Az első, ami eljutott Connor tudatáig az volt, hogy valami nagyon keményen fekszik, és fáj a háta. Várjunk csak, hangokat is hall. Most már képes megmozdítani az ujjait. Talán a szemét is ki tudná nyitni?

– Dr. Hulster! – kiáltotta valaki a fejénél. – Azt hiszem, kezd magához térni.

Connor ruhasuhogás és sietős léptek zaját hallotta közeledni. Mire kinyitotta a szemét, már Dr. Hulster hajolt fölé, karján egy kis csíptetős jegyzettömbbel. Arca komoly volt, de nyugalmat árasztott.

– Hogy érzed magad?

– Azt hiszem, jól. – Connor megkísérelt felülni. Körbe nézve, most már be tudta azonosítani, hogy hol van: Valami kórteremszerűben lehetett, és egy asztalon feküdt.

– Mi történt velem?

Halványan még emlékezett a tornacsarnokban átélt katasztrófára, és a pánikra, amit érzett. Valamiért most a szokottnál is több időbe telt magához térnie a visszaváltozás után. Nehéznek érezte a fejét.

Dr. Hulster közelebb lépett hozzá, és letette a jegyzettömbjét az asztal szélére.

– Miután Ray átvette az irányítást, találkoztam vele a folyosón. Micsoda szerencse, hogy összefutottunk!

Connor szeme kikerekedett, döbbenten nézett a nőre. Kérdezni akart volna, de Dr. Hulster belé fojtotta a szót, és tovább beszélt.

– Alig tudtam visszafogni, nagyon el akart menni innen. Főleg miután megtudta, hogy miért vagy itt.

– Mi? – Connor megmerevedett ültében. – Elmondta neki, hogy azért jöttem ide, hogy megszabaduljak tőle?

– Persze, hiszen kérdezte. Hogy hazudhatnék? – Dr. Hulster vállat vont, és egyáltalán nem tűnt aggodalmasnak. – A lényeg, az, hogy igaz, kicsit hamar, de megkezdhettük a kísérletezést annak érdekében, hogy megtaláljuk azt a módszert, amivel kiiktathatjuk őt. Véleményem szerint, minden a zenével kezdődik. Meg kell akadályozni, hogy amikor zenét hallasz, Ray átvegye az irányítást. Ez a kiindulópontunk, és innen megyünk majd tovább.

Connor bizonytalanul biccentett, és miközben Dr. Hulster beszélt, igyekezett teljesen magához térni. A gondolatai még mindig túl lassan álltak össze egész képpé.

– Hasonló elv alapján haladunk, mint a többi kívülállónál, csak nálad azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Tudom, hogy ez még csak az első napod, de az erőnléti órán történt baleset miatt szeretném, ha megbeszélnénk egy időpontot, amit heti rendszerességgel tartanánk, és igazán elkezdhetnénk a kutatást.

– Rendben – felelte Connor kissé nehezen forgó nyelvvel.

– Pompás! – mosolygott a nő, és belenézett a jegyzetébe. – Mit szólnál mondjuk szerda este nyolc órához, a vacsora után?

Az időpont hallatán Connornak akaratlanul is felszökött a szemöldöke.

– Olyan későn?

– Ne aggódj – mondta Dr. Hulster nyugodt hangon. – Lesz bőven időd kipihenni magad.

– Hát, akkor rendben. – Lábát átvetve a vizsgálóasztalon körül nézett. – Ööö, és ide jöjjek vissza, vagy...?

– Igen – bólintott Dr. Hulster. – Terveim szerint a vizsgálatok mindig itt zajlanak majd, de neked nem kell ide egyedül feljönnöd. Gyere az irodám elé, és ott találkozunk.

– És Ray...? – kezdte bizonytalanul a fiú, de nem tudta, hogyan folytassa. – Vele mi lesz? – bökte ki végül, de még ő is hallotta, milyen szánalmasan hangzik ez a kérdés.

– Mi lenne vele? – kérdezett vissza Dr. Hulster, és egyenesen Connor szemébe nézett. – Szabad akarsz lenni tőle, nem?

– De igen. – Connor megforgatta a fémkarikát a szemöldökében. – De most, hogy tudja... - Hirtelen eszébe jutott valami, és felkapta a fejét.

– A gyilkosság a medencénél! Mondott róla valamit?

