Mennyi volt az esélyem arra, hogy egy "elviselhető" nap után itt üljek egy szentély előtti küszöbön a szakadó esőben? Azt hiszem semennyi.

•Első felvonás•

8 órával ezelőtt

– Cassie! Gyere már! - ordított fel hozzám Kiara, ezzel megzavarva életem legnyugtatóbb álmát. Aztán leesett a siettetése. Az állásinterjú. Ezt persze Cassandra Norton természetesen elfelejtette. Kapkodva néztem az órámra remélve, hogy nem futottam ki a maradéknyi időmből. Tévedésem miatt viszont nem kezdtem el zokogni, inkább próbáltam volna javítani a helyzetemen. A legközelebbi szoknyába és harisnyába belebújtam majd egy inget kaptam fel a hátamra. A lépcsőről lesétáltam, a néhányszor elbicsaklott a lábamról eltekintettem és igyekeztem is. A konyhában legjobb barátnőm Kiara fogadott, aki éppen a reggelimet készítette. Amióta ismerem, szinte többet törődött velem, mint a saját anyám. Elválaszthatatlanokká váltunk már a gimi első napján. Még az iskolai bankettre is szerzett nekem partnert, akinél sajnos én szúrtam el valamit nagyon. Ő velem ellentétben próbálta megtalálni a helyét a világba eléggé szokatlan módon. Ivás, bulizás, de erről majd később. Miután leültem vele szemben az asztalhoz, ahol már meg volt nekem terítve, elgondolkodtam az álláson. Biztosan ismét szakács akarok lenni? Három és fél éven keresztül már akadt rá lehetőségem "kipróbálni" ezt a hivatást. Anyámék mondjuk mindig is orvosnak szántak engem, ami azóta is zavar engem. Érettségi óta pedig szinte alig hallottam felőlük valamit. Akkor költöztünk el és ez volt az én botrányos időszakom, amikor éreztem anyámon és apámon a csalódást. Természetesen Kia támogatott engem, és sikeresen ellaktunk nélkülük ketten.
– El fogsz késni! - rakta elém azt a finom omlettjét, amit annyira imádok. Fogalmam sincs, hogy csinálja, pedig akkoriban én számítottam a legjobb szakácsnak. Vagy valami olyasminek.
– Már el is késtem - motyogtam össze két harapásom között eléggé morcosan. Tulajdonképpen semmi kedvem sem volt erre elmenni. A Hétfő reggelek az ilyen dolgok nélkül is eléggé zűrösek. Miután befejeztem a reggelit, ami elég spontán döntésre vall, gyorsan vállamra dobtam a táskámat majd a lakáskulccsal kívülről bezártam az ajtót. Az újonnan átfestett kerítés átlépését követően pedig megkaptam a vékony sort.
– Mikor szándékoztál köszönni? - kissé gúnyosan próbált szidni, de magában tartotta a nevetését.
– Elnézést, anyám. Szia - vigyorogtam el a végét, ő pedig hátraesett a hatalmas röhögésben.
Az egész utat végig aggódtam, mert valószínűleg kicsúsztam az időből ismét. New York szinte mindegyik utcáján átrohantam, míg a végére megérkeztem az interjú helyszínére. Az épületben halk, óvatos léptekkel siettem a recepcióra. A hatalmas pult mögött pedig fiatal recepciós lánnyal találtam szemben magamat. Arca szeplős és kissé félős, ami arra utalt, hogy alig pár hete dolgozik itt.
– Merre találom, Mr Whitman-t? - kérdeztem meg udvariasan, amire végre rám emelte tágra nyílt bambi szemeit.
– Miért keresi?
– Néhány napja feladott egy hirdetést a netre. Szakácsi állásra jelentkeznék.
– Oh... - már ekkor tudtam, hogy valami nincs rendben. – ... sajnálom Miss, de erre tegnap lehetett jelentkezni. Változnak az időpontok - szerencsétlen romhalmaznak éreztem magamat. Egy Gyalázatnak. Persze, az ő önbizalom gerjesztő hangvétele után nem is csodálkoztam el ezen.
– Bocsánat, hogy raboltam az idejét - megfordultam majd elindultam haza. Az út során, csak arra tudtam gondolni, mit fogok ezután tenni. A házak előtt sétálva éreztem, hogy valaki követ. Hallani lehetett a cipője kopogását. Szemem sarkából megpróbáltam volna felismerni, de kapucnis feje miatt, nem láttam arcát. Zsebre dugott kézzel egyszerűen csak kullogott utánam. Először nem is törődtem vele, főleg a sarok után, amikor is végre megláthattam szeretett otthonom. Azt terveztem, bezuhanok az ágyba és azt hiszem várok a csodára. Amikor viszont jobb kezemmel megérintettem a kapu kilincsét és befelé toltam, az idegen hátra rántott. Pont annyira sikerült neki, hogy még éppen láthattam arca alsó részét, ahol körszakállat viselt. Azt csak pillanatok múlva tudtam meg, miért is tette az előbbi cselekedetét.

