmet. – ... úgy gondolom tévedtek. Sajnálom... - csuklott el a hangja, fejét pedig lehajtva szeretett volna távozni. Kiara az összes létező erejét összegyűjtve bal kezével elrepítette a mágust, akik nem messze mellém érkezett. Jobbjával fojtogatni kezdte Thompson-t, Riley-t pedig még mielőtt beleavatkozhatott volna eltávolította. Az egyik szőke a hátára esett, míg a másik arca elszíneződött. A szenvedés jelent meg, én pedig tehetetlennek éreztem magamat.
– Kiara, hagyd abba! - utasításomra cseppet sem figyelt oda, ezért kellett még egyszer felszólítanom.
– Kérlek, nem akarlak bántani! - kisebb terpeszállás után kezdtem el érezni Stephen szavait. Nekem kell megtennem...
  Kezeimet kör-körösen forgattam egymással szemben, majd fájdalmat véltem észrevenni magamon. Mire a víz létrejött, már abbahagyta a fojtogatás, ijedt arca pedig a megbánást jelentette. Én viszont nem tudtam visszatartani az indulataimat. Az összes létező erőmet rázúdítottam tenyeremet felé tartva. Sajnálom ezt azóta is. Egyre közelebb léptem Kiarához, majd egyszer csak visszarántott valaki.
Strange hátul próbálta enyhíteni az érzelmeimet. Kezeimet magam mellett kellett volna lógatnom, de helyette arcomról lefolyó könnyeimet használtam fegyverként. Felpattantam Strange öléből hegyes végű jégkristályokat alkotva a cseppekből. Támadás helyett a földbe dobtam az összeset. Nyújtott rombusz alakba hasították fel a teret, hirtelen pedig lángolni kezdtek. Félelem szökött a testembe, annak is legjobban dobogó szervébe, a szívembe. A tűz emlékeztetett a házunkra, amely során talán az istennőjét láthattam, aki az életemet akarta elvenni.
Pillanatok alatt görnyedtem össze ott helyben, gyengének érezve magamat. Stephen szavai viszont folyton emlékeztettek valamire, ami csak egy dolog lehetett. NEM ADHATOM FEL. Pedig igazán képtelennek éreztem ezt megtenni. A lelkem darabjait kellett összegyűjtenem, csakis azért, hogy felállhassak. Kezemet nehézkes támaszkodás után az égbe emeltem, majd lecsaptam. Fejemet balra fordítva néztem meg a jelen levő csapatomat. Stephen, aki ámulatában azt se tudta mit tegyen, a szenvedő Jenessa, a feltápászkodó Riley és végül a térdre rogyott csurom vizes Kiara, nekem már csak ők maradtak. Anyám látni sem akart volna valószínűleg, ahogy apám se.
Mire az eső ismét eleredt, én már a szimbólumra fókuszáltam, amelyet a lángok elárultak nekem.

E S A H C A R I M...

