Natashának szinte rutinná vált az elmúlt hétben, hogy hajnalban kivánszorog a konyhába, megigyon egy teát és reggelig ott legyen.

Üres volt a ház. Matthew és Lily korábban sem csaptak nagy zajt, de Natasha nem tudott nyugodtan aludni annak tudatában, hogy pár napig még nem jönnek haza. Az ikrek, Daisy és Ellie napközben iskolába jártak, Gail végre talált munkát, tehát dolgozott, Stan a legtöbb időt Albertnél töltötte, alig volt otthon, Rhea pedig minden tiltakozás ellenére hazaköltözött, azt megígérve, hogy azonnal telefonál, amint bármi furcsát érzékel a házban.

Egyedül Haydenre számíthatott, akivel minden tekintetben támaszai voltak egymásnak az elmúlt hetekben, Natasha biztos volt abban, hogy nélküle már rég megőrült volna. Jordan halála érzékenyebben érintette a fiút, hiszen közelebb álltak egymáshoz, Natasha azonban jobban emésztette magát miatta. Hale vádaskodása nélkül is sokszor felmerült benne az a bizonyos „Mi lett volna, ha...?" kérdés, amire nem tudott egyenes választ adni.

Bár Jordan barátját nem látták egy ideje, megtört hangja még mindig visszhangzott Natasha fülében.

Nem először szembesítették azzal, hogy önző, azonban messze ez érintette meg a legjobban. Lauren halála után is sokáig önmagát hibáztatta, míg végül el nem tudta fogadni, hogy a lány hozott egy döntést, amibe ő nem tudott beleszólni. Jordan esete azonban más volt, hiszen ő miatta érezte úgy, hogy ő csak mellékszereplő, és miatta döntött úgy, ahogy. Igaz, hogy ő maga mindig kedves volt a lányhoz, de közvetetten mégiscsak ő volt a felelős. Ezzel tisztában lenni pedig elviselhetetlen érzés volt.

Annyira elgondolkozott, hogy kihűlt a teája, és erre ráébredve inkább berakta a mikróba, miközben elővett egy zacskó kekszet a kamrából és azt rágcsálva nézte, ahogy a felkelő Nap sugarai megfestik az asztalterítőt.

Hat körül tántorgott ki Hayden is a konyhába, kócos hajjal, karikás szemekkel, meg sem lepődve azon, hogy Natashát már ott találja.

- Mióta vagy fent? – érdeklődött, miközben két szelet kenyeret rakott a pirítóba.

- Fél négy – felelt a lány. Éppen egy hosszú hajtincsét fonta be. – Kérsz avokádókrémet?

A fiú csodálkozva fordult az asztal felé, ahol valóban egy zöld krémet tartalmazó tál volt, mellette pedig egy pohár narancslé.

- Te reggelit csináltál?

- Próbálkoztam – helyesbített Natasha. – Rántotta nincs, se palacsinta, de csináltam avokádókrémet, úgyhogy értékeld.

- Büszke vagyok rád – mosolygott rá halványan a fiú.

A lány viszonozta a mosolyt, a pillanatot azonban megzavarta az, hogy valaki öklével verni kezdte az ajtót.

- Biztosan Rhea az – dünnyögte Natasha összevont szemöldökkel, bár ebben nem volt biztos, a kopogások ugyanis túl erősnek tűntek ahhoz, hogy a lány vékony keze legyen érte a felelős. – Múltkor is elhagyta a kulcsát...

Haydennek valószínűleg hasonló gondolatai támadtak, ugyanis letette a pirítósát a tányérra, és közelebb araszolt a lányhoz.

A küszöbön egy középmagas, szakállas, vadembernek tetsző férfi állt. Az arca halványan ismerős volt Natashának, a hosszú, sűrű arcszőrzet miatt azonban hirtelen nem tudta hova tenni.

A váratlan látogató azonban nem így volt vele.

- Esőcsepp! – üdvözölte reszelős hangján, ami engedett következtetni, hogy jó ideje nem ivott, vagy legalábbis nem vizet. – Mondanám, hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak, de nem, még mindig alig látszol ki a földbő'...

