- Mr Spark, felelne a kérdésemre?

Connor összerezzent, és felnézett. Milyen kérdés? Azt sem tudta, milyen órán ül. Lassan pislogott, hunyorgott, végül megadóan megrázta a fejét.

- Nem tudja? – A biológiatanár felvonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy nincs jó napja. – Mi lenne, ha talán figyelne az órán, és nem a fellegekben járna?

Fojtott kuncogás hullámzott végig az osztályon, Connor pedig lejjebb csúszott a széken. Megfogadta, hogy figyelni fog, de alig telt el egy-két perc, máris elkalandoztak a gondolatai. Az agya zsongott, képtelen volt koncentrálni a fáradságtól.

Hol volt tegnap éjjel?

Miért nincs emléke arról, ami történt?

Egyszer csak elájult a kocsma előtt, és amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már hajnal volt, ő pedig egy bevásárlóközpont parkolójában feküdt. Megnézte a telefonját, és a szíve összeszorult a sok nem fogadott hívás láttán. A legtöbb a szüleitől érkezett, és egy Robintól. A lány SMS-t is írt neki, amelyben aggódva érdeklődött a hollétéről, de válasz nélkül maradt.

- Ferde éjszaka?

Connor nem is hallotta a csengőt. A fiú, aki hozzá szólt, körülbelül egy fejjel lehetett magasabb nála, és mindent tudóan vigyorgott rá.

- Olyasmi – felelte Connor csendesen, majd gyorsan összeszedte a tankönyveit. Fájt a feje, és a legkevésbé egy ilyen fajta csevegésre vágyott. Alig bírta nyitva tartani a szemét, és eltűnődött: Lehet, hogy egész éjszaka nem is aludt? Akkor hát mit csinált?

A folyosón észrevette Robint, amint Tinával és Lolával beszélget. A lány arca komor volt, és úgy tűnt, mintha a legkisebb szellőtől is összerogyhatott volna. Hiányzott belőle a megszokott magabiztosság. Hirtelen felnézett, mintha csak megérezte volna, hogy Connor nézi, és arca kipirult. A karját keresztbe fonta a mellkasán, és megvárta, amíg a fiú odaér hozzá. Akkor sem szólt semmit, amikor már szemtől szemben álltak egymással.

- Ez ugyanaz a ruha, ami tegnap volt rajtad? – kérdezte Tina mellőzve mindenfajta tapintatot.

Connor zavartan lepillantott magára. Miután felébredt a parkolóban, nem mert egyenesen haza menni, mert félt a szüleitől. Amúgy is, mit mondhatott volna? Ő maga sem tudja, mi történt vele. 

Megint meggyanúsítanák azzal, hogy kábítószert használ.

- Beszélhetnénk? – nézett Robin szemébe, a lány pedig aprót bólintott. A tekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit. Pár métert odébb sétáltak, a lány pedig kétkedve nézett a fiúra. Connor idegesen a farmerjába törölte izzadt tenyerét.

- Szóval? – kérdezte várakozón Robin. – Hol voltál tegnap délután?

- Rosszul lettem. Aztán elájultam.

Robin arckifejezése megváltozott, szemébe távolságtartó fény költözött.

- Jobb kifogást is kitalálhattál volna. – Dühösen megrázta a fejét, tördelni kezdte az ujjait. – Tudod, nyugodtan megmondhattad volna, hogy nem akarsz velem duettezni! Lehet, hogy megbántottál volna. De akkor is százszor jobb lett volna, mint amit csináltál helyette.

- Nem, Robin, igazat mondok. – Connor remegő kézzel szemüvege alá nyúlt, és megdörgölte a szemét. Arra gondolt, hogy most el fogja mondani, mi történik vele, valahányszor elveszti az eszméletét.

- Kérlek, csak hallgass végig.

A lány bizalmatlanul nézett rá, de egy kicsit lazított szigorú testtartásán.

- Az elmúlt időszak... nehéz volt számomra. Tudod, mostanában gyakran leszek rosszul, látszólag bármi féle ok nélkül. – Küszködve kereste a szavakat. – Az egész mindig azzal végződik, hogy elájulok. És amikor magamhoz térek... Nem tudom, mit csináltam addig, amíg nem voltam tudatomnál.

- Ezt hogy érted? – Robin szeméből teljesen eltűnt a mogorva érdektelenség, közelebb hajolt a fiúhoz. – Ha ájult vagy, hogy csinálnál bármit is?

Connor nagyot sóhajtott.

- Kell, hogy csináljak valamit, mert amikor felébredek, teljesen máshol vagyok, mint, ahol kidőltem. És van, hogy órákkal később.

- Tegnap is ez történt?

- Igen – bólintott a fiú. – Az egész éjszaka kiesett. Hajnalban tértem magamhoz egy parkolóban. Borzasztóan fáradt vagyok, szóval lehet, hogy nem is aludtam egész éjjel.