Dr. Hulster megrázta a fejét.

– Semmit. Jobban el volt foglalva azzal, hogy mentse a saját bőrét.

A fiú feszültségtől felhúzott vállai most elernyedtek.

– És... Nincs arra esély, hogy esetleg nem ő tette, ugye? – kérdezte lesütött szemmel. A nő arcán keserű mosoly jelent meg.

– Tudom, hogy mit érzel, Connor. Szeretnéd, ha kiderülne, csak valami félreértésről van szó, és igazából nem Ray a bűnös. De ebben a helyzetben, konkrét, kézzel fogható bizonyítékok hiányában, a logikánkra kell hagyatkoznunk. Senki sem volt a medencénél Rayen kívül, amikor a gyilkosság történt. A logika azt diktálja, hogy ő tette. Máskülönben, hogy fulladt volna bele a vízbe az a szerencsétlen fiú? – Dr. Hulster sajnálkozva sóhajtott.

– Esetleg részeg volt... Beleesett és nem tudott úszni... - próbálkozott tovább Connor, de Dr. Hulster pillantásából áradó szánalom megállította. A nő naivnak tartotta.

– Fojtogatás nyomait találták a nyakán, és ha emlékszel, csurom víz volt a te ruhád is. Még ha úgy is történt volna, ahogyan te állítod, akkor Ray vajon miért nem segített? Miért nem lépett közbe? Tudtommal eléggé hirtelen-természetű, nem igazán tudom elképzelni, hogy leblokkol egy ilyen helyzetben.

Connor kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de nem jött ki hang a torkán. Dr. Hulsternek igaza volt.

– Sajnálom, Connor. Tényleg. – A nő megérintette a karját, és együtt érzőn nézett rá. – De megtetted a legjobbat, ami ebben a helyzetben lehetséges. Eljöttél ide. Innentől már minden rendben lesz.

A fiú lemondóan bólintott, és lekászálódott a vizsgálóasztalról.

– Elmehetek?

– Persze. Az osztálytársaid már biztosan aggódnak érted.

Connor meghökkent, és az ajtóból még visszafordult.

– Mennyi ideig voltam eszméletlen?

Dr. Hulster fel sem nézve válaszolt:

– Jóformán egész nap.

Ezt meghallva a fiú élesen beszívta a levegőt. Mi van? Egész nap? Már épp nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mit csinált Ray és Dr. Hulster ennyi időn át, ám akkor a nő fáradtan elmosolygott, és így szólt:

– Ne felejtsd el, szerda, este nyolc óra.

Connor lenyelte eredeti mondandóját, és feszülten bólintott. Megértette, hogy Dr. Hulster már nem akar többet elmondani neki. Mennie kéne.

– Rendben. – Lenyomta a kilincset, ám ekkor feltűnt neki valami. – Hol a pulóverem?

Az teremben tartózkodó kutató-orvosok közül egy férfi felkapta az egyik sarokban álló fotelből, sietve a kezébe nyomta, majd szinte kilökte az ajtón.

Pár pillanatig Connor meg se tudott mozdulni, csak állt, kezében a felsőjével, háta mögött a csukott ajtóval. Mivel telefont nem szabadott hozni az intézetbe, nem tudta megnézni, hogy hány óra van, de gyanította, hogy már késő. Újra lejátszotta az imént lezajlott beszélgetést és a tornateremben történteket, és érezte, amint végig fut a hátán a hideg. Belebújt a kapucnis felsőjébe, és amikor zsebre dugta a kezét, hirtelen egész testében megdermedt. Idegességében a hajába markolt, majd ismét benyúlt a zsebbe, hiába tudta, hogy semmi értelme.

A füzet, amiben Ray-jel beszélgettek, eltűnt.

***

Jenna kiöblítette a fogkrémet a szájából, majd hideg vízzel megmosta az arcát. A csap fölötti tükörbe bámult, és engedélyezett magának néhány másodpercet, hogy elemezze az arcát.

Először is, szőke haja túlságosan is göndör; kezelhetetlen. A színe sem szép arany, vagy ezüstös szőke, hanem inkább olyan semmilyen, mint a homok. A szemét szerette; nagy és világítóan kék volt, mint az óceán. Az arcformája ovális volt, viszont az ajka lehetett volna kicsit vastagabb, teltebb. Az orrárra csak legyintett, majd közel hajolva szemügyre vette világos bőrét. Igazán ráférne egy kis napozás vagy szolárium. Visszahúzódott, és nagyot sóhajtva inkább elfordította a fejét.

