Ahogy teltek a napok, Luke egyre nyughatatlanabb és csalódott volt a saját helyzete miatt. A 19. szülinapja lassan közeledett, és tudta hogy bármit is szerveztek a szülei, az nem lesz kellemes.
Calum hasonló helyzetben volt. Csalódott volt, hogy többé nem láthatja a barátját. A világ lassan homályosodott el számára. De nem engedte, hogy ez eluralkodjon rajta, addig nem, amíg Luke meg nem kapja a születésnapi ajándékát tőle.
Calum tudta, hogy nincs sok ideje addig, amíg a világ teljesen sötét lesz számára. Szóval, ezt a fejében tartva egy teljes hetet töltött azzal, hogy tökéletesítse Luke ajándékát.
Tudta, hogy talán nem láthatja, amikor szerelme kinyitja ajándékát, de sejtette, milyen lesz a reakciója.
Amíg Calum megszállottan az ajándékon dolgozott, Luke konkrétan a pokolban volt. Nem volt esély rá, hogy lássa a szerelmét, az élete egyetlen fénypontját, mivel a szülei bezárták a szobáját, amíg távol voltak. Nem volt semmije, csak a fényképek és a száradt virágszirmok, és próbált visszaemlékezni Calum nevetésének hangjára. Amit érzett, az miért nem elfogadható? Nem értette.

Aztán, egy nap eljött az elkerülhetetlen.
Luke szülinapján történt. A szülei mindig ágyba hozták neki ilyenkor a reggelit, és úgy bántak vele mint egy herceggel. Ma viszont nem így történt.
Ehelyett, Luke szülei eltűntek, és csak egy kézzel írt levelet hagytak maguk után. A levélben az állt, hogy mire hazaérnek, Luke tűnjön el, minden dologgal, ami hozzá kapcsolódik.
Luke nem tudta, hogyan reagáljon. Tudta, hogy elég rosszul viselkedett, mióta megtiltották neki, hogy Calummal találkozzon, de nem akart elmenni otthonról. Hova mehetne? Egy elveszett őzikének érezte magát.
Csendben elkezdte összepakolni a dolgait. Lassan, de biztosan pakolta be ruháit szatyrokba, és abba az egy bőröndbe, ami az öve volt (ki tudja miért, hiszen soha nem hagyta el a házat). Minden becses birtokát dobozokba rakta, amiket a szülei hagytak az ajtó előtt.
Amikor mindent összepakolt, elkezdte kicipelni a dobozokat és szatyrokat a szobájából az előszobába. Remélte, hogy senki nem jön haza, mivel a rengeteg holmija eltorlaszolta a keskeny folyosót.
Egész idő alatt Luke visszafojtotta könnyeit. De amikor az első dobozt kivitte a lépcsőházba, nem bírta őket visszatartani.
Leült a dobozra, és elkezdett sírni. Érezte a szomorúságot, a félelmet és a zavarodottságot ami lassan felemésztette őt.
Hirtelen lépéseket halott. Talpra ugrott, félve, hogy a szülei azok. Mit mondhatna nekik?
Szerencsére, nem látott mást, csak azt az embert, aki miatt ilyen helyzetbe került.
-Calum- akadt el a lélegzete, majd meglátta az arcán a zavarodottságot.
-Lukey...miért vagy itt? Miért sírsz?
Luke csak bólintott, majd szerelme karjaiba vetette magát, majdnem lelökve Calum napszemüvegét, és a dobozt amit a kezében tartott.
-A szüleim azt mondták, tűnjek el innen- magyarázkodott. Nem volt értelme hazudnia.
-A születésnapodon?- akadt el Calum lélegzete, miközben szorosan ölelte szerelmét- megvannak a cuccaid? Hozzánk költözhetnél addig, amíg szükséged van rá.
-Biztos vagy benne? Csak még egy száj lennék, amit etetni kéne...
Calum elmosolyodott, mielőtt sóhajtott volna - Ez nem probléma. Most csak egyetlen öhmm... probléma van- mondta, majd megkocogtatta a napszemüvegét.
-Calum...te nem látsz? De...hogy?-kérdezte halkan, félve a választól.
Luke kezei közé vette szerelme arcát, és elmosolyodott, miközben mondani akart volna valamit, de akkor hangokat hallottak.
-Calum?- kérdezte valaki aggódva. Egy fiú hangja volt. Luke ránézett a magas, világoskék hajú srácra, aki a lépcsőházba lépett- Öhm..szia? Michael vagyok, Calum egyik barátja...
-Oh, téged ismerlek, Calum mutatott rólad képeket- mosolyodott el, Michael szeme pedig elkerekedtek, amikor rájött, hogy a szőke fiú a barátja szerelme - Luke vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Én is örülök...de miért vannak itt ezek a dobozok?
-Mikey, Lukey hozzánk költözik. A seggfej szülei kirakták. Alhat velem, vagy a kanapén vagy valami...Felhívom Ash-t, hogy segítsen nektek pakolni a dobozokat, de bár többet tehetnék...
Luke megpuszilta barátja arcát.
-Köszönöm Calum. Ez több mint elég...