Connor észrevette az enyhe remegést, ami végigfutott Robinon. A fiú arra számított, megkönnyebbül majd, hogy valakinek végre elmondhatta, mi folyik körülötte, de helyette még feszültebb lett, ahogy látta a lány arcán átsuhanó rémületet.

- Ha igaz, amit mondasz – kezdte bizonytalan hangon. – Akkor ez rohadt ijesztő. És nem tudom, mit lehetne csinálni vele. Kedvellek, Connor. De... nekem ez túl sok. Menj el egy orvoshoz, ez biztos nem normális.

Connor torkát idegen, jeges kéz szorította el, alig bírt nyelni. Nem számított rá, hogy ilyen hamar elvesztheti a barátait. Lám-lám, semmi nem olyan szép, mint ahogyan elsőre látszik.

Azonnal megbánta, hogy beavatta Robint a titkába.

- Sajnálom, hogy elmondtam – mondta fásult hangon. – Sajnálom, hogy így érintett ez téged. Nem akartam bajt okozni.

Robin keze hirtelen elindult a fiú felé, úgy tűnve, mintha vigasztalón a vállára szeretné tenni a kezét, de aztán inkább meggondolta magát, és kezét zavartan visszaengedte a teste mellé.

- Azt hiszem, – Robin megpróbálkozott egy mosollyal. – csak kell még egy kis idő, amíg ezt feldolgozom.

Connor lemondóan biccentett, lelki szemei előtt máris látta, amint egyedül ül az ebédlőben, és nem beszélnek vele a barátai.

Mert furcsa.

Mert valami nincs rendben vele.

- Ne aggódj, majd csak... kitalálunk valamit – próbálta bíztatni a lány, de kevés sikerrel. – Minden rendben lesz – tette még hozzá bátortalanul.

Időközben megszólalt a csengő, ők pedig visszasétáltak Tinához és Lolához. A fiú épp indult volna az órájára, amikor Robin utána szólt:

- Azért köszönöm, hogy elmondtad. Találkozunk ebédnél?

Connor úgy érezte, mintha apró madárka verdesne a szíve helyén, és elöntötte a csodálat.

- Persze – nyögte ki, majd vegyes érzelmekkel elsietett a folyosón. Úgy érezte, mintha ebben a néhány percben egymás után járta volna meg a poklot, és a mennyet. Tudta, hogy beszélnie kell a szüleivel is, akik valószínűleg betegre aggódják magunkat éppen ebben a percben is.

Épp sikerült becsusszania a helyére, még mielőtt a tanár belépett volna a terembe. Az óra alatt visszajátszott minden egyes mondatot a Robin és közte zajló beszélgetésből, és a végén egyszer csak azon kapta magát, hogy szép lassan tudatosul benne: totál belezúgott a lányba.

***

Szünetben aztán túl kellett esnie azon a bizonyos telefonhíváson, és szinte sírni kezdett, amikor meghallotta a határtalan megkönnyebbülést Anya hangján. Persze, az asszony rögtön ezután leüvöltötte a fejét, és válaszokat követelt, amikkel Connor nem szolgálhatott. Úgy érezte, egy megnyilvánulás egy napra bőven elegendő. Még mielőtt kinyomta volna a hívást, hallotta Anya gondterhelt motyogását:

- Zülleni kezdett.

Hiába szerette volna meggyőzni a szüleit, hogy semmiféle züllésről nincs szó, ugyan mit mondhatott volna, amitől hisznek neki?

Connor napközben is összefutott néhányszor a barátaival, de legjobban az ebédszünetet várta, félig félve, félig boldogan. Szeretett volna már Robinnal beszélgetni, teljes jelét venni annak, hogy már nem haragszik rá a lány, viszont nem tudta, hogy elárulta-e a többieknek a titkát. Bár nem kérte meg rá, hogy tartsa a száját, azért reménykedett, hogy Robin nem ad tovább mindent mindenkinek.

Óvatosan lavírozott az asztalok között, vigyázva, hogy a kezében lévő tálca ki ne boruljon. Már ügyet sem vetett a csúfolódó beszólásokra, tekintetét egyetlen pontra függesztette, mégpedig Robin hátára, aki egy tőle nem messze lévő asztalnál foglalt helyet. A haja kecsesen hullámzott egészen a háta közepéig, és Connor rászólt magára, hogy ne bámulja olyan feltűnően, mert még hülyének nézik.

- Sziasztok – köszönt, és leült az asztalhoz. Lola rámosolygott, Tina felé biccentett, de nem nézett fel a telefonjából, Alex és Felix pedig még nem kerültek elő. Beszélgetni kezdtek, és Connor lopva rápillantott Robinra, hogy lássa a lány reakcióját, de amaz csak sejtelmesen mosolygott, és lesütötte a szemét. Miután a testvérpár is megérkezett, Connor számára világossá vált, hogy Robin nem pletykált. Amit ott a folyosón elmondott neki, az ott is maradt. Imádta, hogy a lány ennyire megbízható. Közelebb hajolt hozzá, hogy mondjon valamit, ám ekkor Tina megszólalt:

- Amit Lola mesélt, az igaz? – Robinra nézett, aki először nem értette, mit kérdez, de aztán skarlátvörösre gyúlt az arca.

