Az első éjjel amit Luke a az új szobájában töltött, nagyon hideg volt. A takarója alatt vacogott, annak ellenére, hogy a mellette lévő radiátor sugározta a hőt. A szülei szobájában lévő ablak a szomszédjuk házára nézett, szóval nem láthatta a csillagokat. Luke félt, fázott, és egyedül volt.
Csak később tudta meg, hogy a szerelme egy szobával arrébb az ő 'csodálatos' szüleivel veszekedett. Calum nagyon dühös volt, és nehezen állta meg, hogy ne ordibáljon.
-Melegnek lenni nem hiba! - füstölögte - Itt tartjátok bezárva mint egy állatkerti állatot, és már engem sem láthat. Ez nem egészséges! Miért nem bírjátok ezt megérteni?
-Na ide figyelj - mondta gúnyosan Luke apja, majd közelebb lépett az ablakhoz - Ezt nem értheted. Csak egy gyerek vagy. Nem normális, ha egy férfi egy másik férfival van együtt. És ne merészeld megmondani nekem, hogyan neveljem a saját gyerekem, kölyök!
Mielőtt Calum megszólalhatott volna, Luke apja hangosan rácsapta az ablakot, és elhúzta a függönyt. Calum nem bírta elhinni. A napja kedvenc része, a barátja, az egyetlen mentsvára...Mind elvették tőle. Nem tudta, milyen hosszú időre, de ha bármije is maradt, az az elkötelezettsége volt.
A napjai meg voltak számlálva, és ezt jól tudta. Nemsokára már arra sem lesz többé képes, hogy felmásszon a tűzkijáraton. Szóval Calum eldöntötte, hogy újra látni fogja Luke-ot, bármibe is kerüljön ez. Nem szerette feladni a dolgokat: sem most, sem soha.
Ahogy visszamászott a saját ablakához, elkezdett terveket szövögetni, hogy hogyan láthatná megint Luke-ot. Szüksége volt rá, szüksége volt a szerelmére.