A lányzuhanyzó teljesen üres volt, már minden osztálytársa a szobájában ejtőzött, várva a lefekvési időt. Jennának fogalma sem volt róla, hány óra van, de nem is izgatta magát különösebben a lámpaoltás miatt. Na, és ha elkapják a folyosón? Nem is érdekelhette volna kevésbé.

Összeszedte a holmiját, majd a törölközőjét a vállára lendítve kilépett az ajtón. És egyenesen Connor mellkasának ütközött.

– Jaj, ne haragudj!

A fiú villámgyorsan hátra lépett két lépést, és a füléig elvörösödött.

– Nem néztem a feliratot...

– Semmi baj. – Jenna mintegy védőövként szorította magához a törölközőjét, és képtelen volt egyenletesen lélegezni.

– Ööö...Akkor én megyek is – mondta Connor, és Jenna észrevette, ahogy szinte öntudatlanul a piercingjéhez nyúl.

– Várj! – kapott észbe hirtelen Jenna. – Nem meséled el, mi történt ma veled?

– Ja, hogy az. – Connor felnevetett, de egy csepp vidámság sem volt a hangjában. Minden mozdulata feszültségről árulkodott. – Nem lesz mindjárt takarodó?

Jenna bosszúsan fújtatott, mire a plafonon lévő lámpa pislákolni kezdett. A lány nyugalmat erőltetett magára. Nem lenne jó, ha tönkre tenné a világítást.

Connor felpillantott a lámpákra, majd vissza Jennára.

– Elmondom, ha te is elmondod, hogy kerültél ide, és miért akarsz elmenni.

Jenna nyelt egyet; érezte, hogy a vezetékekben lévő elektromosság ki akar törni, fel akar robbanni. Muszáj lecsillapítania őrülten dobogó szívét. Vett egy mély lélegzetet, majd alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Rendben, nem bánom. De te kezded!

Connor biccentett, szemében majdhogynem valamilyen elégedettségféle csillogott, mint, aki pont erre számított. Elindultak a kihalt folyosón, de nem a lift felé vették az irányt, hanem a lépcsőházba. Szinte senki sem használta, mindenki a kényelmesebb módját választotta a közlekedésnek, és ilyen késői órában pedig főleg biztosak lehettek abban, hogy nem fogják őket megzavarni.

Jenna letelepedett az egyik lépcsőfokra, és hátra simította a haját az arcából. Szemével követte Connort, aki fel-alá sétált előtte, és láthatóan nem tudta, hogyan kezdje.

– Nem ülsz le? – szólt rá Jenna, mire Connor csak megrázta a fejét.

– Túl ideges vagyok. Jobb, ha állok.

A lány bólintott, de nem szólt egy szót sem.

– Szóval. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csak elkezdem. – A fiú megtorpant, kapucnis pulcsija zsebébe süllyesztette a kezét, és egyenesen Jennára nézett.

– Mindig is imádtam a zenét. Kiskoromban folyton apát nyaggattam, hogy hadd játsszak a régi gitárján. Aztán amikor felfedeztem, hogy milyen csodálatos hangszer, akkor már azért könyörögtem, hogy tanítson kicsit. Apa próbálkozott, én pedig gyorsan tanultam. Túl gyorsan. Jó voltam. – Connor enyhén felszegte az állát, de a hangjában szikrányi önteltség sem volt. Egyszerű tényként kezelte.

– Ekkor jött az ötlet a szüleimtől, hogy beíratnak egy zeneiskolába. És aztán a következő szülinapomra egy gitárt kaptam. Imádtam. A suliban a tanárok el voltak ragadtatva tőlem, lelkesedésemmel szorgalmammal hamar a kedvencükké váltam. És ez így ment évekig. Minden rendben volt. Elvoltam a kis magam alkotta világomban, nem nagyon érdekelt senki és semmi más.

Jenna átkarolta a térdeit, és egy pillanatra sem vette le a szemét Connor mozdulatlan alakjáról.

