Connor padjára egyszer csak árnyék vetült. Felnézett, nem szokta meg, hogy bárki is odajöjjön hozzá.

- Hol voltál tegnap zeneóráról?

Connor felismerte a lányt, a neve Robin volt, és egy csoportban voltak a zenesuliban. Amikor elkalandozik a figyelme órán, mindig az ő haját nézi, mert olyan hosszú, és olyan fényes, mintha olvasztott karamell lenne. Gyakran elképzelte, milyen lenne megérteni... Valóban olyan selymes, mint amilyennek gondolja?

- Nem éreztem jól magam – motyogta válaszul, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Robin fél kézzel az asztalra támaszkodott, és kifésült néhány tincset az arcából.

- Mi volt a baj? – Arcán aggodalmas kifejezés jelent meg, a fiú pedig meghökkenve húzta fel a szemöldökét.

- Miért érdekel? – Nem akart ilyen nyers lenni, de nem szokott hozzá, hogy bárkit is érdekelje, hogy mi van vele.

Robin szemében megbántottság csillant, és hátrált egy lépést.

- Csak kérdeztem. – Azzal a vállára kapta a táskáját, és már indult is.

- Várj! – kiáltott utána Connor. – Bocsánat, nem úgy értettem.

Robin megtorpant és hátra nézett a válla felett.

- Hát, hogy máshogy?

Connor a hajába túrt.

- Csak... nem nagyon szól hozzám senki. Kivéve persze, ha bántatni akarnak – mosolyodott el keserűen. – És nem tudtam, hogy te miért...

- Azt hitted, én is csak bántani akarlak?

- Nem tudom – sütötte le a szemét a fiú.

- Nem akartalak. Bár most beszélgetek veled először úgy igazából, kedves srácnak tűnsz.

Robin félénken elmosolyodott, Connor pedig meglepetten viszonozta.

- Nekem... lassan mennem kell... mindjárt becsöngetnek – mondta a lány, és mintha elpirult volna kissé. Elindult ki a teremből, de Connor utána szólt:

- Merre lesz órád?

- Ööö, a másodikon.

- Ne kísérjelek el? – Connor maga sem tudta, honnan szedte a bátorságot, hogy ezt megkérdezze, de amikor Robin mosolyogva bólintott, örült neki, hogy megtette. Becsöngetésig beszélgettek, aztán mindketten mentek a maguk órájára.

Amikor legközelebb találkoztak, már ebédidő volt, a folyosók pedig tömve voltak a menzára igyekvő diákokkal.

- Szia, Connor! – üdvözölte a lány mosolyogva a fiút, amikor észrevette a folyóson. – Nincs kedved velünk ebédelni?

- Veletek? – kérdezett vissza Conor bizonytalanul. Robin legyintett.

- Ne izgulj, rendes srácok. Na, jössz?

- Igen, persze.

A fiú követte Robint az asztalok mentén. A lány kis idő múlva megállt egy nagyobb asztal mellett, mire az ott ülők mind felnéztek rájuk.

- Emberek, ez itt Connor. Egy zenesuliba járunk. Kedves srác.

Connor zavartan kihúzott egy szabad széket, és megpróbált a lehető legtermészetesebben leülni. Rajta és Robinon kívül még négyen ültek az asztalnál, két fiú és két lány.

- Ők itt Alex és Felix, testvérek – mutatott Robin a fiúkra, akik kezet fogtak Connorral.

Mind két srácnak rövid, tüsis haja volt, kék szemükkel kíváncsian vizslatták Connort. Az egyik az orrában, a másik a száján viselt piercinget.

- Szuper! – szólalt meg a testvérpár közül az, amelyik közelebb ült a fiúhoz. – Megvan a piercing-csapat!

Amikor Connor nem nevetett velük, a szőke srác a szemöldöke felé bökött.

- Érted. Nekünk a szájunkon és az orrunkon van, neked a szemöldöködön. Piercing-csapat!

- Aha – Connor érezte, hogy furcsa kis grimasz jelenik meg az arcán.

- Ah, ne is foglalkozz velük – forgatta a szemét Robin. – Megrekedtek egy óvodás szintjén.

- Tina és Lola – fordult a két lányhoz, akik eddig csendben figyelték a beszélgetést.

Connor megkönnyebbülten nyújtott kezet a lányoknak. Őket sokkal könnyebben meg tudta különböztetni, mint a fiúkat.

Tina barna haja rövid volt, frufruja és a fazonja Kleopátráéra emlékeztette a fiút. Sötét szeme vastagon ki volt húzva fekete szemceruzával, telt ajkán bordó rúzs csillogott. Akár szépnek is lehetett nevezni a maga módján. Connor kíváncsi lett volna, milyen a sok smink nélkül.

Lola ezzel szemben szőke, természetes szépségnek bizonyult. Egyáltalán nem volt rajta smink, hosszú egyenes haja a vállára omlott, pisze orrán pedig egy hatalmas lencséjű szemüveg ült.

- Milyen hangszeren játszol? – kérdezte Lola kedvesen, és előrébb hajolt.

- Gitáron. – Connor belekortyolt az üdítőjébe, és közben megpróbálta lecsillapítani verdeső szívét.

- Az klassz – lelkesedett Lola. – A nővérem is gitározott, csak aztán abba kellett hagynia, mert nem fért bele az időbe.

