Jade

 A vörös szín megtestesült királynője lép be a mosdó ajtaján. Hosszú, vörös haja lágy hullámokban omlik a vállára. Rikítóan piros magassarkút és ugyanolyan színű, testhez simuló galléros ruhát visel. Bal mellén, a szívénél megpillantom a felvarrt Ferrari logót. Az agyam nem képes feldolgozni a látottakat, hiszen munkatársnak semmiképp sem tekinthető az előttem álló, modell testalkatú lány. Mégis a még mindig hozzám simuló srác csapatának öltözetében van. Vagy csak túlságosan szereti a piros színt, hiszen telt ajkain is ez a szín rikít. Szinte már kiég a szemem ettől a sok pirostól.

 Meglep a tény, miszerint elegáns, dizájner borítéktáskája fekete, míg hosszú, épített körmei fehérek. Amikor végignéz rajtunk – kifejezetten rajtam – ujjai elfehérednek a táska túlzott szorításától. Cipőjének sarka koppan párat a csempén, ahogy közelebb lép hozzánk és egy egyszerű mozdulattal ellöki tőlem Charlest a vállánál fogva. A srác vigyora letörölhetetlen az arcáról. Még mindig a hideg csempének szorítom a hátamat, képtelen vagyok egy lépést is megtenni, mintha a lábaim a földhöz ragadtak volna.

- Mi a franc, Charles? - emeli fel a hangját a lány. Rikítóan zöld szemei szinte villámokat szórnak. Ki ő? A barátnője? - Tudom, hogy a gyengéid az újoncok, de azért nem gondoltam volna, hogy még a munkába állásának kezdete előtt rámászol!

 Charles arcát figyelem. Az öntelt vigyor szinte azonnal leolvad az arcáról és tágra nyílt szemekkel fordul felém. Mintha egy leheletnyi dühöt is látnék benne. A vörös szépség nem veszi le róla a tekintetét, szinte már olyan közel kakaskodik felé, hogy az orra súrolja a srác állát.

- Te itt fogsz dolgozni? - köpi a szavakat Charles. Hangjában érződik az előbb látott düh. Ellép a lány mellől, maga mögé taszítja és elém áll. Kezeim automatikusan magam elé emelem és ha lehetséges, még jobban felkenem magam a csempére. Körülbelül fél lépésnyire van tőlem. A szótlanságomat látva újra a lány felé fordul. - Mi a fasz, Avena?

 Avena. Végre névvel is felruházhatom a vörös hercegnőt. Mozdulatlanul figyelem az elém táruló jelenetet. Ha nem lennék még mindig a néhány perccel ezelőtti sokk hatása alatt, minden bizonnyal elfogadnék egy nagy vödör sajtos popcornt ehhez a mozihoz. Elképzelésem sincs, hogy kicsoda ez a nő vagy, hogy milyen kapcsolatban áll Charlesal, de alig várom, hogy megszabaduljak ettől a számomra nagyon kellemetlen helyzettől.

- A nagybátyja épp most írt alá a Williamshez, mint sajtófőnök. Mégis hol élsz, hogy nem tudsz ilyen dolgokat? Az egész box erről beszél.

 Martin aláírta a szerződést. Beleegyezett abba, hogy állandó utazgatásban élje le a hátralévő életét vagy legalábbis annak egy részét. Úgy érzem, a szívem kihagy néhány ütemet. Csalódtam a nagybátyámban és mérhetetlen szomorúságot érzek a családja iránt. Nem tudom elhinni, hogy tudtak neki annyi pénzt ajánlani, amiért belement ebbe. Mintha rászorulna a pénzre az egyik legsikeresebb helyi lap főszerkesztője! Csalódott vagyok, mert még csak gondolkodási időt sem kért, ezek szerint. Nem kérte ki a felesége, a lánya, az én véleményemet. Egyedül döntött egy ennyire súlyos helyzetben. Megvetem, de mégis némi csodálatot is érzek iránta. Ha én lettem volna a helyzetében, biztosan döntésképtelen lettem volna.

- És ennek mégis mi köze hozzá? A nagybátyja szerződött le azokhoz a semmirekellőkhöz, nem ő! - Charles egyre hangosabb baritonja visszaverődik a csempékről.

- Azt beszélik, hogy Jost ragaszkodik ahhoz, hogy az unokahúga is vele tartson.

 Hirtelen forogni kezd velem a világ. Nem Martin akarja, hogy vele menjek, hogy továbbra is vele dolgozzak, hanem az a nyájasan vigyorgó Jost. Gondolhattam volna, hogy van valami hátsó szándéka a fickónak, hiszen baromi undorító volt, ahogy végigmért engem a bemutatkozáskor. Martin nem hagyhatja ezt. Egyszerűen nem tehet ki engem ennek. Muszáj beszélnem vele. Méghozzá most azonnal.

- Szólalj már meg! - kiált felém Charles és szemeiben látom a remény halvány sugarát, amely azt sugallja felé, hogy amit az előbb Avena elmondott az mind hazugság. De én sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Még nem.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik most éppen - szólalok meg, a hangom számomra is meglepően halk és gyenge. - Azt tudtam, hogy a nagybátyám kapott egy állásajánlatot, de azt nem, hogy a szerződésben én is benne leszek.

 Charles tekintete a mozgó ajkaimra vándorol, majd lassan végigméri minden egyes négyzetcentiméteremet. Kellemetlenül érzem magam, alulöltözöttnek érzem magam egy ennyire dekoratív nő mellett. A még mindig előttem álló fiú végighúzza nyelvét az alsó ajkán, beleharap és mélyen a barna szemeimbe néz. Mintha a lelkemig hatolna, beleremegnek a lábaim. Beletúr kócos tincseibe, majd hátrál egy lépést és elröhögi magát. Avena ugyanolyan értetlen arckifejezéssel fordul felé, ahogyan én is.

