Natasha nem volt tudatában annak, hogy mikor aludt el, amikor pedig felébredt, ugyanolyan sötét volt. A kényelmetlen padlón fekvés miatt hasogatott a feje, de valahogy kényszerítette magát, hogy üljön fel. Kissé szédelgett és rosszkedvűen vette tudomásul, hogy a helyiségben semmi változás nem történt, amíg aludt.

Maga sem tudta, hogy mi késztette rá, talán csak aziránti vágy, hogy magához térjen kissé, de felállt, és ujjait a téglákon végigfuttatva sétált egy kört a szűk, sötét szobában. Vagy legalábbis sétált volna, ugyanis az egyensúlya kissé megingott és ösztönösen dőlt a falnak, amiből azonban hirtelen egy átjáró nyílt ki.

Meglepetten pislogva lépte át a küszöböt, fáradtsága pedig hirtelen nyomtalanul elillant.

A rejtett átjáró, amit előző nap nem sikerült megtalálnia, egy sötét folyosóra nyílt, ahol a két oldalon, egymás mellett úgy tíz-tizenöt cella sorakozott.

Natashának kezdett az az érzése támadni, hogy megtalálta a próba-alanyok földalatti börtönét.

Lassan, bizonytalanul sétált, minden lépése visszhangzott. Félve nézett az első cellába, a rácsok mögött azonban csak egy üres priccs volt. Összevont szemöldökkel haladt tovább, a cellák azonban mind üresek voltak.

Kivéve az utolsót.

A fogoly a sarokba húzódott, magához ölelte térdét, minden kétséget kizáróan rettegett. Natasha legjobb tudomása szerint nem találkozott korábban a nővel, mégis volt valami ijesztően ismerős a vonásaiban. Még a félhomályban is kivehető volt sötét bőre és haja, fejbőrén azonban egy folt éktelenkedett, ami úgy festett, mintha kitépték volna egy csomót a hajából. Fehér hálóinget viselt, vészesen sovány volt, a leginkább szembeötlő azonban az volt, hogy mindenképpen középkorú volt, ami nem volt jellemző a próba-alanyokra.

- Helló – suttogta Natasha és furcsa viszolygás fojtogatta. – Natasha vagyok.

- Torielle – motyogta a nő halkan.

- Üdv – mosolygott rá halványan, a gesztus azonban idegennek hatott az arcán. – Tudod, hogy merre van a kijárat?

Torielle hevesen rázta a fejét és úgy tűnt, nem akar beszélgetni.

- Kérlek – noszogatta a lány, hasztalanul. – Segítek neked is kijutni.

- Látom, megismerkedtél Torival – csendült egy kellemetlenül ismerős hang a háta mögül. Natasha megperdült a sarkán és a titokzatos nő cellája elé állva figyelte a lustán közeledő Kamuflázst. – Hihetetlen, hogy kijutottál! Undok csúszómászó vagy, azt kell, hogy mondjam.

- Mégis mi volt a terve velem? – vonta fel a szemöldökét Natasha. – Miért nem ölt meg ott helyben, miután végzett Amelie-vel? Vagy helyesebben fogalmazva miért nem öletett meg? Talán éheztetni akart?

- Nem vagyok szadista, bármily meglepő – húzta savanyú mosolyra a száját Kamuflázs. – Csak kíváncsi voltam, létezik-e olyan cella, amiből nem tudsz kijutni. Úgy néz ki, nincs. Annyira pedig azért ne panaszkodj, huszonnégy órát sem töltöttél ott.

- Hol vagyunk? – érdeklődött a lány körbenézve a folyosón.

- Semmi olyan helyen, ahol bárki megtalálhatna – legyintett a nő. – Úgyhogy ne is számíts felmentőseregre... Helyette végre megmutathatod nekem, hogy mi mindent tudsz, mit szólsz hozzá?

- Inkább hazamennék – dünnyögte Natasha, bár erősen sejtette, hogy ez nem opció.

