- Az apám – hangzott el ez a két aprócska szó, ami bármilyen más helyzetben teljesen természetesnek hatott volna, de ebben a szövegkörnyezetben ezt nem igazán lehetett elmondani.

Néma csend telepedett a szobára. Lacey tudta, hogy nagyon-nagyon szükséges lenne, hogy mondjon valamit, azonban fogalma sem volt, hogy mit is kellene reagálnia az imént hallottakra. Csak megrökönyödve ült a kanapén, miközben leplezetlenül Gabrielt bámulta.

- Hogy kicsoda? – Lacey-nek még a hosszas gondolkodás után is sikerült feltennie a lehető legostobább kérdést. Szép volt, Lacey, most biztos normálisnak néz Gabriel – gondolta magában. Majd gyorsan korrigálta is magát: - Úgy értem, ez már teljesen biztos? Nem lehet, hogy csak valamiféle félreértés történt?

- Nem hiszem – felelte azonnal a fiú. – Meg amúgy is, ő a tökéletes gyanúsított.

- Miért lenne ő jobb gyanúsított, mint bárki más a családodból? – Lacey-nek pedig ebben a pillanatban leesett a tantusz, és ez szörnyű érzéssel töltötte el; még bele sem gondolt igazán, hogy mit is érezhet most Gabriel. Hiszen, ha nem is Adam ölte meg a nagybátyját, akkor is az egyik családtagja tette – legalábbis jelenleg nagyon is így nézett ki a dolog. Ez pedig olyasvalami volt, amit a lánynak nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia, sem pedig megfeledkeznie róla.

- Kezdjük ott, hogy sosem volt tisztességes ember. Egy nap csak fogta magát, és lelépett egy fiatalabb nővel, minket pedig teljesen magunkra hagyott. Nem is láttam őt azóta, hogy kilépett a lakásunk ajtaján két hatalmas bőrönddel a kezében. – Gabriel hangja szokatlanul semlegesen csengett, ahhoz képest, amit éppen mesélt. Az egész olyan volt, mintha csak arról beszélt volna, hogy milyen órái voltak aznap, vagy éppen arról, hogy mik a kedvenc Starbucksos italai.

- Igen, ezt Adam is mesélte – szólalt meg Lacey néhány pillanatnyi hallgatás után. – Ez az egész helyzet annyira szörnyű.

- Az – értett egyet Gabriel is. – De, ha minden jól megy, hamarosan véget ér, és minden visszakerül a régi kerékvágásban.

- Ezt én is nagyon remélem – felelte a lány egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd hátradőlt a kanapén, az újabb fejleményekre várva. Már nem kellett sok idő ahhoz, hogy végre véget vethessenek ennek a rémálomnak.

Gabriel apjával, Francis Johnsonnal csak péntek délutánra tudtak találkozót megbeszélni, amit így is csak egy, a közvetítő szerepét betöltő rokon segítségével voltak képesek elintézni. Lacey ebből is tudta, hogy nem lesz éppen kellemes a találkozás a Johnson-fiúk apjával.

Péntek reggel, Lacey úgy döntött, hogy egy kicsit visszatér a való életbe, és megnézi az üzeneteket, amiket az utóbbi néhány nap során kapott. Elsőként a messengert nyitotta meg, aminek az ikonjának a sarkában egy aprócska huszonkettes szám jelent meg. Megnyitotta az alkalmazást, és gyorsan átfutotta a neveket, akiktől az üzenetek érkeztek. Hiába értékelte, hogy ennyien gondoltak rá, és próbáltak kapcsolatba lépni vele, azonban a keserű szájízt még így sem tudta figyelmen kívül hagyni. A legjobb barátaitól egyetlen üzenet sem érkezett.

Ezután az emailjeit nyitotta meg. Néhány hírlevélen kívül egyedül Jessicától érkezett levele, amelyben is a házi feladatokat küldte el Lacey-nek. Azonban, mikor a lány komolyabban is szemügyre vette az emaileket, feltűnt neki, hogy egyedül az első nap anyagát kapta meg a barátnőjétől – a többi leckét el sem küldték neki.