Az ideges nevetés és a magasságára tett megjegyzés visszarántotta Natashát a valóságba, és hirtelen felismerte az idegent.

- Dr. Fren? – kérdezte óvatosan, maga sem tudva, hogy melyik választ várja.

- Örülök, hogy emlékszel még rám – felelt a férfi egy foghíjas félmosoly kíséretében, arca azonban fájdalmas fintorba torzult. – Bejöhetek?

- Hogyne, jöjjön csak – invitálta Natasha kissé zavartan. – Kér valamit?

- Egy pohár víz jól esne – ismerte el a férfi, aki már csak árnyéka volt az egykori büszke dr. Jonathan Frennek. – Meg némi kötszer.

Natasha segélykérőn hátrapillantott Haydenre, aki bólintott és intézkedett, ő pedig leültette a székre a vendéget, akiből vér és sár csöpögött.

- Mi történt magával? – kérdezte a lány, és próbálta felmérni Fren sérülését.

- Most vagy három évvel ezelőtt? – billentette oldalra a fejét a férfi.

- Egyelőre elég lesz az, hogy most, aztán majd rátérünk minden másra is.

- Ahogy kívánod. Tehát, estem egy nagyot.

- Hogy érti azt, hogy nagyot? – vonta össze a szemöldökét Natasha, miközben lehámozta a férfiről ráizzadt mellényét, hogy megtalálja a sérülés eredetét, azonban mindenütt csak vérbe nyúlt.

- Tudod, hogy hol van a Clifton melletti sziklafalba vésett kilátó?

- Igen, a csillagvizsgálótól nem messze. Van arrafelé valami túraútvonal, nem?

- De igen. Nos, onnan estem le.

Natasha egy pillanatra megtorpant.

- Onnan hogyan tudott leesni? Van korlát meg minden.

- Úgy volt, hogy én nos, a... Másik irányból jöttem.

- Szóval az autópálya felől mászott fel a sziklákon a kilátóba – próbálta értelmezni a lány. – Megkérdezhetem, hogy miért?

- Hosszú, és nem is fontos – legyintett Fren. – Apropó, miért cserélted le a jó öreg Matthew-t erre a gyerekre?

- Nem cseréltem le senkit – dünnyögte Natasha, akit kezdett idegesíteni a váratlan vendég. – Ez itt Hayden, vagyis Hurrikán, maga úgyis úgy ismeri... Matthew pedig nincs a városban még egy pár napig, legyen elég ennyi.

- Azt hittem, hogy Fren meghalt – súgta Hayden a lánynak.

- Én is – motyogta Natasha, majd felnézett. – Gyerünk, dr. Fren, maga itt az orvos, mondja nekünk, hogy mit kell tennünk!

******

- Azt mondanám, hogy eltört a bordája – állapította meg Natasha, miután kitisztították a vendégük sebeit, adtak neki vizet és tiszta ruhát, minden levegővételét azonban még mindig kellemetlen sípolás kísérte.

- Egyetértek – biccentett dr. Fren. – Ezzel ne foglalkozzatok most! Az pedig csak a titulusom, hogy orvos vagyok, igazából biokémiai diplomám van, képtelen lennék megműteni bárkit is...

- Azt látjuk – dünnyögte Hayden. – Szüksége van még valamire?

- Nem, köszönöm, jól vagyok – rázta a fejét a férfi, és ujjaival lesimította a szakállát. – Akkor jöhet a mesedélután?

- Most már igazán megérdemeljük – morogta Natasha, akinek mindene csuromvéres volt a gyógyítási procedúrától. Ezzel azonban nem igazán törődött, csak feltűzte a haját, és félkézzel Hayden asztalon hagyott avokádókrémes pirítósáért nyúlt. – Utoljára Londonban láttam magát, három évvel ezelőtt, miután Brannan mellkason lőtte. Rémlik valami?

- Semmi gond nincs az emlékezőkészségemmel, Natasha – felelt hűvösen a férfi, és egyszerre megint olyan arisztokratikus lett a tartása, mint egykor. – Mennyire emlékszel arra a napra?