- Arra sajnos csak akkor kerülhet szó, ha kijutsz innen... Az pedig ugyebár nincsen kőbe vésve, de álmodozz csak nyugodtan. Mit szólnál, ha hozzákezdenénk?

- Mihez is tulajdonképpen? – kérdezte Natasha gyanakodva, de mindenesetre készen arra, hogy egy nagyobb víztömeggel mossa le a vigyort Kamuflázs képéről.

- A próbádhoz, Natasha – felelt egyszerűen a nő. – Bizonyítsd be, hogy méltó vagy arra, hogy életben hagyjalak!

********

Lily minden idegszála megfeszült, ahogy akár egy vadászatra kész tigris, várt Dylan-re. Hiába volt a fiú nála jóval gyengébb és fiatalabb, próba-alany volt, ráadásul egy közelharcban hasznos képességgel és ez igen sokat nyomott a latba.

Nadragulya azt állította Dylanről, hogy „mindjárt ideér", Lily számára azonban borzasztóan lassan teltek a percek, az volt az érzése, hogy évtizedek óta vár már.

Arra is gondolt már, hogy esetleg csapda lenne és az volt a próba-alanyok terve, hogy szétválasszák őt és Matthew-t, hiszen külön-külön mindketten könnyebben kiiktathatók. Talán nem is csak Dylan, hanem húsz próba-alany siet elébe...

Baljós gondolatait azonban félbeszakította az ajtó nyílása. A fiú lassan, szinte ráérősen sétált be a konyhába és nézett körbe, mintha először járna ott.

Lily ujja megfeszült a pisztolyon.

- Szép napot, Mrs. Frances – billentette oldalra a fejét Dylan, kezét pedig a zsebébe süllyesztette. – Úgy sejtem, már tudott a látogatásomról.

- Csiripelték a madarak.

- Vagy inkább a növények? – utalt egyértelmen Nadragulyára.

Lily fáradt volt, nem volt kedve a bájcsevejhez.

- Azért jöttél, hogy megölj?

- Azért, hogy elvigyelek – javította ki a fiú. – Azt hallottam, nehezen lehet megölni.

- Hát az biztos, hogy nem te lennél az első próbálkozó – morogta a nő és kitartóan nézett a kistükörre, amit a mosogató felett helyezett el azzal a szándékkal, hogy ne járjon úgy, mint Jordan és lássa, ha Dylan a háta mögül akarna nekirepíteni egy tárgyat.

- Nos, ha nem akarod megadni magad, akkor akár hozzá is kezdhetünk – tárta szét a karját Dylan és szavait alátámasztotta a levitáló bőrkötéses könyv, ami ijesztő sebességgel haladt Lily feje felé, ő azonban még időben oldalra vetődött, egy fotel fedezékébe.

- Jók a reflexeid – jegyezte meg a fiú bosszúsan. – Látom, harchoz rendezted be a házat.

- Nem volt tilos a felkészülés – felelt Lily a fotel mögül, fegyverét szorosan tartotta, ugyanis kissé bizsergett, mintha Dylan magához akarná hívni a képességével, csak éppenséggel nem látta, hogy pontosan hol is van.

- Nem bizony – hallatszott a fiú hangja egy kicsit közelebbről. – Egyébként, hogyhogy egyedül hagyták? Igazán nem volt szép dr. Francestől...

- Más dolga akadt – csikorgatta a fogát Lily, és érezte, hogy a pisztoly rángatózni kezd a kezében.

- Hiába küzd – mondta Dylan. – Emberi erő nem tudja legyőzni a Nightmare-t.

- Aha, tudom – dünnyögte a nő talpra kecmeregve, a fegyver pedig átrepült Dylan kezébe. – Szerencse, hogy felkészültem erre az eshetőségre.

Egymással szemben álltak, egy-egy revolverrel a kezükben.

- Nem akartalak megsérteni, Dylan, de az a sejtésem, hogy én jobban célzok.

A fiú közelebb lépett.