A befejezett kör ennyi betűből állt ilyen sorrendben. A jég mind ismét vízzé egyesült, kezeimet pedig automatikusan ökölbe szorítottam, aminek a következménye a sírásom lehetett volna. Nem érdekelt a körülöttem levők ijedt tekintete, tudtam, hogy a tűzet el kell oltanom. A szemeimből lecsurgott folyadék lett az oltó anyag. Fájt erőszakkal kiszedni, de megtettem és miután felálltam már nem éreztem. Ezek után egyedül Stephen arcát akartam látni, és ismét szemeiben keresni a békét. Ez viszont nem történt meg. Bármennyire is próbáltam nyugodtságát átvenni, nem sikerült, hisz ő maga is idegesen tétlenül állt ott, megfeszült állkapcsával. Komor nézéssel, összeszűkült szemekkel, amik körül látszottak az előbbi sírásaim, sétáltam át rajtuk. Amint beléptem a szentély ezen ajtaján, ismét Aria jutott eszembe. Wong arcát kerestem, aki kopaszos fejével szinte bárhonnan kitűnne, kisebb pocakja pedig csak könnyít a helyzeten. A mogorva, ázsiai férfi az emeleten tartózkodott, ahová nem mertem addig fellépni. Aznap viszont csurom vizesen ballagtam, keresve őt, és a Harper lányt. Az egyik eldugottabb zugából merészkedett ki. Ajtó viszont rengeteg volt az emeleten. Nem hittem volna, hogy ereklyéken kívül bármi is lehet ott fent. Ámuldozásom kellős közepén szólt rám.
– Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? - csoda, hogy nem esett nekem ennél is jobban. A víztócsát, amely körülvett egy kezemmel kiemeltem a szőnyegből, és a plafon felé tartottam. Hagytam, hogy lassan a levegő része legyen. Ott helyben értettem meg az erőm erejét. Stephen bármennyire is próbálta elmagyarázni ki is vagyunk mi, fogalma sem lehetett. Soha sem mertem a szemébe ezt mondani. Kezeimet magam mellé engedtem és ránéztem az ámuldozó Wongra. Sosem láttam még olyannak. Meglepett, ámulatba ejtő arca néha még eszembe jut, és elmosolyodok rajta.
– Maga sohasem nevet? - azonnal rám emelte szemeit, amik színei szerintem folyton változtak. A tekintete elárulta őt.
– Volt mikor... megesett. - szavai ok nélkül elő csalták belőlem a heves kacagást. Miután abbahagytam biccentett fejével megmutatva a szobát, amelyben Aria feküdt. Az ajtót nyikorgás nélkül próbáltam kinyitni, ezt követően pedig leültem az ágy melletti székre. Eltűnődtem, vajon mi miért nem fent laktunk. Az ötlet elszállt a fejemből, amikor az izzadó, verejtékes lány megszólalt.
– Nem... az ő... hibája... - csuklott el a hangja, majd megragadta kezeimet. – Ne hagyd... hogy bántsa. Jenessa nem tett semmit se. Úgy is eljött volna értem - az ágy melletti szekrényre néztem, mert felé nyúlt. A felső fiókjában egy ezüst nyakláncot emelt ki, amelynek medálját fekete kő díszítette. Saját mellkasára helyezte és látva az elsötétedett érrendszerét kissé megrémültem. Hirtelen jutottak eszembe a dolgok. Maga a betűk is: „ESAHCARIM"
Vajon mit jelenhet? A kérdés eluralkodott a fejemben, és telefonomért rohantam le szobámba ott hagyva egyedül Aria-t. Tollat és lapot kerestem az elektronikus tárgy mellé, amikre mindenki felfigyelt.
– Mit csinálsz? - kérdezte aggódva kezem felé nyúlva Riley. Egy percre megálltam, hogy végignézzek rajta és a mellette állókon.
– Sajnálom... - csuklott el hangom ismét Strange-re nézve. A nyugodtság lelke mélyére költözött, ami miatt erő szökött a kezeimbe.
– Stephen? - szóltam hozzá felé nyújtva a papírra ráírt betűket. – Mit jelent ez? - a tipikus okos arcra váltott, ami legbelül mosolyt váltott ki belőlem. Tudtam, hogy ő szinte mindenre ismeri a legdiplomatikusabb választ.
– Ez... - kezdte el mondatát. – Egy egyszerű fordított írás. Egy név, azt hiszem. - rögvest tükröt ragadott, én pedig a tollamat ragadtam meg, hátha meghallom a szavait. Ügyesen próbálta felfedni a valódi szót, míg a végére Kiara meg nem unta és el nem kobozta tőle. Egyszerűen kivette a kezéből, és szöget váltott.
– Mira... - kezdte el diktálni az eddig felismert szót én pedig körmölésbe kezdtem.
– ...Chase. - nézett felénk ráejtve a lapra a tükrét, majd a puffanása után csönd telepedett a szobára.