– Aztán idén kaptam a szülinapomra egy új gitárt. Az egyik legboldogabb napom volt, és alig vártam, hogy kipróbáljam. Elmentem a zenesuliba. – A fiú hangja megakadt, úgy tűnt, mintha nehezére esne kimondani a szavakat. – Amint beléptem az aulába, meghallottam a zenét. Persze, ez természetes, mindig is volt sulirádió, meg amúgy is... Mindig zenélt valaki. Ez teljesen normális volt addig, de abban a pillanatban... Hát megtörtént. Iszonyatos fájdalmat éreztem, megrémültem, nem tudtam, mi történik velem. Filmszakadás, és aztán felébredtem egy parkolóban az éjszaka közepén.

A lány szeme elkerekedett, és érezte, amint kapkodva veszi a levegőt. Connor elhallgatott, mintha észrevette volna Jenna reakcióját.

– Szóval...A zene az oka? – kérdezte a lány, és hallotta a hangján, milyen bátortalanul cseng.

A fiú komoran biccentett.

– Abban a pillanatban, hogy zenét hallok, elájulok, és Ray átveszi az irányítást. Fogalmam sincs, ez idő alatt mi történik a testemmel, hova megyek, kivel beszélek, mit csinálok. Ha a zene elhallgat, Ray eltűnik, és én felébredek valahol, teljesen összezavarodva. Mindenki magyarázatot vár tőlem, de hát nem tudok mit mondani. – Keserűen elmosolyodott, majd hirtelen mozdulatot tett Jenna felé. A lány először összerezzent, de Connor nem tett semmit, csak leült mellé a lépcsőre. Pár percig csend volt, mindketten elmerültem a saját gondolatikban. Jenna vett egy mély lélegzetet.

– Tehát akkor, amiért idekerültél, az nem is igazából miattad volt, hanem...?

– Ray miatt. Igen. – Connor hangja megkeményedett, egyenesen előre nézett, és Jenna látta, amint finom remegés fut végig a fiún.

– Nem kell elmondanod – visszakozott a lány. – Nem tartozik rám.

– Igazad van – mondta Connor. – Nem is értem, miért mondom el neked.

Jenna arca lángba borult a szégyentől.

– Sajnálom – nyögte, de legszívesebben azonnal pofon is ütötte volna magát. Milyen bénán hangzott!

– Tudod, talán furán fog ez most lejönni, de valahogy kíváncsivá tettél – mondta Connor, de még mindig nem nézett a lányra.

– Hogy érted ezt?

A fiú most végre felé fordította a fejét, és ajkán halvány mosollyal válaszolt:

– Nem is tudom. Alig vagyok itt két napja, és máris megnyílok neked. Nem is ismerjük egymást. És te itt ülsz és figyelsz rám, mintha ősidők óta barátok lennénk.

– Osztálytársak vagyunk. Én... - küszködve kereste a szavakat. – Én sem értem, miért beszélgetek veled. Általában magam vagyok, amolyan magányos farkas, tudod. Nem akarom, hogy bármi is idekössön.

Connort meglepte a lány hangjából áradó keserűség.

– Nick mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki el akar innen menni. És hogy nem önszántadból jöttél ide.

Jenna megmerevedett, és keresztbe fonta a kaját a mellkasán. A szíve a torkában dobogott, képtelen volt megszólalni.

– Igazad van – mondta hirtelen, és belenézett a fiú szemébe. – Azt hiszem, tényleg nem kéne ilyesmikről beszélgetünk. Nem is ismerjük egymást.

Hogy is lehetett ilyen idióta? Nem bízhat senkiben. Éveken át tudta tartani magát ehhez az egyszerű szabályhoz, erre most egy vadidegen srácnak majdnem kikotyogta élete történetét. Felpattant a lépcsőről, és az ajtó felé sietett. A kilincs felé nyúlt, ám hirtelen Connor szorítását érezte a csuklóján. A fiú maga felé pördítette, arcán értetlenség tükröződött.

– Mi a baj?

Jenna lenézett a kezére.

– Eressz el! Megmondtam, hogy nem nyúlhatsz hozzám többet!

Connor ujjai úgy hullottak le a lány csuklójáról, mintha a bőre megégette volna. A fiú szemébe hideg távolságtartás költözött, de egy tapodtat sem mozdult.