- Tudom. Szerencse, hogy felkészültem erre az eshetőségre.

Lily halkan szitkozódott, ahogy egy másik próba-alany jelent meg a háta mögött és egy harmadik pisztoly hideg csövét nyomta a tarkójának.

- Tegye le a fegyvert.

- Ő itt Elena – mutatta be Dylan nyugodtan, ahogy kivette a pisztolyt Lily kezéből. – Jobb szereti a Szirén nevet használni és egyike a hűséges próba-alanyoknak, ráadásul jelenleg a kialakult harmadik oldal beépített ügynöke. Emellett egész jól lő, ugyanis egy háztetőről szedte le az utcán sétálgató Katarzist.

- Szirén – dünnyögte Lily. – Talán az elmémre tudsz hatni?

- Az elméjére? Nem – rázta a fejét a lány, amit Lily csak a kistükörben látott. – Vagyis, esetleg úgy, ha kiloccsantom az agyát, de nem hiszem, hogy erre gondolt.

Lily unta, hogy húzzák az idejét és úgy gondolta, hogy itt az ideje pontot tenni az i-re, úgyhogy Szirén lábára taposott, majd átdobta a válla felett, aki Dylanre esett, így tíz másodperc alatt mindketten a földre kerültek és az a pár pillanat, ameddig összeszedték magukat, elég volt Lilynek arra, hogy felvegyen a földről két pisztolyt.

- Egyből mások az erőviszonyok, ugye? – billentette oldalra a fejét. – Dylan, amint megérzem, hogy megmozdul a kezemben a pisztoly, lelövöm a barátnőd. Most esélyt adok a távozásra. Menjetek! Nem akarok senkit bántani, ha nem kényszerítetek rá.

Elena feltápászkodott és kifújt egy szőke tincset az arcából.

- Bocs, Dylan. Rám máshol van szükség, nem vagyok jó közelharcban. Ha meghalsz, örültem, hogy megismertelek.

- Ilyen egy igazi gyáva – állapította meg Lily, miután a lány elment, Dylan pedig még mindig csak döbbenten meredt maga elé. – A bátrak már nem dolgoznak Kamuflázsnak.

- Én nem egyszerűen Kamuflázsnak dolgozom – jelentette ki a fiú. – Ő a családom. Amikor senkim nem volt, ő felkarolt, most pedig, hogy ő marad alul, nem fogom magára hagyni. Ha én nem maradok, senkije sincs már.

- Azért azt nehéz elhinnem, hogy te vagy az egyetlen Kamuflázshoz hűséges próba-alany – vonta fel a szemöldökét Lily.

- Természetesen nem, de én vagyok az egyetlen, aki számít. Akiről tudja, hogy sem pénzért, sem ígéretért nem árulná el őt. Szilánk, Árnyék és Láng meghaltak. Katarzis, bár nem volt már hűséges, de ő is meghalt, és nagyon sokan álltak át a harmadik oldalhoz, akik senkihez nem tartoznak. Persze, néhányan, úgy féltucatnyian még támogatják Kamuflázst, de mind vagy olyan sunyi rohadékok, mint Szirén, vagy valójában szinte haszontalanok.

- Hogy hagyhatta Kamuflázs, hogy ennyire kicsússzon a kezéből az irányítás?

- Kamuflázsnak nem az a célja, hogy nyerjen – felelt Dylan. – Még csak nem is az, hogy megvédjen minket, vagy akár saját magát. Csak az, hogy végezzen Brannan-nel. Minden egyéb másodlagos.

- És téged miért küldött ide? – kérdezte a nő, ugyanis az egész ügy valahogy nem akart összeállni.

- Azért, mert törődik velem – mondta a fiú és felvette a földről a harmadik pisztolyt. – Mert nem akarja, hogy továbbra is részt vegyek ebben a harcban, hogy még több vér tapadjon a kezemhez. Azért küldött ide, hogy maga véget vessen a végtelen körforgásnak, hogy kiszabadítson a mókuskerékből.