 A ház, ahol már lassan négy éve éltem, a semmibe veszett. Az otthon szó abban a percben szűnt meg számomra. Akkor éreztem valami különöset, valami szokatlant, ahogyan eleredt az eső hirtelen a haragom miatt. Jobbra-balra fordítottam fejemet hátha valami kiutat találhatnék, ebből a rémálomból. Észrevettem egy alakot, nőit. Még mielőtt nyomába eredtem volna, a régi otthonom magához hívott. A darabjait szinte körülöttem éreztem. Olyan forrónak és száraznak. A tűz pedig felébredt, gyulladt az égbe emelkedve. Ijedten hátráltam ki arról az irrealista helyről. Az már nem az én házam. Megfordultam és a legközelebbi saroknál tudtam csak megállni a sokkos helyzetem miatt. Már hátra se mertem nézni, egyszerűen ott hagytam mindent és mindenkit.

Órák teltek el, amire elállt végre az eső. Kifejezetten kedveltem a nedves, csapadékos időt, de azokban a percekben, szinte semmit se szerettem. A melankolikus hangulat ott eltűnt, helyét pedig szivárvány és napsütés vette át. Még nyomottabban éreztem magamat majd eszembe jutott a telefonom, amivel megtudhatnám Kiara honlétét. A kérdésed, persze az lehetne, eddig miért nem kerestem. Egyszerűen, féltem. Az irrealista helytől minél távolabb kerültem, annál jobban rettegtem a következő ilyen esettől. Roppantul önzőnek találom az akkori énemet, hisz nem is gondoltam senki más biztonságára. Saját magamat tettem előtérbe pedig ez nem szokásom. A kabát zsebemből óvatosan kicsúsztattam a telefonomat, majd hívásra készítettem. Ujjaimat valamiért nehéz volt, arra rávenni, hogy megnyomja az elindítás gombját, végül viszont sikerült.
– Halló. Ki az? - suttogta a telefonba a hívott személy. Valamiért az érzelmek eluralkodtak rajtam. Utoljára 10. -ben sírtam, úgy teljesen, ami a bőgésre hasonlított már.
– Minden olyan gyorsan történt! - a szemeim lassan megteltek könnyekkel és egyenként lefolytak az arcomon.
– Kérlek, ne beszélj hangosan. Rohadt nagy szarban vagyok. Majdnem felgyújtottak - valamiért meglepve éreztem magamat pedig őszintén számíthattam volna erre.
– Hol vagy? - kérdésemre még választ sem kaptam, de megálltam és próbáltam beazonosítani a tartózkodási helyemet. Már akkor is hősnek képzeltem önmagam. Azóta viszont ráeszméltem, hogy ilyesmik nincsenek. Valaki természetfeletti, mások viszont emberek. Habár Strange sokat mesélt nekem erről, te, aki ezt olvasod fogalmad se lehet, ki is ő. Vagyis legalábbis én nem ismertem. Tulajdonképpen, ahogyan ott álltam New York legelhanyagoltabb utcáján, abban a percben nekem se volt róla fogalmam. Egyedül csak is Kiara mondatára összpontosítottam.
– Emlékszel a régi gyárra, ahová a szüleink megtiltották, hogy bemenjünk? - elképesztő. Megint kezdi a rebelizmusát. Lázad egy olyan világ ellen, ami így is elnyomja őt, mint egy cigarettát az asztalon. Valójában, emlékeztem a régi gyárra. Imádtam apám rémtörténeteit róla. Még Rileynak is mesélt. Az iskolai éveim alatt őt is a barátomként emlegetem, hisz elég sokat segített nekem. Földrajz, történelem. Mindig az ő házi feladatát másoltam le. Sajnos, útjaink eléggé széthúzták ezt a barátságot. Ő egyetemre ment, míg én dolgozni.
– Ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel az égbe majd az esőcseppek összeállását lefelé irányítottam, ahol szétcsattant az egész. Ha elönt a düh ez történik. Minden folyadék, amiben egy kevéske víz is megfordul, kezeimmel végigsuhintok a levegőben, ami által az előbbiek megismétlődnek.