- Hát... igen.

- És tőle kell megtudnom? – Most először Tina érdeklődőnek tűnt, ami erősen meglepte Connort. – Meséld már el, mi volt!

Felix és Alex unottan a plafonra meredt, és inkább megosztozva egy fülhangón, egyikük telefonján néztek valami videót. Robin zavartan eltűrte a haját a füle mögé, végül kibökte:

- Tegnap találkoztam Ray-jel.

Lola izgatottan rágózott, hiába hallotta már a sztorit, úgy figyelt, mintha Robin épp a halhatatlanság receptjét készülne elmondani, Tina pedig az asztalra csapott.

- Na! És milyen volt?

- Élőben... - nyűszített Lola tágra nyílt szemmel, a két fiú pedig fájdalmasan össze nézett, majd állítottak a hangerőn. Valószínűleg nem volt elég magas.

Connor csendben maradt. Nem tudta volna megmondani, milyen érzelmek kavarogtak benne, de jó sok volt. És nem feltétlenül pozitívak.

- Nagyon vagány volt – fogott bele a mesélésbe Robin. – A zenesuli felé vezető úton találkoztunk. Befordultam a sarkon, és egyszer csak belefutottam. Ott állt előttem! – A lány arca egészen felhevült, miközben újra élte a történteket. Lola és Tina feszült figyelemmel kísérte minden szavát.

- Megkérdezte, hogy egy ilyen szép lány, mint én, miért sétál egyedül egy kihalt utcán. – Robin ezt nagyon halkan mondta, Connor viszont meghallotta, és ismeretlen düh áradt szét benne.

- És aztán? – Tina minden részletet tudni akart.

- Mondtam, hogy zenesuliba megyek, mire megkérdezte, hogy min zenélek. Mondtam, hogy zongorázom, és akkor elújságolta, hogy ő is imádja a zenét, konkrétan nem is létezne nélküle, és mutatott pár számot a lejátszóján. Anyám, hogy azon mennyi zene van! Fogalmam sincs, hány gigás lehet, de hűha.

- Megérintetted? – kérdezte Lola huncut mosollyal az ajkán, Robin pedig tettetett felháborodással nézett rájuk.

- Lányok! Bírjatok magatokkal! Természetesen nem. Nyilván nem kezdem el taperolni az utcán. Viszont – nyomta meg a szót, jelezve, hogy fontos rész következik – csináltam vele egy közös képet.

- Mi?? – A döbbent kérdés egyszerre hangzott el Lola és Tina szájából.

- Nem mutattam még? – nevetgélt zavartan Robin, és elővette a telefonját. – Ez lett az új háttérképem.

Megmutatta a lányoknak, akik egybehangzó „húúúú"-val illették a fotót. Connor csak egy pillantást vetett rá, és máris felfordult a gyomra. Ezek ketten úgy vigyorogtak, mintha övék lenne a világ. Hirtelen még Robinra is dühös lett.

- És elkísért a suliba? – fűzte tovább Tina előre könyökölve az asztalon. Robin csillogó szemmel bólogatott.

- Aha! Annyira aranyos volt, egy csomót beszélgettünk. Végig szólt valami zene, ami tök jó hangulatot adott az egésznek. Aztán sajnos azt mondta, el kell mennie, mert venni akar valamit.

- Úúú, mi van, ha neked valamit? – vetette fel izgatottan az ötletet Lola, de Robin leintette.

- Ne-ne, hagyjátok csak szépen abba. Így is épp igyekszem nem többet belelátni, mint ami valójában.

- Nem tudhatod, hogy mi ez valójában – kacsintott Tina ravaszul.

- Dehogynem. Én is csak egy vagyok a sok lány közül, akinek csapja a szelet. Félek, ebből sosem lesz semmi.

Meg akarta kérdezni erről Connor véleményét, de a fiú széke üresen árválkodott. Zavartan nézett körbe.

- Connor mikor ment el?

Lola behúzta a nyakát, és sajnálkozó kifejezés jelent meg az arcán.

- Nem figyeltem. Bocsi.

Robin fájdalmasan felsóhajtott.

- Sajnos én sem.

A telefonja kijelzőjére pillantott, és melegség töltötte el a szívét, amikor visszaemlékezett a fotó készítésének pillanatára. Ray olyan lazán ölelte át a derekát, mintha mindig is ezt tette volna, erős, magabiztos keze nyugodtan pihent a lány csípője fölött. Robin érezte az illatát, amitől megindultak a pillangók a gyomrában. Citromfű, mentol és óceán illata áradt a fiúból, és vidáman belemosolygott a kamerába. Robin emlékezett rá, mennyire koncentrált, hogy ne remegjen a keze, miközben a képet készítette kettejükről. Hirtelen maga előtt látta Connor elkomoruló arcát, valahányszor Ray szóba került, és beléhasított a gondolat:

Ugye nem lehet, hogy Connor féltékeny?