- Nagyon tehetséges! – fűzte hozzá Robin, Connor pedig érezte, amint az arcába szökik a vér.

- Ne túlozz, annyira nem vagyok jó.

- Dehogynem! – Robin bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, láthatóan bosszantotta, hogy a fiú nem adott neki igazat.

- Itt van most a gitárod? Játssz valamit, aztán meglátjuk, mennyire igaz, amit Robin mond – kacsintott az egyik fiú.

- Alex! Tudom, hogy igazam van. – Magabiztosan hátradőlt a széken. – Mutasd meg neki Connor!

- Az a helyzet, hogy most nincs itt a gitárom – mondta a fiú és újra eszébe jutott, hogy vajon mi történhetett imádott hangszerével. – Igazából nem tudom, hol van.

- Az meg hogy lehet? – ráncolta össze a homlokát Tina.

Connor most már bánta, hogy kicsúszott ez a mondat a száján.

- Nem tudom.

Egy darabig csend volt, aztán Alex vállon lökte.

- Frankón fura vagy, ugye tudod?

Connor nem válaszolt, hirtelen nagyon kínosan érezte magát.

- Ezt ne vedd magadra – mosolyodott el halványan Lola. – Alex mindenkivel ilyen.

A fiú vállat vont, majd megkérdezte:

- Nektek mi a hobbitok?

Tina és Lola összepacsiztak.

- Sport. Versenyszerűen lovaglunk mind a ketten.

- Nekem lenne egy javaslatom a lovaglás helyszínét illetően... - Felix arcán farkas vigyor jelent meg, és amikor Tina fejbe vágta, összeröhögött a bátyjával.

- Idióták – fújtatott idegesen Tina. – Zseniális művészek mind a ketten, de idióták.

Connor kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Művészek?

- Jaja – helyeselt Alex. – Képregényeket rajzolunk. Eddig sajnos senki nem akarta őket kiadni, de nem adjuk fel.

- Elolvashatom majd valamelyiket?

- Naná! – vidult fel Felix, és a többiekre vigyorgott. – Bírom ezt a srácot!

Robin elmosolyodott és lesütötte a szemét.

- Én zongorázom – mondta halkan. – De ezt úgyis tudod.

Persze, hogy tudta. Imádta hallgatni, amikor a lány játszott. Hosszú, kecses ujjai varázslatos dallamokat csaltak elő a zongorából, és Connor olyankor úgy érezte, álomvilágban jár, ami gyönyörű és végtelen.

Örökké képes lenne hallgatni.

- Igen, tudom. Nagyon jól játszol.

Robin mosolyogva felnézett rá, egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát.

Tina megpiszkálta a tányérján lévő ételt.

- Mit szóltok ehhez a mutánshoz?

- Ja, a kék bőrűhöz? – Alex keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Én bírom. Jó arcnak tűnik, bár nem találkoztam még vele.

A többiek helyeseltek, egyedül Connor maradt szótlan.

- Connor? Neked mi a véleményed?

- Nekem nem szimpatikus. – Megforgatta a karikát a szemöldökében.

- Miért? – Robin Lolára és Tinára vigyorgott. – Szerintem tök helyes.

- Akár földönkívüli, akár nem, nem több, mint egy maga mutogató különc alak, aki azt hiszi övé a világ.

- Hé, hé, nyugi van kis haver – tette Felix a vállára a kezét. – Hátrább az agyarakkal.

- Tényleg, minden rendben, Connor? – Robin megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, de Connor erőnek erejével az asztallapot szuggerálta. Nem akarta bevallani magának, de szíven ütötte Robin megjegyzése Rayre.

- Igen.

- Nem hiszek neked. – A lány fahéjszínű szeme elsötétült, és értetlenül a többiekre nézett. Tina unottan vállat vont, Lola azonban felcsillanó szemmel előrébb hajolt. Az ölébe húzta a táskáját, és addig matatott benne, amíg a kezébe nem akadt a telefonja.

- Tudom, mi kell ide – mondta. – Egy jó kis zene. Hallgassátok csak, ezt a számot tegnap találtam, szerintem nagyon jó!

Connor felpillantott, és a lány kezében lévő fehér készülékre meredt. Tudta, hogy elszúrta a barátkozást, és teljesen magába roskadt emiatt.

Azonban amikor felcsendült a telefonból a dal, hirtelen egész testében megdermedt. Adrenalin cikázott át az erein, bénító fájdalommal kísérve. Ugyanazt érezte, mint előző nap a zenesuliban.

- Nekem... mennem kell... - Ennyit még épp sikerült kinyögnie, aztán hanyatt homlok elrohant. Még hallotta maga mögött, amint Robin a nevét kiáltja, és a többiekkel utána futnak. Lola a kezében markolta a telefonját, a nagy sietségben elfelejtette kikapcsolni a zenét. Connor dobhártyája dübörgött, nem akarta, hogy kövessék.

Egy útba eső takarítószertárba rohant, és magára rántotta az ajtót.

- Connor! Connor, nyisd ki!

De a fiú saját ziháló lélegzetén kívül nem hallott semmit. A Lola telefonjából áradó dal betöltötte a fejét, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a földön térdel.

Elvesztette az eszméletét.