Én: - Ez a világ tele van varázslattal és csodával! Különleges lényeket alkothatok és teljesen új fajokat!

Reader-chan, kelletlenül: - Megint én vagyok a főszereplő?

Én: - Nem is kérdés! Csodálatos, különleges mágiád van, amivel sok dologra vagy képes!

Reader-chan: - Aha... szóval én valami kiválasztott vagyok, igaz? Valami ütődött kis falusi senki, esetleg hercegnő, akinek olyan ereje van, hogy a karakterfejlődés csodás ritmusában már részt sem tud venni, mi?!

Én: - Nem így értettem...

Reader-chan: - Ó, tuti van valami főgonosz, aki annyira személytelen és céltalan ebben a fekete-fehér erkölcsű világban, hogy már a legyőzésére sem mernek gondolni! Aztán jövök én, valami szent fegyverrel meg a rohadt nagy erőmmel, amit a nemes lelkem miatt még nem használtam arra, hogy az uralmam alá hajtsam a világot, igaz?

Én: - De...

Reader-chan: - A legyőzéshez meg verbuválok egy nyomorultakból álló csapatot, akik jobb esetben rendelkeznek személyiséggel és háttér történettel, de persze az egész eddigi életüket eldobják azért, hogy engem kövessenek a halálba. Az egyik pasival - aki lehetőség szerint még valamilyen szinten emberi lény - egymásba szeretünk, majdnem meghal de mégsem, aztán a végén nagybetűs Happy End és negyven gyerek, mi?

Sértődötten sírva elrohanok.

Reader-chan, üvöltve: - Bocsánat, elfelejtettem, hogy unikornison lovagolok, amik alapvetően közelébe nem mennek az embereknek, de persze ez is meg van magyarázva azzal, hogy különleges vagyok...