– Igazad van – mondta színtelen hangon, majd ismét zsebre vágta a kezét. – Sajnálom.

Jenna az ajkát harapdálta, a feszültségtől legszívesebben beleöklözött volna valamibe. Épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, hogy bocsánatot kérjen, vagy bármit, amikor Connor hirtelen egészen közel lépett hozzá, annyira, hogy ajka szinte a fülét súrolta. Jenna nem kapott levegőt. Ujjait a combjába mélyesztette, és fogcsikorgatva próbálta visszatartani a falban tekergő vezetékekben futó áramot, ami akkora erővel készült kitörni, mint még soha.

– Valahányszor találkozunk, el akarsz futni – suttogta a fiú, és lélegzete csiklandozta a lány bőrét. Megnyalta kiszáradt ajkát, és próbálta összeszedni magát.

– Nem is, én...

– Mitől félsz, Jenna? – A lány megfeszült, amikor meghallotta a nevét a fiú szájából.

– Semmitől. – Végre sikerült egy kis erőt csempésznie a hangjába. Ellépett Connortól, és a háta mögé nyúlva megmarkolta a kilincset.

– Nem akarok többet beszélgetni veled. Hagyj békén.

Connor sötéten felnevetett, és felvonta a szemöldökét.

– Tudod, ez igazán nem fair.

– Miről beszélsz?

– Csak arról, hogy te voltál az, aki beszélgetni akart velem. Nem én erősködtem.

Jenna érezte, amint a szégyen pírja elönti az arcát. Mintha minden csontja megolvadt volna, a térdei remegni kezdtek, és ő csak bután bámulta Connor önelégülten vigyorgó arcát.

– Égsz – mondta a fiú, és Jenna hallotta a hangján, milyen jól szórakozik.

– Nem égek. Azt akarom, hogy békén hagyj.

Connor széles mozdulatot tette kezével, és még szélesebben vigyorgott.

– Akkor miért vagy még mindig itt?

A lány szeme elkerekedett a megalázottságtól, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Szó nélkül sarkon fordult, és kirontott a lépcsőházból. Nem nézett vissza, csak vakon menetelt a folyosón, és magában szidta Connort és önmagát. Olyan hülye volt! Mi ütött belé?

A lifthez érve türelmetlenül nyomogatni kezdte a hívógombot, majd, amikor az ajtók nagy sokára kinyíltak, azonnal beugrott a kis fülkébe. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy belefúrja magát a paplanjába és elfelejtsen mindent.

Amikor belépett a szobába, Alison és Abby egyszerre hallgattak el, és Jennának az a kellemetlen érzése támadt, hogy egy másodperccel ezelőtt még róla beszéltek.

– Hol voltál? – kérdezte Abby, és felült az ágyban. Pizsama felsőjén három színes kiscica tancolt és énekelt. Jenna elhúzta a száját. Odalépett a saját ágyához, és hanyag mozdulatokkal ledobálta róla a könyveit, a füzeteit és az ágytakaróját, majd azzal a lendülettel belevetette magát a párnák közé.

– Fürödtem – morogta, mire a lányok összenéztek. Alison merengve figyelte Jenna ideges mozdulatait, majd kisvártatva megszólalt:

– Lekésted a takarodót.

– Kit érdekel a takarodó? – csattant fel Jenna, de már meg is bánta, hogy így kifakadt. – Bocs – tette hozzá egy fokkal halkabban.

– Semmi baj – mondta Alison, és felállt az íróasztalától. Sötét haja most is belelógott fél szemébe; kutató pillantást vetett a lányra. Jenna hanyatt vágta magát az ágyon, és lehunyta a szemét. Hallotta, amint szobatársai még szöszmötölnek egy kicsit mielőtt lefekszenek, aztán minden lámpa kialudt.

Jenna összeszorította a fogát, és próbált lenyugodni. Az idegei még mindig pattanásig feszültek, egyszerűen nem jött álom a szemére. Egyre csak Connor önelégült arca lebegett a szeme előtt, és úja és újra átélte a kínos beszélgetést, ami a lépcsőházban zajlott. A fejére húzta a takarót, mintha így kizárhatná a képeket. A fülében csengett a fiú hangja, amint egészen közel hajolva megkérdezte: Mitől félsz, Jenna? És a lány azt kívánta, bárcsak elmondta volna neki az igazat.