A legjobb barátai gyorsan megfeledkeztek róla, sokkal gyorsabban, mint azt fel tudta volna dolgozni. Alapjában véve arra számított volna, hogy legalább évek kellenének ahhoz, hogy ilyen szinten figyelmen kívül hagyják, nem pedig napok. Csak néhány napja hagyta el Hudsont – emlékeztette magát Lacey. Annyi minden történt vele az elmúlt pár napban, mint máskor hetek alatt, így nem csoda, hogy úgy érezte, mintha már közel egy éve Torontóban tartózkodtak volna. Itt minden annyira új, és valamilyen szinten szürreális volt a számára, mintha nem is a saját életében lett volna, hanem hirtelen valaki más testében ébredt volna fel.

Ebben az új életében viszont nem foglalkozhatott sem Hudsonnal, sem a tanulmányaival, sem azokkal, akiket egykor a barátinak hitt. Itt csakis Adam létezett, Gabriel, a nyomozásuk, a küldetésük, ami utat jelenthetett az újfent normális életükbe. Ez pedig túl fontos volt ahhoz, hogy bármi is elterelje róla Lacey figyelmét, így a lány vett egy nagy levegőt, kilépett az összes alkalmazásból és profilból, és újfent a privilegizált esetnek szentelte a figyelmét. Egészen pontosan egy olyan részletének, amiért jelenleg tenni is tudott valamit.

Már egészen kiskora óta úgy nézett ki, mint egy Barbie baba, bár ez korábban még sosem zavarta Lacey-t. Jelenleg azonban egy gyilkossal készült találkozni, akit rá kellett venniük, hogy megvallja nekik a bűneit, vagy legalábbis – akarva vagy akaratlanul – utat mutasson nekik ahhoz, hogy hogyan lehetne rábizonyítani a tettét. Mert Adamnek szüksége volt a segítségükre ahhoz, hogy kikerülhessen a börtönből.

A lány viszont nem volt ijesztő, még csak a legcsekélyebb értelemben sem. Mindenkivel kedves volt, vagy legfeljebb megjátszotta a kedvességet, és csak nagyon ritkán viselkedett ellenségesen, akkor is csak a kortársaival. Egy felnőttel még sohasem. És nem várhatta el Francis Johnsontól, hogy csupán a kedvessége miatt színt valljon. Ehhez pedig az első lépés a megfelelő öltözet kiválasztása volt, ami által azt az üzenetet közvetítette saját magáról, hogy komoly, érett, felelősségteljes, és olyasvalaki, akivel nem éri meg packázni.

Hiába túrta át a bőröndjét újra és újra, minden alkalommal ugyanazokat a ruhadarabokat találta, amiket otthon becsomagolt. És nem, egyikükkel sem tudta elérni a kívánt hatást, amin igazából meg sem kellett volna lepődnie. Csak egy átlagos középiskolás lány volt, úgy is nézett ki, úgy is öltözködött és úgy is viselkedett. Ezen pedig nem tudott egy nap alatt változtatni.

A jó hír mindennek ellenére az volt, hogy nem kellett egyedül végigcsinálnia ezt az egészet. Ott volt neki Gabriel, aki személyesen is ismerte Mr. Johnsont, és a köztük lévő kapcsolat, bár már megkopott, nem szűnt meg teljesen, ezt pedig az előnyükre fordíthatták. Gabriel majd tudni fogja, hogy mit kell mondani. Tudnia kell, hogy mit kell mondani, hiszen ez az utolsó esélyük, az idő pedig kegyetlenül haladt tovább, és nem várt arra, hogy Lacey-ék felzárkózzanak. Mindegy, hogy mennyi idejükbe kerül meglelni a válaszokat, már így is túl késő volt, és minden egyes másodperccel egyre később lett, hiszen Adam ezeket a pillanatokat is a börtön falain belül töltötte.

