Végzetes tudás

Az eső nagy cseppekben hullott alá a hamuszürke égből, elárasztva ezzel London külvárosának keskeny, piszkos utcácskáit. Sokan, a pocsék időjárásnak köszönhetően, ki sem dugták az orrukat kényelmes otthonuk melegéből, mások viszont pont azokat a pillanatokat választották kétes ügyleteik lebonyolításához, amikor egy lélek sem járt odakint.

A kopott macskaköveken, az ereszek alatt egy fiatal lány kapkodta ütemesen a lábait. Nyilvánvalóan ő is ezt az időjárást várta célja teljesítéséhez. Fekete pulcsit viselt, melynek csukjáját mélyen az arcába húzta, vékony lábain, színben a pulóverhez passzoló farmernadrág feszült. Az összeállítást csapzott, seszínű haja, sminktelen arca, és viseltes sportcipője tette teljessé. Pont úgy nézett ki, mint azok a csavargók, akikből rengeteg volt a környéken.

Céltudatos léptekkel haladt egyre beljebb, egyenesen a külváros szegénynegyedének szívébe. Ujjai között egy elázott cetlit szorongatott. Talán egy matekfüzet kitépett lapja lehetett fénykorában, mára azonban már annyira elbántak vele az időjárás viszontagságai, hogy a sebtiben ráfirkantott címet is alig lehetett kibetűzni rajta.

A lány hamarosan a Temze egyik omladozó kőhídjához ért, melyen átkelve végleg elszakította magát London naposabbik oldalától. Nem állt meg, még annyi időre sem, hogy megcsodálja a dühödten hullámzó folyó tajtékos habjait. Sportcipőjének műanyag talpa hangosan csattogott a kövezeten, ahogy futásnak eredt.

Amikor végre átért a hídon, megtorpant. Idegesen kapta jobbra-balra a tekintetét, majd, mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem követi, újra nekilódult. Ahogy egyre beljebb ért a Temze innenső partján épült kis, nád fedeles házikók közé, úgy telt meg a levegő egyre furcsább, és megmagyarázhatatlanabb illatokkal és szagokkal.

A szeme sarkában színfoltok táncoltak, de ahogy odakapta a tekintetét, azonnal eltűntek, pedig a lány megesküdött volna arra, hogy látta őket. Mogorván még jobban a szemébe húzta kapucniját, és igyekezett nem tudomást venni arról, hogy a mellette elhaladó, egyszerű paraszt gyerekként kinéző fiúcskának a lábujjai között kékes színű úszóhártya feszült.

Az egyik ház ablakán gőz csapott ki, melynek rózsaszín, és fullasztó elegye egy pillanatra körülfogta a lányt. Kár lett volna tagadni, hogy az ócska kőhídon való átkeléssel a mágusok, és egyéb varázslények titokzatos, sötét világába csöppent.

De hát ezt is akarta, nem? Ismét lenézett a cetlire, amit elfehéredő ujjpercekkel markolt. Fogalma sem volt arról, hogy merre van a rá firkált utca, de a világért sem állt volna meg kérdezősködni. Helyette inkább figyelte az utcaszámokat, és a málló vakolatú házfalakra felfestett neveket.

Hirtelen aztán elé tárult a megoldás, mivel zsákutcába ért, melynek végén egy apró kunyhó terpeszkedett. Ajtaja sem volt, a bejáratát színes gyöngyökből készült füzérek rejtették el a bámészkodók elől, és tették még hangulatosabbá a helyet. A korhadó szemöldökfa fölött kovácsoltvas cégér függött, s rajta az aranyporral írt felirat:
Josefine Jósdája

A lány megeresztett egy halovány mosolyt, majd megkönnyebbülve kifújta az, eddig tüdejében tartott, levegőt. Ezt a helyet kereste, ez volt a megoldás a problémáira. Mostantól nem lesznek álmatlanul eltöltött éjszakái, és kételyekkel teli nappalai. Nem kell majd olyan nehéz kérdéseken rágódnia, amilyeneken egy átlagos kamasznak sohasem, mint például a megélhetés, a továbbtanulás, vagy az édesapja szívműtéte. Mindezekre választ fog kapni az elkövetkező fél órában.

Óvatosan közelebb sétált a jósdához. Szíve szapora dobogással próbálta szétrobbantani bordáiból készült kalitkáját, cipőjét pedig azonnal átáztatta a pocsolyákban lévő bűzlő, sáros víz.

Josefine-t, mint ilyet egy szemetesből kikotort újság egyik cikkjében látta elősször. Az újságot tüzelésre akarta használni, mert olyannyira elmérgesedett az otthoni helyzete, hogy úgy döntött, inkább az utcán alszik. Belegyűrte pulcsija ujjába, de csak pár nap múlva találta meg, mert teljesen megfeledkezett róla. Ekkor döntött úgy, hogy felkeresi a jósnőt.