- Ne csináld – rázta a fejét Lily, amikor Dylan magasabbra emelte a fegyvert. – Van más megoldás. Olyan fiatal vagy, még előtted áll az élet. Ne tedd ezt!

- Nem – nézett a nő szemébe a fiú, ujjai pedig megfeszültek a ravaszon. – Nincs előttem már semmi, sosem volt és sosem lesz, mert Brannan elvette tőlem ezt a lehetőséget.

Két pisztolylövés dördült, Dylan pedig a földre rogyott.

- Ne – motyogta Lily és hozzálépve leguggolt mellé, két kezét pedig a vérző sebre szorította. – Francba. Talán mégsem vagyok olyan jó célzó, mint gondoltam...

- De – felelt a fiú laposakat pislogva. – Én mozdultam úgy.

- Ne hallgass Kamuflázsra, igenis élhetsz normális életet – mondta a nő és levette a pulóverét, hogy rányomhassa Dylan sebére.

- Ugyan – suttogta a fiú. – Hidegvérrel meggyilkoltam Hullócsillagot és még egy csomó más embert, akikről nem is tudnak. Mindent megtettem azért, hogy otthonom és családom legyen.

- Kamuflázs csak manipulált téged, hogy felhasználjon a céljaihoz.

- Talán – mondta Dylan csukott szemmel. – Ez még nem változtat azon, hogy mit jelent nekem. A családom volt. A családért pedig... A családért mindent.

******

- Nos, úgy néz ki, hivatalosan is én lettem a csapat terapeutája – ingatta a fejét Albert, mit sem tudva arról, hogy mi folyik odakint a többiekkel. – Kérsz egy teát, Rhea?

- Nem, köszönöm.

- Ó, hát persze – biccentett Albert. – Amerikai vagy.

- Igen – motyogta maga elé bámulva a lány. – Igazán nem akarom zavarni...

- Ugyan, nem zavarsz. Nincs túl sok programom egyébként se, most pedig beütött egy újabb írói válság – masszírozta a halántékát a férfi. – Szóval, megölted a bátyád.

- Igen – felelt Rhea viszonylag nyugodtan.

- Elmondom, hogy mi lesz – kezdte Albert és fel-alá sétálni kezdett tágas nappalijában. – Rosszul fogod magad érezni, tőled és a környezetedtől függ, hogy meddig és mennyire rosszul. De figyelmeztetlek, hogy az nem fog működni, ha úgy gondolkodsz, hogy „majd kialakul" és megoldódik magától, mert ez nem fog megtörténni. Azonban, mint bármi más, a bűntudat is egy olyan dolog, amivel együtt lehet élni. Természetesen lesznek rossz, nagyon rossz napok, amikor felkelni sincs kedved vagy éppen meg akarsz halni. Azonban mondok neked valamit, amit jegyezz meg jól: csak te tudod kirángatni magad a gödörből. Teljesen mindegy, hogy hány terapeutához mész el, hányszor próbálnak felvidítani a barátaid vagy hány motivációs videót nézel meg a neten, mert ameddig te nem akarod összeszedni magad, addig nem is fog sikerülni, ezt megígérhetem.

A lány pislogás nélkül meredt maga elé, emésztette a férfi szavait.

- Köszönöm, azt hiszem – felelt kissé késve.

- Igazán nincs mit – biccentett Albert. – Mint mondtam, én lettem a csapat ügyeletes dilidokija, úgyhogy jöhetsz hozzám nyugodtan tanácsért, én is mentem át... hasonlón.

- Mesél róla?

- Csak akkor, ha megkóstolod a kedvenc teám – alkudozott a férfi, mire a lány nagyon halványan ugyan, de elmosolyodott.

******

Hayden, Avery és Stan kővé dermedve nézték Amelie kicsavarodott holttestét, mely éppen az út közepén feküdt. A lövés okozta seb a homloka közepén tátongott, feje alatt az aszfalton sötétvörös vértócsa gyűlt össze. Szeme nyitva volt, üvegesen meredt a semmibe, rövid tincsei a szokásosnál is jobban összekócolódtak.