Ez csakis egy ostoba és egyben sajnálatos hiba volt, és már csak egy pár óra kellett ahhoz, hogy mindezt a nagyvilág számára is be tudják bizonyítani. Pár óra, csupán ennyire volt szükségük, de megérte, ha ezzel egy életnyi szabadságot tudtak biztosítani Adam számára. Ezért bármi megérte, még Gabriel is hajlandó volt találkozni az apjával, hiába gyűlölte őt.

A pillanat hamarabb elérkezett, mint az Tracey gondolta volna, és ezért egyáltalán nem állt készen. De nem volt mit tenni: a pillanat most jött el, ezért most kellett cselekedni. Nem volt helye több várakozásnak, így is rengeteg időt elpazaroltak már.

Felvette a fehér kabátját, és aztán útnak is indultak. Lacey próbálta kérdezgetni a fiút arról, hogy milyen is az apja, és mire kell számítani vele kapcsolatban, de Gabrielnek semmi kedve nem volt erről beszélgetni, így minduntalan másra terelte a témát, így Lacey feladta a próbálkozást, és inkább nem feszegette tovább a témát.

A találkozó helyéül egy aprócska vendéglő szolgált, ami Lacey szerint sokkal inkább egy texasi kisváros hangulatát idézte, mint Torontóét. A bejárat felett egy bika koponyája helyezkedett el, pontosan a felirat felett, ami a vendéglő nevét hirdette. A falak úgy néztek ki, mintha az egész épületet deszkákból eszkábálták volna össze, bár a lány biztos volt benne, hogy más anyagot is kevertek a mixbe, hogy ténylegesen képesek legyenek megtartani az épületet. A plafon gerendáiról egy hatalmas vas kerékre illesztett gyertyák lógtak le, amik inkább csak díszként szolgáltak, nem pedig tényleges világításként. Arra ott voltak a falra felszerelt lámpások.

Az asztalok és a padok is fából készültek, a tartógerendákra pedig ostort vagy éppen fegyvertokot és preparált puskákat aggattak. A bárpulton hordók álltak, csakúgy, mint a termek véletlenszerű pontjain. A falakon néhol bikák szarvai vagy állatok koponyái lógtak, puskákkal egyetemben. Legalább az étlapon normális dolgok szerepeltek, ami nagy megkönnyebbüléssel töltötte el Lacey-t, mivel a hely szelleme nem fogta meg. Sőt, egészen ellenségesnek hatott számára ez a környezet.

- Rendeljünk valamit, vagy...? – érdeklődött Lacey, miután helyett foglaltak az egyik félreeső boxban. Mindketten az egyik oldalon foglaltak helyet, hogy Francis velük szemben ülhessen le.

- Ne, apám pont most érkezett meg – közölte Gabriel, majd – mintha a fogát húznák – odaintegetett egy férfinak, aki éppen ekkor lépett be az ajtón. Egyáltalán nem hasonlított a Johnson-fiúkra, így amikor először meglátta, Lacey azt hitte, hogy csupán egy eltévedt túrázó. A hideg ellenére nem viselt mást, csak egy sötétbarna pulóvert, amire egy piros esőkabátot húzott. Az egészet hó fedte, így kissé úgy festett, mintha elaludt volna odakint.

Mikor levette az esőkabátját, egy nagy kupac hó hullott a földre, egészen pontosan az út közepére, de ez nem érdekelte túlságosan, mint a dolgozók bosszankodó arckifejezése sem. A hosszú, sötétbarna haja össze-vissza állt, és Lacey gyanította, hogy ez nem csak a kapucni miatt van. A szakálla hosszabb volt a kelletténél, illetve nagyon kócos, és mintha egy elnyomott cigarettacsikk is kikandikált volna belőle.

Bűzlött a cigifüsttől. Akár előttük is rágyújthatott volna, lényegében semmin sem változtatott volna. Lehuppant a padra, ami egy kicsit megreccsent a súlya alatt. Rá sem nézett a két fiatalra, hanem a bárpult felé kapta a fejét, és odakiáltotta az egyik pincérnek:

- Egy sört! – Majd végre a két tinédzserre emelte a tekintetét: - Ti fizettek, ugye?

- Nem, ha akarsz valamit, fizess te érte – vetette oda Gabriel félvállról.