– Tudom, máris elkezdesz aggódni! - válaszolta a vonal másik végéről, ami felé irtózatosan elkezdtem sietni. A régi gyárról köztudott volt már annak idején is, hogy ott szinte senki sem fordul meg. Esetleg drogosok vagy azok, akiket a törvény üldöz. Már lassan futva száguldtam az idővel. Mire az épület elé értem, a tüdőm megtelt hideg levegővel, hisz az ősz nem igazán kedvel engem. Évek óta ezt küldi felém.
A felső ablakból néhány perccel később kiugrott két ember. Az épület a földszintet beleszámolva egy emeletnyi volt. Lábra érkeztek mindketten, az üvegszilánkok pedig csak úgy repkedtek. A szőke hajút először fel sem ismertem, majd mikor hátranézett és futásra invitálta Kiarát, azonnal eljutott a tudatomig a személyazonossága. Felém indultak el és veszélyt jelezve utasítottak kezükkel. Habozás nélkül rohantam utánuk, mivel jócskán lehagytak. Három, akár négy sarokba tellett, amire megálltak, én pedig végre kérdezhettem.
– Mi a francért futottunk? - néztem rá a két lányra, mire ismét eleredt az eső. Különösnek találtam, az egyszer napsütéses időt, ahol szinte elpusztulok meleg sugaraitól majd pedig a szomorú és egyben lehangoló esőnek átadja a helyét. A két lány dühösen figyelték egymást, én pedig leültem, a fura építmény lépcsőjére. Kezeimmel hadonászni próbáltam majd ökölbe szorítottam. A víz egyesülés afféle esernyővé lett felettünk. Tátott szájjal bámulták a mozdulataim végkimenetelét.
– Az egész az ő hibája. Én éppen dolgoztam - tekintetemet azonnal a magyarázkodó Kiarára emeltem.
– De te pincérnő vagy - kissé kínosan érezte magát, de aztán elkezdte a szokásos kirizsázom magamat ebből.
– Nyomozó lettem. Az csak álca - Rileyból azonnal előtört a hatalmas nevetés, majdnem hátravágódott mellém, mert nem bírta tovább. Ellenben velem, aki annyi kamuzását hallottam már, hogy csaknem regényt tudnék belőle írni.
– Komolyra fordítva a szót. Miért voltatok ott? - fürkésztem mindkettejük arcát, eléggé nyugodtan. Ez számomra furcsa, mivel megközelítően minden fel tud idegesíteni. A süket duma pedig még jobban.
– Engem valaki odahívott. Egy női hang, annyit felismertem, a rezgései viszont túl messze lettek volna. Bocs - szólalt meg először Riley, valamennyire megnyugtatva engem. Már egy kezemmel tartottam a fölöttünk levő vízesernyőt.
– Rajtad a sor, csiripelj! - utasítottam várva válaszát, amit nem adott meg. Erre felment bennem valami és elé állva ordítottam.
– Inkább ne is szólj egy szót se! Könyörgöm, kímélj meg a részletektől! - itt húzott vissza Riley lecsitítani.
– Egyébként, miért ülünk itt? Miért nem megyünk haza? - erre a földet kezdtem el nézni majd pedig kezeimet babrálva közöltem vele az igazságot.
– Nincs hova mennünk. Felrobbant a házunk, amire visszaértem. Egy körszakállas idegen mentett meg. Olyan érzésem volt, mintha ismerném - Kiara cigarettát vett ki a kabát zsebéből, amit még a meggyújtása előtt sikerült sikeresen kiszednem a szájából, a vízcsóvám segítségével.

– Héj! - kiáltott rám nevetve majd letelepedett mellénk. Egészen idilli pillanat lehetett volna, újra együtt a csapat. Ezt a helyzetet viszont az ajtó, aminek neki támaszkodtam, megzavarta. Beesve a szentélybe végre megláthattuk, a mentorunkat és a szállásadónkat is. Doctor Stephen Strange-t a mágia forrását.