- Oké, de hol van Natasha? – tette fel azt a kérdést Stan, amit senki nem mert.

- Életben kell lennie – mondta Hayden és igyekezett minden aggodalmat kizárva logikusan gondolkodni. – Semmi értelme nem lett volna elvinni a holttestét, hiszen Kamuflázst ismerve minden bizonnyal tudta, hogy meg fogjuk találni Katarzist.

- És ha csak azért nem hagytak bizonyítékokat, hogy a keresésére induljunk és odacsábítsanak minket a próba-alany fészkébe? – vetette fel Avery.

- Életben van – szólt rá a fiú élesen.

- Az nem lehet, hogy már úton vagy haza és épp elkerültünk egymást? – próbálkozott Stan.

Hayden a fejét rázta.

- Nem vagyok orvos, de Amelie teste hullamerev és jéghideg, minden bizonnyal órák óta halott, ez a hely pedig alig húsz percre van a házunktól. Ennyi idő alatt többször is hazaért volna...

- Jó, akkor valószínűleg elrabolták – szögezte le Avery. – Merre kellene keresnünk?

- Hát, biztosan nem olyan helyre vitték, amit már ismerünk – gondolkozott hangosan Hayden. – Vidámpark kizárva, az Atlantisz pedig leégett.

- Nem lehet, hogy azért vitték pont a vidámparkba, mert azt gondolják, hogy arra nem számítunk...?

- Nem – rázta a fejét a fiú. – Kamuflázsnak igen jól megy a valószínűség-számítás és nem kockáztatná azt, hogy a legértékesebb foglyát olyan helyre viszi, ahol már mi is jártunk. Az egy ostoba döntés lenne, azt pedig mindannyian tudjuk, hogy Kamuflázs sok minden, de ostoba nem.

- És mi van a házával? – kérdezte Avery.

- Ott csak Brannan járt és gondolom ti sem tudjátok, hogy hol van.

- És Brannan-t nem tudjuk megkérdezni?

- Nem mondaná meg, mert nem akarná, hogy Kamuflázshoz menjünk.

- Jó, de esetleg ő odamenne...

- Őszintén szólva, azt sem hiszem, hogy oda vitte volna – rázta a fejét Hayden továbbra is.

- Oké, akkor mit gondolsz? – fordult felé fáradtan sóhajtva Avery, mielőtt azonban a fiú válaszolhatott volna, három alak jelent meg az utcában.

- Hurrikán, Fagy és Holló személyesen – szólalt meg a vezetőként előrébb lépkedő próba-alany. – És ráadásul egyhelyen!

- Nos, én nem tudom, hogy ki vagy, szóval minden bizonnyal nem lehetsz túl fontos – vonta fel a szemöldökét Avery.

- Én Merill vagyok, ők pedig Jeff és Octavius – mutatta be társait a húszév körüli fiú. – Kamuflázs küldött minket.

- A saját érdeketekben javaslom, hogy lépjetek le, ameddig még tudtok – mondta Hayden és kissé felkavarta a levegőt.

- Hagyd – intett neki Avery, mire a fiú meglepetten fordult felé. – Majd én elintézem.

- Igazán...?

- Igazán – erősítette meg a lány.

Avery behunyt szemmel állt meg az utcán, Hayden és Stan egy kicsit hátrébb húzódott, a három próba-alany pedig csak szótlanul pislogott, várva arra, hogy mi fog történni. A lányt először mintha sötét füst vette volna körül, cipőjéből négy lábujjkarom, testéből éjfekete tollak nőttek ki és addig zsugorodott, míg végül egy átlagos madárméretű hollóvá nem változott. Amint teljesen átalakult, három hollóálarcos alak jelent meg mögötte és íjaikat lövésre készen tartották, Holló pedig fenyegetően rikoltott egyet.