- Ezek a mai kölykök... - sziszegte Mr. Johnson.

- Inkább beszéljünk Adamről, essünk túl rajta, hogy megint megszabadulhassak tőled – közölte Gabriel sürgetően.

- Hát, így illik beszélni egy hölgy előtt? – tette fel a kérdést Francis, majd még hozzátette: - Én nem így neveltelek.

- Nem neveltél te sehogy sem – vágott közbe a Johnson fiú. – Anya volt az, aki felnevelt.

- Beszéljünk inkább Adamről – szólalt meg Lacey, mielőtt még parázs vita alakulhatott volna ki a két rokon között.

- Adam... Tudtátok, hogy valamelyik nap felkeresett? Biztos tudtátok, ha itt vagytok. – A mondandóját azonban nem folytatta tovább, mivel a pincér letette elé a pohár sört, amit szinte meg sem várt Mr. Johnson, azonnal inni is kezdte a folyadékot. Addig nem szólt egy szót sem, míg ki nem ürítette az egész poharat.

Lacey csak zavartan pillantgatott Gabriel felé, a fiú azonban rá sem nézett. Rezzenéstelen arccal figyelte az apját, és ha a tekintettel ölni lehetne, Francis már minden bizonnyal halott lett volna. A csend másodpercről másodpercre kínosabb lett, bár ez egyedül csak Lacey-t zavarta.

Náluk a családi beszélgetések még a legrosszabb napokon is kellemesebbek voltak ennél, és a lány el sem tudta képzelni, hogy ilyen gyűlölettel tekintsen az egyik családtagjára, különösen az apjára, akit feltétel nélkül szeretett. De az ő szülei együtt voltak, így alig-alig tudta elképzelni, hogy milyen lehet elvált szülők gyerekének lenni.

- Adam mindig is túlságosan sokat akart – szólalt meg ismét Mr. Johnson, ezzel folytatva a korábban elkezdett mondandóját. – Túl sokat akart, mintha ő olyan különleges lenne. Az igazság mégis az, hogy ő teljesen átlagos. Nem érdemel különleges bánásmódot.

A két fiatal egyszerre próbált tiltakozni mindezek ellen, és ezzel együtt megvédeni Adamet, de a férfi csak leintette őket egy egyszerű, de annál hatásosabb mozdulattal: - Ne is próbálkozzatok, úgysem tudtok semmi olyasmit mondani, amivel meg tudnátok változtatni a véleményemet.

- Miből gondolod, hogy ő annyira átlagos? – tudakolta Gabriel, a hangja pedig újfent sürgető volt. Már nagyon menni akart, hogy végre maga mögött tudhassa ezt a beszélgetést, csakúgy, mint az apját.

- Adam mindig mást akart. Mindig valami egészen mást, mint legutóbb, és soha nem volt semmi értelme az úgynevezett álmainak. Egyszer színész akar lenni, aztán focista, majd matematikus vagy éppen tanár, vagy bármi, csak legyen gyökeresen más, mint az előtte lévő ötlete. Ő olyan könnyen befolyásolható, a legkisebb inger is képes őt más irányba terelni. Nem is kell sok hozzá, hogy befolyásolni lehessen. Bárki képes lenne rá – magyarázta a férfi, mire Gabriel azonnal felpattant.

- Ennyi elég is volt belőled, talán újabb tizenöt év múlva ismét találkozunk, bár remélem, nem így lesz – jegyezte meg a fiú, majd el is viharzott. Lacey csak egy kínos mosollyal reagált, amit egyben köszönésnek is szánt, majd felkapta a kabátját és Gabriel után sietett.

Odakint még mindig esett a hó, így Lacey már bánta, hogy nem húzta össze rendesen a kabátján, mikor elhagyta a vendéglőt. Így mikor ezt pótolta, egyik lábáról a másikra állt, hátha ez felmelegíti egy kicsit. Nem így lett.

- Beismerte – közölte Gabriel. Hosszú percek óta először szólalt meg. – Beismerte, hogy Adam könnyen befolyásolható, hogy bárki képes lenne befolyásolni. Ő tette. Biztos vagyok benne.