A szél kavargott a város épületei felett, odébb az utcák szemetét és porát, összekócolta a szabadban lévő emberek haját, betekintett néhány ablakon.

Többek között dr. Stanley Brannan ablakán is.

A férfi levert volt. Csalódott, lelkében sötét felhő hullatta könnyeit. Időnként belekortyolt a kezében tartott whiskey-t tartalmazó pohárba - na már nem azért, mert le akart részegedni, egyszerűen csak jól esett, ahogy az alkohol kissé elhomályosította a tudatát és elernyedt kissé. Érezte, ahogy az ital végigégeti a torkát, majd a bensőjét, de most erre volt szüksége.

Annyira elfoglalta az önsajnálat, meg hogy szép lassan megissza az italt, hogy eleinte észre sem vette a London Eye körül kavargó trópusi ciklont.

De talán, ha már akkor odanéz, akkor sem lett volna képes elhinni a meglepő természeti jelenséget.

A hatalmas felhő örvény annyira illett Anglia fővárosába, mint elefánt a porcelán boltba. Pont ezért figyelt fel sok ember, hamarosan pedig szinte az egész belváros az ablaknak nyomta az arcát, hogy lássa a különös jelenséget.

Egy sikítás volt az, ami felkeltette Brannan figyelmét is a ciklonra. Nem tudta, honnan érkezett, de a nyitott ablakon keresztül jól hallotta. Felállt, az ablakhoz lépett, majd egy pillanatra megállt a szívverése is.

Az orkán átmérője szinte egész London-t bekerítette, a légköri képződmény központja pedig a Temze fölött, a Westminster híd és a Waterloo híd között helyezkedett el.

Dr. Brannan ereiben meghűlt a vér. Annyi év után, pont most, nem, ez nem történhet meg. Talán tényleg túl sokat ivott.

Pedig józan volt, és ezt mélyen legbelül tudta is. Az a valami valóban ott örvénylett éppen London felett.

- De hiszen ez lehetetlen - mondta ki hangosan is az első gondolatát a férfi.