- Brannan találkozóra hívott minket – idézte vissza a lány. – A Hyde Parkba. Maga hirtelen megjelent, és veszekedni kezdtek Brannan-nel, aki közölte, hogy maga teljesen haszontalan, és aztán lelőtte.

- És utána mi történt?

- Utána engem... vállon lőtt – válaszolt lassan Natasha, kezdve felfogni a dolgot. – Igazából sosem akarta Brannan megölni magát, igaz? Megbeszélték, hogy megrendezik a halálát, és ehhez az kellett, hogy mi végignézzük.

- Meg persze az, hogy ne figyeljetek, amikor talpra ugrottam, és Brannan-nel közösen eliszkoltunk – egészítette ki Fren. – Festékpatron volt a pisztolyban, én pedig fehér ingben voltam... Látványos trükk volt, valljuk be.

- Ja, rám meg a frászt hozta – mormolta a lány, majd felpillantott. – Várjunk egy percet. Brannan engem ténylegesen vállon lőtt... Dr. Frances azt mondta, hogy ki kellett szednie a golyót...

- Valóban – csettintett a nyelvével dr. Fren. – Frances nem volt beavatva, téged meg kellett lőni ahhoz, hogy hihető legyen a színjátékunk.

- Már csak azt nem értem, hogy miért kellett elhinnünk azt, hogy maga meghalt.

- Pedig ez nagyon egyszerű – vonta fel sűrű szemöldökét a férfi. – Brannan még azelőtt ki akart vonni az egyenletből, hogy túl sokat tudtam volna. A Nightmare kísérlet egy családias környezet, nincs túl sok kívülálló.

- De Brannan-nek vannak alkalmazottjai... - szólalt meg lassan Hayden. – Mármint a laborban.

- Persze, persze, hogy vannak – legyintett Fren szórakozottan. – Ők azonban vajmi keveset tudnak, ők csak a piszkos munkát végzik.

- És maga csak úgy beletörődött abba, hogy Brannan „kivonja az egyenletből"? – tért vissza a téma gyökeréhez Natasha.

- Természetesen üzletet kötöttünk – vetett rá lesajnáló pillantást a férfi. – Megígértette velem, hogy eltűnök az országból, és hogy szó szerint idézzem, nem dugom többé a rusnya orrom a Nightmare közelébe, cserébe pedig professzori állást ajánlott az Oslói Egyetemen.

- Brannan nem ott tanult?

- De igen, a pozíciót eredetileg neki szánták, ő azonban visszautasította és javasolt engem, mint nagyon kedves kollégáját – ismertette a helyzetet dr. Fren. – Úgyhogy felszámoltam az életemet Londonban, és Norvégiába költöztem tanítani.

- Akkor meg mi történt magával?

- Sok minden, magamra haragítottam pár embert, akiket nem kellett volna, úgyhogy menekülnöm kellett – egyszerűsítette a történetet a férfi. – Szóval felmondtam az egyetemen és visszajöttem Angliába, azonban itt is rám találtak, úgyhogy kénytelen voltam elbujdokolni. Főleg erdőkben táboroztam, innen ered az ápolatlanságom... Aztán pár hét után azt hittem, hogy végre kimerészkedhetek, azonban a válasz egy egyértelmű nem, ezért akartam felmászni a sziklákon a kilátóba, innentől pedig ismeritek a sztorit.

- Azok, akiket magára haragított, véletlen nem a Kraft tagjai? – dörzsölte az arcát Natasha.

- De igen! Nahát, nem tudtam, hogy ismeritek őket...

- Nekem gyakorlatilag rokonaim – dünnyögte a lány. – És mivel dühítette fel őket?

- Ígértem nekik fűt-fát, amiket aztán nem éppen sikerült teljesítenem – köhintett Fren.

Natasha megsemmisítő pillantást vetett rá, majd sóhajtott.

- Hatalmas szerencséje van, dr. Fren, ugyanis az unokatestvérem éppen azon van, hogy felszámolja a Kraftot, úgyhogy, ha megkérem, biztosan tud szólni pár szót a maga érdekében a vezetőknél...

- Ó! Köszönöm, az nagyon kedves lenne tőled – vonta össze a szemöldökét gyanakvóan a férfi. – Sőt, túl kedves, tekintve, hogy sosem voltunk éppen barátok...