- Nem értek holló nyelven, de biztos vagyok benne, hogy azt mondja, hogy kopjatok le – fordult Hayden a próba-alanyokhoz. – De előtte még legyetek oly kedvesek és áruljátok el, hogy hol van Natasha.

******

Matthew még mindig kissé szkeptikusan követte Nadragulyát egyik alagútból a másikba, szíve pedig olyan hangosan vert, hogy hallani vélte. Igyekezett nem gondolni Lily-re, mert olyankor az aggodalma végleg tetőfokára hágott és emlékeztette magát, hogy a nő igenis tud vigyázni magára. Legutóbbi ellensége egy norvég szekta vezetősége volt és győzedelmeskedett, minden bizonnyal el tud bánni egy tizenéves fiúval is. Azonban mindezt figyelembe véve is borzasztó lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy egyedül hagyta.

Körülbelül fél órával később végre megérkeztek az úticélhoz, ami egy romos épület volt Bristol külvárosában. A legfelső emeletre mentek, ahol egy csapatnyi próba-alany, minden bizonnyal a harmadik oldal tagjai vártak rájuk. Matthew látott pár régebbről ismerős arcot, mint például Szurok és Hale és néhány emlékeiben csak homályosan élő próba-alanyt, akik minden bizonnyal arról a napról voltak ismerősek, amikor ellenszert osztogattak. És amikor Jordan meghalt. Erre azonban igyekezett nem gondolni.

- Dr. Frances – lépett elő és nyújtott kezet Szurok.

- Helló – rázta meg kissé zavartan a férfi. – Hogy van?

- Minél hamarabb vége lesz ennek az ügynek, annál jobban – felelt Szurok. – Örülök, hogy végre valami hasznosat is tehetek.

- Korábban is segített már nekünk – mondta Matthew, hiszen ez igaz volt. Úgy tűnt, Szurok nem akar mást mondani, úgyhogy visszafordult Nadragulyához, aki az ajtófélfának dőlve figyelte az összegyűlt csapatot. – Azt mondta, én vagyok egyedül alkalmas a feladatra. Mit kell tennem?

- Nos, ők azok, akik nem akarják többé Kamuflázst támogatni, azonban Brannan-t sem hajlandók védelmezni – ismertette a helyzetet Nadragulya. – Azonban, ha meggyőzi őket, magára esetleg... hallgatnának.

*******

Natasha nyilvánvaló tények okozta rosszérzéssel állt a földalatti börtönfolyosó közepén, ügyelve arra, hogy mindkét lábára helyezzen testsúlyt és harcra kész legyen. Kamuflázs végtelen nyugalommal figyelte őt, miközben lassan kivett egy kulcsot bokáig érő kabátja zsebéből és a lány mellett ellépve Tori cellájához sétált.

- Ki ez a nő? – kérdezte Natasha, Kamuflázs pedig szinte lassított felvételben csúsztatta a kulcsot a zárba.

- A nővérem – felelt Safia és szélesre tárta a cella ajtaját. – Stanley kétségkívül megfertőzött a névadás-mániájával, úgyhogy szeretek úgy gondolni rá, mint Penge. Egyébként sem túl sok maradt benne a nővéremből.

- Kísérletezett rajta – mondta ki hangosan a nyilvánvalót Natasha. A fogoly észrevette a szabadulás lehetőségét és négykézlábon csúszva közeledett a lányhoz, aki ösztönösen hátrált pár lépést.

Kamuflázs bólintott.

