J I M I N

Esik az eső. Kimondhatatlanul imádom, ha az égből megannyi csepp hullik alá, s mossa le a világ undorító mivoltját. Mert ez tény: a világ undorító.

Ilyenkor elgondokozom, hogy valahol most lehet süt a nap. Valahol lehet most valakinek jó. És én mennyire irigylem, azt a számomra ismeretlen személyt, aki most éppen boldog.

Mert én nem vagyok az.

Ezért csak ülök az utcára néző ablakomban, s nézem, ahogy megtisztul a város. Mert nem tudok mást tenni. Lehunyom a szemeim, s csak hallgatom, ahogy a cseppek koppannak az ablak üvegén.

Nekidöntöm fejem a falnak, s még jobban összekuporodok. Vágyom arra, hogy én is egy legyek az esőcseppek közül. Megszületnek, zuhannak, majd semmivé vesznek.

Nagyjából az emberi élet is ilyen. Megszületünk, élünk és meghalunk. Az én életem egy folytonos zuhanás. Az esőcseppek viszont nem éreznek semmit, mikor zuhannak. Vágyom arra, hogy semmilyen érzés ne kerítsen a hatalmába, mikor esek.

Erre a gondolatomra elmosolyodok. Milyen szép is lenne, ha megszűnne létezni a fájdalom, s csak érzések nélkül zuhanhatnánk. Ha úgy szerethetnénk, hogy az ne fájna.

Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaim. Kimászom az ablakból, s elkezdek nyújtózkodni. Megmasszírozom elgémberedett tagjaim, majd elkezdek a szobámban járkálni. Tehetetlen vagyok.

Elfekszem az ágyon, majd kimászom és inkább leülök az asztalomhoz. Elkezdek dobolni a sötét színű falapon. Fejemet hátravetem, majd a plafont kezdem tanulmányozni. Ezt a tevékenységet is hamar megunom, így ráveszem magam, hogy elhagyjam a számomra egyetlen biztonságot nyújtó helyet.

Lassan lépkedek le a recsegő, öreg lépcsőn. A földszintről semmilyen zaj nem üti meg füleim, lent is egyedül csak az eső kopogása hallatszik. Ez megnyugtat.

Az ajtón két erősebb kopogást hallok. Lehúzom pulcsim ujját a kézfejemre, majd a bejárati ajtó felé indulok. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd lassan lenyomom a kilincset.

- Oh, szia Yoongi. - köszönök váratlan vendégemnek. Göndör tincsei szemei elé lógnak, mint mindig. Halvány rózsaszín ajkain egy féloldalas mosoly ül, ahogy belép a házba. - Mit keresel itt?

- Gondoltam átjövök. - vonja meg vállait, ahogy a konyhába indul. - Láttam, hogy nagyon unatkozol.

- M-Mi?! - ugrik egy oktávval feljebb a hangom. Hyungom elkezd rajtam nevetni, miközben kinyitja a hűtőt.

- Jimin, szomszédok vagyunk. És az egyik ablakod pont az én szobám felé van. - mondja, miközben épp a szájába tömi a tegnapi süti maradékát. Lehunyom a szemem, s hátat fordítok neki, hogy ne lássa meg, mennyire zavarba hozott.

Bár szerethetném fájdalom nélkül.