SHIP
└ · · · yoonmin · · ·
     yoongi × jimin

TÉMA
└ · · · tavasz, ígéret, várakozás,
szerelem, csalódás, belső monológ · · ·

ヽ｀、ヽ｀ヽ｀、ヽ｀

Kicsit borús nap volt; az eget szürke fellegek borították, a cseresznyefa virágok mégis színt hoztak a megfakult városba – pont, mint ahogy ő az én életembe.

Éppen a lakásomon voltunk, a kanapé előtt, azon a hihetetlenül puha szőnyegemen üldögéltünk, s filmet néztünk, miközben kint szemerkélni kezdett az eső.

Olyan nyugodt volt ez az egész, nem kívántam semmi mást, csakhogy meg tudjam állítani az időt, hiszen túl jó volt ez így vele kettesben. Egy ideje már többet éreztem, mint szimpla barátság, s úgy éreztem ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy érzelmeimnek hangot adhassak, ám újból és újból megfutamodtam eddig mindig.

- Yoongi hyung - szólítottam meg mégis, mire ő lassan rám emelte sötét szemeit, szívem pedig egy ütemet is kihagyott. Kíváncsian fürkészte lélektükreimet, várva hogy folytassam elkezdett mondandómat, ám én mintha megnémultam volna, ahogy azokba a csillogó íriszekbe néztem.

- Mondasz is valamit, Jiminie? - kérdezte kuncogva, percekkel később, míg én némán tátogva igyekeztem megszólalni. Képes lettem volna helyben elásni magamat, annyira zavarban éreztem abban a pillanatban magam.

- Igazából.. - vettem egy mélyebb levegőt, majd fejemet lehajtottam, s az ölemben pihenő kezeimet kezdem mustrálni. - Csak az érzéseimről akartam beszélni.

- Igen? - kérdezett vissza, s hangján hallottam a meglepettséget, mire csak apróbbat bólintottam, majd összeszedve minden maradék bátorságomat pillantok egyenesen a szemeibe.

- Szeretlek - mondtam ki egyszerűen, hiába éreztem úgy, hogy a szívem majd kiszakad a helyéről. Szemei hatalmasra kerekedtek, ahogy engem nézett, s szerintem nem is igazán tudta, hogy mit reagáljon rá, emiatt pedig elkezdtem pánikolni, hogy mindent elrontottam.

- Jiminie - szólított meg végül, ajkaira szelíd mosolyt húzva, mire rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Aprócska kezem után nyúlt, s ujjaimat az ő hatalmas tenyerébe zárta, szívemnek nem kis gondokat okozva ezzel. - Sajnálom.

- De mit sajnálsz? - ráztam meg kissé a fejemet, s a remény halvány sugara el is illant ebben pillanatban, ám összetörtségem igyekeztem leplezni.

- Nem szerethetlek - nézett mélyen szemeibe, szerintem lelátott egészen a lelkemig is azokkal a sötéten fénylő szembogaraival, ahogy csontos ujjaival cirógatja kézfejemet. - Tudod, hogy nem egyszerű otthon a helyzet és bármennyire szeretnélek szeretni, képtelen vagyok rá ebben az állapotban.

- Oh, hát megértem - biccentek apróbbat, kezemet pedig lassan elhúztam tőle, hiszen hiába igyekeztem megérteni azt, amit mondott, szívem mégis összetörte. Magam elé meredtem, ám közben újra a kezem után nyúlt.

- Tudsz várni rám? - szorított rá ujjaimra, hogy magára vonja a figyelmemet, mire felé pillantottam ismét, s alsó ajkam szélébe harapva biccentettem egy apróbbat.

Egy borús, tavaszi napon ígéretet tettem neki, hogy szeretni fogom, s várok rá, míg meg nem oldja otthon a helyzetet, ám azóta eltelt öt év már. Én pedig még mindig várok. Mert megígértem, hogy szeretni fogom, amíg világ, a világ.