- Nekem nem voltak teremtményeim, mint a nagybátyádnak. Nekem nem volt senkim, de én is akartam gondoskodni valakiről. A nővérem, Tori az egész gyerekkoromat pokollá tette, hidd el, nem volt mindig ilyen gyengéd, mint ahogy most fest – bár ez is csak a látszat. Természetesen nem voltam olyan idióta, hogy először magamon próbáljam ki a kísérletet, még mindig nehezen hiszem el, hogy Stanley sosem jött rá erre... Mindegy is. Szóval, úgy gondoltam, itt az ideje visszafizetni valamennyit azért, ahogy Tori bánt velem. Szánalmas életem egyik legkielégítőbb pillanata volt, amikor térden csúszva, zokogva könyörgött nekem az életéért. Szerencséd volt, Tori, az életed valóban megkíméltem. Azt azonban már nem hagyhattam, hogy visszaszerezze úgy a saját akaratát, ahogy te és a Nightmare többi alanya tette.

- Szóval maga irányítja? – Natashának valahogy sehogy sem tetszett az a gondolat, hogy Kamuflázsból kettő is van, főleg úgy, hogy egyikük a másik bábja.

- Igen. Tudod, hogy végtelenül meg vagyok elégedve a képességemmel, de valljuk be, hogy harcban nem túl praktikus. Azonban annak, amit a kísérlet a nővéremből hozott ki, már sokkal több gyakorlati haszna van.

- Értem, hogy bántotta magát, de a nővére akkor is egy emberi lény – jegyezte meg a lány, a viszolygás szinte fojtogatta. – Nem volt joga hozzá, hogy ilyet tegyen vele.

- Ó, hát persze – húzta gúnyos mosolyra a száját Kamuflázs. – Rég nem foglalkozom már én az emberi jogokkal... Azzal pedig megsértesz, hogy engem mennyire megvetsz, Stanley-t pedig nem. Fogalmad sincs, hogy miket tett veled... Felteszem, nem számolt be részletesen a laborban töltött éveidről, hogy milyen eszközöket vetett be a kísérlet működése érdekében.

- Tudom, hogy nem jó ember és hogy tett olyan dolgokat, amiket nem szabadott volna. Tudom, hogy rengeteg életet tett tönkre. – Natasha kicsit közelebb lépett a nőhöz. – A különbség maguk között, hogy ő nem büszke arra, amit csinált és őszintén meg akar változni.

- Drága, naiv Natasha, hadd áruljak el neked valamit – vonta fel a szemöldökét Kamuflázs és suttogóra fogta a hangját. – Az emberek nem változnak. Soha.

- Én ebben nem hiszek.

- Rendben van. Azt hiszel, amit akarsz – legyintett a nő. – Mindenesetre köszönöm a beszélgetést, remélem számodra is volt olyan tanulságos, mint számomra.

- Most hova megy?

- Máshol van dolgom – közölte Kamuflázs az órájára pillantva. – Te addig... Nos, öld meg Pengét és azzal bebizonyítod, hogy méltó vagy a túlélésre.

- És ha megölöm, kienged?

- Természetesen. Van egy műszer Tori bőre alatt, ami az életjeleit érzékeli és ha megszűnnek az életfunkciója, vészkijáratként kinyit egy ajtót, ami a külvilágba vezet.

- Honnan tudhatom, hogy ez igaz? – fonta össze karjait a mellkasán Natasha.

- Egyrészt, nincs más választásod – vonta meg a vállát Kamuflázs. – Másrészt, nincs okom arra, hogy itt hagyjalak éhen halni, sosem ártottál nekem. Sok sikert, Esőcsepp! Ne becsüld le a nővéremet és ne hidd azt, hogy rá tudod beszélni arra, hogy ne akarjon megtámadni téged. Ég veled.

Natasha azonban már csak Torira koncentrált, aki fenyegetően közeledett felé.

- Penge – motyogta maga elé, mielőtt azonban végiggondolhatta volna, hogy ez mit jelenthet, Torielle Awan nekirontott.

Natasha agyát elborította annyira az adrenalin, hogy fizikailag ne érezze a sérülését, de látta a szakadást nadrágján és a sebből szivárgó vért. Torira nézett, akinek szemében az őrület tüze izzott, azonban semmilyen szúró vagy vágóeszköz nem volt nála.

- Francba – nyögött fel a lány és hátrálni kezdett, Penge pedig követte. – Szóval így működik a képességed... De mi lehet a gyenge pontod?