Órákkal később

Telefonon, laptopon bármely olyan eszközön, ahol embereket lehet megkeresni kezünkbe vettük, és nyomoztunk a titokzatos idegen után. Úgy gondoltam a kezdetektől fogva, hogy ő is egy közülünk. Egy folytában ebben a tudatban kutattam utána, remélve, hogy megtalálom.
– Hé, figyeljetek! - szólalt meg Riley mutatva a képernyőre. A nőnek hosszú, barna fürtjei le voltak engedve, tekintetével pedig ölni tudott volna. A körözési plakát eléggé feltűnőnek számított, mégsem találtuk meg hamarabb. Gondolataim ennek okát keresték, fölöslegesen.
– Valószínűleg egy lehet közületek... - jelentette volna ki Stephen, ha Kiara meg nem szakítja.
– Azt már nem. Lehetetlen, hogy egy őrült legyen a negyedik... - megállt, először folytatni akarta az ordítozós ellenkezést, de leintettem megvédve Stephen-t.
– Nem ismerjük, nem tudhatod, miért van rajta. - Kiara függetlenül a délelőtti incidenstől utálta, ha valamiben nincs igaza. Általában elfogadta, de sohasem szerette. A dühe ettől csak felerősödött irántam, de én tudtam, hogy mindez miért van. Aria.
Wong pont ebben a pillanatban csúszott le közénk mellette az előbb említettel. Mosoly kúszott arcomra és ok nélkül Stephen-re pillantottam. Ettől eltekintve Kiara ugyanaz maradt, habár húgát jó szorosan magához húzta. Viselkedését miután eltávolodtak egymástól ki is mutatta.
– Nem érdekel, se Mira, se ti. Cassie sokkal jobb emberhez is vonzódhatnál, nem a piros köpenyeshez. Tudod jól, hogy valamelyest igazam van. - fordított nekünk hátat, én pedig köpni-nyelni nem tudtam mondatán. Aria azonnal utána sietett jó testvérként, Riley pedig Wong társaságában elment a könyvtárban.
– Egyébként... - törte volna meg a csendet Strange, de lecsitítottam. A két testvér után igyekeztem kihallgatva beszédüket. El akartam magyarázni Kiaranak az igazat, de hallgattam.
– Tudod, nem így terveztem ezt... - szólalt meg Aria félénken. Alig tudott kinyögni egy mondatot szerencsétlen. Náluk sajnos ez így működött.
– Gondoltam... - mérgelődött Kia egy pillanatig.
– Olyan boldog voltam, amikor elköltöztem otthonról. Magányra vágytam. - kezdett el nyavalyogni a fiatal, hátha megsajnálja testvére, habár ez képtelenségnek tűnt. Pedig már azt hittem ismeri őt.
– Két év elég lett? - kérdezte Kiara eléggé gúnyosan, megvetően.
–  Igen, nővérem - majd felsóhajtott egyet és úgy tűnt megbánta a dolgokat. Az évek gyötrelmei nem csak testvérére, de rá is hatással voltak.
– Miért te lettél a sötétség? Anyáék tudnak egyáltalán róla? - heves bólogatást kezdve hajtotta le fejét, és próbálta elrejteni lefolyó könnyeit. Kiara viszont még épp időben kapcsolt, és hátulról testvére mellkasa köré fonta kezeit.
– Sajnálom... - törte meg Kiara-t, aki fejét Aria hátának döntötte. – Tudod nem vagy egyedül. A levegő velem van. - itt bukott ki az őszinteség a legjobb barátnőmből. – Hallom az összes neszt és nem lehet lenémítani. - ezt a pillanatot éreztem annak, hogy már nincs hozzá közöm. Nem tartozott rám.
A tér felé kezdtem el sétálni a nap vége körül mögöttem pedig Strange kullogott. Halk lépteire sokáig fel sem figyeltem, de úgy mozgott mintha az árnyékom lenne. Ott álltam meg, ahol a délelőtt folyamán még javában szenvedtem. Erős fejfájás tört rám hirtelen, és úgy éreztem el kell mennem innen. Meg kell találnom Mira-t, mielőtt bajba keveredik. Stephen arcára kellett vetnem egy pillantást.
– Te is tudod mit fogok tenni... - vallottam be elkövetkezendő tettemet. Kezét vállamra helyezte, de ha tényleg azt kellett tennem, ő tudta volna.
– Nem most fogod... - akkor még nem értettem az ő képességeit, ezért értetlen arccal ránéztem. Mindenképpen marasztalásnak hittem, de hangja nem változott a szokásostól. Nem tudtam kiigazodni rajta.
– Félek, itt maradni... - ekkor tette bal kezét jobb vállamra. Maga felé húzott én pedig átkaroltam a derekát. Magassága miatt csak reménykedni tudtam a nyaka szintjéig.
– Mind félünk, ezért nem szabad itt hagynod minket. - fejemet jó mélységig vállába fúrtam, megkezdtem a megtörés folyamatát, akárcsak Aria. Belül éreztem a közelgő zuhatag cseppjeit, akik a szememen keresztül jutottak ki.
– Nem akartam sírni előtted... - mondatom végét cseppet sem haraptam el. Azt akartam, hogy Stephen tudja erős szeretnék lenni, és ő adja az erőt hozzá. Arcára és leginkább szemeire akartam rápillantani, de nem mertem. Féltem teljesen máshogy értelmezte, és ezért cserébe megvető tekintettel találom szemben magamat.
– Meg fogom találni Mira-t. - szólaltam meg hirtelen elterelve a kínos helyzetről a témát. – Mert ha nem teszem meg fog ölni... - ezek voltak utolsó szavaim az álom elnyomása előttről.

Ezzel térek vissza hosszú idő után. Én tényleg röstellem amiért nem tudtam hamarabb hozni, de remélem most már gyorsabb leszek.