- A francba, nem lehet egyszer csak kedves az ember? – csattant fel Natasha. – Én nem Brannan vagyok, nem akarok üzletet kötni magával. Viszont, ha tovább gyanúsítgat a jószándékaimat illetően, visszavonom az ajánlatot!

- Oké, oké – visszakozott a férfi. – Bocsáss meg.

A lány csak legyintett, és Hayden-hez fordult.

- Elmegyek zuhanyozni, mert beleszárad a vér a hajamba, és ha szökni akar, nyugodtan üsd le.

A fiú visszafojtott mosollyal biccentett, majd amint Natasha elhagyta a helyiséget, felállt, és bár félszemét továbbra is a vendégükön tartotta, újabb kenyeret rakott a pirítóba, mivel a tányérján lévő felszívódott.

- Szóval Brannan-nek igaza volt – szólalt meg lassan Fren.

- Nem muszáj beszélgetnünk – felelt Hayden az elkészült pirítósért nyúlva, azonban elakadt a mozdulat közben és felvonta a szemöldökét. – Miben volt Brannan-nek igaza?

- Sok mindenben... Például abban is, hogy egyszer összegyűltek mind az öten.

- Hullócsillag meghalt – közölte szárazon a fiú.

- Ó, ezt sajnálattal hallom. És Fagy és Holló?

- Fagy jelenleg nincs itt, Holló pedig kómában van.

- Akkor is meg kell történnie – erősködött dr. Fren, bár inkább mintha saját magát akarta volna meggyőzni. – Meg kell történnie.

- Mégis minek? – fordult teljes testével a vendégük felé Hayden, és ismeretlen eredetű rossz megérzés vette körül.

- Annak, hogy egyesüljetek – felelt a férfi. – Ti öten összetartoztok.

- Mint mondtam, mind az öten már sosem gyűlhetünk össze – mondta lassan a fiú. – Hullócsillag már nincs köztünk.

- A sors kifürkészhetetlen utakon dolgozik, Hurrikán – válaszolt dr. Fren halkan, Hayden-t pedig ettől a kijelentéstől kirázta a hideg.

******

Avery enyhe nemtetszéssel nézte a tükörből visszapillantó, immár csak vállig érő, rózsaszín hajú önmagát. Az árnyalat nem állt kifejezetten jól neki, de úgy volt vele, hogy minél feltűnőbb valami, annál kevésbé lehet észrevenni.

Fél kézzel rövid tincseibe túrt, eligazgatta új frizuráját, majd már éppen tovább indult volna, amikor észrevette a mocskos mosdókagylóban trónoló holló formájú fekete álarcot.

Hátratántorodott egy pillanatra, most azonban elhatározta magát, hogy nem fog elfutni, mint amikor a hotelszobában talált egy ugyanilyen álarcot, úgyhogy lassan közelebb lépett hozzá, és óvatosan a kezébe vette.

Fekete bőrből készült, a szemnek kivágott rész pedig éppen megfelelt az ő mandulavágású szemének, bár erre akkor nem jött rá. Megforgatta a maszkot, ujját lassan végighúzta a hosszú csőrön, magában pedig megállapította, hogy leginkább a pestisdoktorok álarcára emlékezteti, bár ez a darab minden kétséget kizáróan nem azt a célt szolgálta, és a felépítése sem utalt arra, hogy bármi hasonlóra lenne kialakítva.

Valószínűleg ilyet hord az, aki a velencei karneválon hollónak kíván öltözni – állapította meg magában, arra azonban továbbra sem tudott válaszolni, hogy ezek az álarcok miért jelennek meg, bárhová megy.

Szórakozottan visszatette a benzinkút mosdókagylójára, ahonnan elvette, amikor megremegett a helység.

Elvesztette az egyensúlyát, kicsúszott a lába alól a talaj, és ahogy hanyatt esett, feje éppen a csapnak csapódott. Rongybabaként csuklott össze és csúszott le a földre, mielőtt azonban elvesztette volna az eszméletét, még látta, ahogy egy ugyanolyan hollós álarcot viselő alak fölé hajol.