Natasha sok próba-alannyal küzdött már, de figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy Kamuflázs kísérletének teremtményei másképp működnek. Safia képes volt az emlékeket manipulálni, Tori pedig a puszta érintésével sebezte meg. Minden bizonnyal máshol összpontosul az erő kifejtése... Natashával megesett párszor, hogy legyengült állapotban nem tudta előhívni a képességét, Tori azonban nagyon rossz bőrben volt és ha Kamuflázs valóban az irányítása alatt tartotta, nem lett volna szükség az ilyen fokú kínzásra és sanyargatásra, annak pedig kicsi volt az esélye, hogy csak a saját szórakoztatására tett így... Nem, Kamuflázs mindig mindent okkal tett és a szadizmus nem tartozott az indítékai közé.

- Mi van, ha... - suttogta, ahogy megfogalmazódott az őrült, de lehetséges ötlet a fejében. – Mi van, ha nálad fordítva működik a dolog?

Azonban vonatkozott-e ez Kamuflázsra is? A nő nem tűnt sem alultápláltnak, sem önsanyargató típusnak. Ha viszont igaz volt az, amit állított, hogy Tori volt az első, akin elvégezte saját verziójú kísérletét, második próbálkozásra, amikor önmaga következett, nyilván kijavította az első alanynál félrement dolgokat és bekövetkezett hibákat.

Tori kihasználta, hogy ellenfele a gondolataiba mélyedt, nem figyelt és újra nekitámadt. Ezúttal egy sebezhetőbb testrészt, a torkát vette célba, Natasha azonban elhajolt, így a kulcscsontját érte a vágás.

A lány káromkodott és fedezék gyanánt az egyik üres cellába vetődött és kivágta az ajtót úgy, hogy az éppen homlokon találja a nőt. Az ütés nem volt kellően erős ahhoz, hogy Penge elájuljon, ahhoz azonban elég erős volt, hogy vérzést okozzon, amitől a nő mintha csak még jobban felbőszült volna.

- Rossz irány – mormolta Natasha és kitért egy újabb támadás elől. Visszaemlékezett arra, amit Kamuflázs mondott a Tori bőre alatt található műszerről. Most már több értelmet nyert ez az intézkedés, hiszen minden bizonnyal azon keresztül figyelte, hogy mennyire kell legyengítenie ahhoz, hogy a képessége megfelelően működjen. De hogyan tudná kikapcsolni?

Újabb elvetemült ötlet fogant meg a fejében, amihez már segítségül kellett hívnia a képességét. Vízzel borította el a börtönfolyosót, ő maga pedig behúzódott az egyik cellába és magára csukta az ajtaját. A víz oda is befolyt, de ő inkább azt akarta megakadályozni, hogy Tori megölje, mielőtt véghez vihetné a tervét. Hosszú percek teltek el, mire a plafonig megtelt vízzel a folyosó, majd még több idő, mire Tori elvesztette az eszméletét. Natasha tudta, hogy kockázatos, amit csinál, de az az aprócska esély, hogy sikerülhet a terve és kijuthat innen, megérte a próbálkozást.

Várt és várt, de semmi nem történt, ami vagy azt jelentette, hogy Tori még életben van, vagy azt, hogy Kamuflázs hazudott neki. Már éppen feladta volna, amikor azonban egy ajtó nyílt a falból, ahova kiömlött a víz, de kétségkívül fény áradt be. Natasha megkönnyebbülten lélegzett fel és úszott Pengéhez, majd vonszolta fel a lépcsőn az utcára, ahol két kezét a mellkasára nyomva próbálta újraéleszteni.

- Mit hagytunk ki?

Natasha kisimította szemébe lógó vizes haját és hunyorogva pillantott fel Hayden-re, aki mellől Stan pislogott rá, az ő vállán pedig egy holló gubbasztott.

A hátuk mögött Tori vizet köhögött fel.