Még egyszer beszívta az esőillatú levegőt, amit frissnek nem igazán lehetett mondani, de a semminél jobb volt. Az oxigén egy kicsit kitisztította az agyát, így már tudott tisztán gondolkodni. Belátta, hogy sem félni,– sem vesztenivalója nincs, ezért egy picinykét nagyobb önbizalommal tette meg azt a pár lépést, amivel átszelhette az ajtó, és közte lévő távolságot.

Mielőtt belépett volna, a zsebébe nyúlt, és előkotorta nehezen összekuporgatott pénzét. Odabent félhomály fogadta, amit csak a különböző színű, és méretű gyertyák halványan pislákoló fénye tört meg. A jósnő a kis szoba túlsó végében ült, és éppen tömjént szórt a tűzre. A lángok közül előszálló, folytogatóan édes füst összeszorította a lány tüdejét, és köhögésre ösztökélte őt, de azért közelebb ment.

– Szeretném, ha jósolna nekem. – csapta le a Josefine mellett álló asztalkára a pénzt, mielőtt meggondolhatta volna magát. A nőnek szeme sem rebbent csak felnézett, hogy végigmérje a cingár lányt, és ő is ezt tette vele.

A jósnőnek sötét, olajos bőre, és gubancos, fekete haja volt. Széles csípőjére glitterekkel díszített lila sálat kötött, ami élesen elütött
tiritarka ruhájától. Legfurcsább azonban, mégiscsak a szeme volt. A hosszú szempillákkal keretezett, egykor talán tengerkék színű szempárt szürke, hályogszerű képződmény borította. A jósnő talán vak?!

A lány elképedve meredt a világtalan szempárba, ám a jósnő fogyatékossága ellenére meglehetősen otthonosan mozgott a kis kajibában, ahogy felállt, hogy néhány furcsa kinézetű üvegcsét hozzon az asztalhoz. A palackokban, mint később kiderült, kenőcsök voltak, melyekkel az asszony alaposan bedörzsölte a lány kézfejét. Ráérősen dolgozott, pedig kliense már tűkön ült az izgalomtól.

– Biztos benne, hogy szeretné megismerni a jövője titkait? – kérdezte végül a jósnő, mielőtt megkezdte volna a szeánszot – Ne feledje, néha a mindent-tudás nem hatalom, hanem átok, nem előny, hanem hátrány. – jelentette ki figyelmeztetőleg.

– Igen. Értse meg, hogy ez nagyon fontos számomra! – türelmetlenkedett a lány. Az, hogy mindent tudni a fog a jövőjéről, megrészegítette, nem elrettentette. Sőt, egyfajta biztonságérzet is befészkelte magát a mellkasába, hiszen így, hogy mindent tudni fog, nem érheti majd meglepetés.

– Nos, jól van. – mondta a jósnő, hangja fátyolossá vált, és a lány tenyere fölé hajolt.
– A jövőd még egy-két évig nélkülözéssel fog telni, de annyit megmondhatok, hogy édesapád jó kezekben lesz. – páciense ajkát egy gyors, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
– Iskolai átlagod is fellendül, – folytatta a jósnő – és ha nem is gazdagon, de jólétben fogtok élni.
Mindkét nőnek, a fiatalabbnak és az idősebbnek is, halvány mosoly suhant át az arcán a bíztató kilátások hallatán, aztán az utóbbi arca elkomorult.
– De az édesanyád...

– Mi van vele? – kapta rá azonnal riadt pillantását a lány. Az anyját mindennél, és mindenkinél jobban szerette, és tisztelte. A gondolatra, hogy valami baja eshet, azonnal izzadni kezdett a tenyere.

– Itt úgy látom, hogy valami sötét, és rossz dolog fog történni vele... – a nő remegő ujjal rajzolta át az egyik halványlila ért, ami a kézfején futott végig.

– Hazudik! – kiáltotta a lány könnyes szemmel, és elrántotta a kezét – Nem tud maga semmit, csak egy haszonleső satrafa!
Kirontott a kunyhóból, miközben szapora pislogással igyekezett visszafojtani a látását elhomályosító könnyeket, hogy legalább azt tudja, merre megy.

Nem emlékezett rá, hogy vergődött végül haza, berontott aprócska, szegényes szobájába, és a falhoz csúszva, térdeit átölelve lélegzett mélyeket, hogy csillapítsa feltörni készülő zokogását. A jósnő hazudott, csak kitalálta az egészet. Ugyan mit tudhat egy ilyen sarlatán a valódi jövőjéről?

Azon az éjszakán valamelyest sikerült elaltatnia félelmét, amit a jósnő szavai okoztak neki, ám gyanakvása sosem csökkent. Éberen figyelte édesanyja minden mozdulatát attól rettegve, hogy bekövetkezik a megjósolt szörnyűség. Tudása, a jövőről megmérgezte hétköznapjait, és romba döntötte az életét.

Hát ezért rossz a mindent tudni akarás és a bizonytalanság. Mert a bizonytalanság kételyeket szül, a kételyek pedig bizalmatlanságot, és zárkózottságot a világgal szemben. Inkább hagyjuk meg elménket a boldog tudatlanságban, minthogy örökké rettegjünk a jövő rejtelmeitől.