- Üdv a klubban – biccent és ismét végigvándoroltatja világos szempárát rajtam. - Úgy tűnik, ezentúl többet fogjuk egymást látni. Bár jobban megnéznélek egy piros szerelésben, mint egy kék-fehérben. Vagy inkább egyikben sem.

 Rám kacsint és hatalmas vigyorral az arcán kivágja a mosdó ajtaját, majd elegánsan távozik. Avena azzal sem tisztel meg, hogy rám nézzen, nem, hogy elköszönjön, sietősen kopogtatva magassarkújában Charles után szalad.

 Ellépek a már felforrósodott csempétől és mély lélegzetet veszek, várok pár pillanatot, mielőtt kilépek az ajtón. Még csak véletlenül sem szerettem volna ismét összetalálkozni vele. Bár amit az imént mondott igaz. Ha Martin tényleg úgy ment bele a szerződés aláírásába, hogy én is vele tartok, akkor minden bizonnyal majdhogynem napi szinten fogjuk egymás társaságát élvezni. Vagy nem. Hiszen én a Williams Racingnek dolgoznék és nem neki. Márpedig a munkatársaknak nem jut idejük a másik csapat tagjaival is foglalkozni, nem igaz? Remélem.

 A kistáskámat szorongatva nézek szét a hosszú folyosón. Teljesen üres, csak nagyon messze látok egy-két narancssárgás alakot, ahogy átszelik a helyiséget és kifelé vagy befelé tartanak a boxba vagy a boxból. Mintha csak otthon lennék olyan egyszerűséggel találom meg a klímás szobát, ahol George a főnökével és immáron az új sajtófőnökével, Martinnal beszélget egy-egy pohár ital társaságában. Ünnepelnek.

 Magamra erőltetek egy mosolyt és odalépek a körasztalhoz, direkt George mellé. Minden szempár azonnal rám szegeződik.

- Jade! Koccintsunk! - vigyorog rám Jost és már tölti is a pohárba a pezsgőnek látszó sárga italt. Szóval, most már tegeződünk. - Arra, hogy munkatársak lettünk.

 Martinnal összeakad a pillantásunk. Felvonom a szemöldököm és egy most ez komoly? arckifejezéssel illetem meg. Láthatóan nem érzi kellemesen magát, hiszen egyből megköszörüli a torkát és belekortyol az italba. Azt hiszi, hogy ennyivel megússza. Na nem. Ebből a gödörből ilyen könnyedén nem mászhat ki, mert annyiszor fogom visszalökdösni, amíg elfogadható magyarázatot nem ad arra, hogy engem miért kevert bele a saját dolgaiba.

- Örülök, hogy ezentúl többet fogjuk látni egymást - villantja felém széles mosolyát George, miközben felemelem a kristálypoharat és koccintok vele. Charles csak kijelentette, hogy a találkozásaink száma megsűrűsödik a közeljövőben, míg George vele ellentétben örül is ennek. George, csupa szív.

 Belenyelek a halványsárga folyadékba és egyből el is emelem a számtól a poharat. Pezsgő. Méghozzá nagyon finom pezsgő, biztosan dollármilliókat érő. Azonban eszembe jut, hogy reggel kocsival érkeztünk és láthatóan a nagybátyám ugyanazt kortyolgatja, mint én.

- Martin, elfelejtetted, hogy neked ma még haza kell vezetned? - nézek rá és a kezében tartott pohár felé biccentek.

- Semmi gond, csak te és én iszunk alkoholosat. Ők ketten a szokásos gyerekpezsgőt kapták - nevet fel keserű hangon Jost és egyszerre lehúzza a pohara tartalmát. Több, mint félig volt. Te jó ég. Nem rest tölteni az újabb adagot.

 George-ból kibukik egy baromi aranyos kuncogás. Minden bizonnyal végignézte az arcomat, ahogyan elfintorodtam Jost cselekedetén. Ránézek és most őszintén megvillantom felé a mosolyomat. Néhány másodpercig bámuljuk egymás arcát, szemét, orrát, ajkát, minden pontját. Szívesebben lennék vele most kettesben ebben a hűvös helyiségben, mintsem Josttal és Martinnal. Érzem, hogy kezd kialakulni köztünk egyfajta vonzalom és - ha a végén tényleg Martinnal fogok a továbbiakban is dolgozni - kíváncsian várom, hogy mi is fog mindebből továbbfejlődni. Már, ha egy bizonyos személy nem rontja el a számításaimat. Márpedig úgy látszik, Charles teljességgel kiszámíthatatlan és akkor és ott tör rád, amikor és ahol a legkevésbé sem számítasz rá.

-

- Jade, espere um minuto! - kiáltja utánam Martin, miután leparkolt a háztömb előtt.

 Egész úton hazafelé nem voltam hajlandó hozzászólni. Hiába próbált szóra bírni, az ajkaimat szorosan egymáshoz nyomva tartottam és szigorúan a mellettünk elvonuló tájat kémleltem. Tudja, érzi, hogy rosszat csinált és ezt nem is akarom felé másképpen sugallni. Értem és felfogom, hogy ő nemcsak a nagybátyám, hanem a főnököm is, viszont nem emlékszek rá, hogy a munkaszerződésemben benne lett volna, hogy akaratomon kívül világkörüli útra menjek. És természetesen végzettség nélkül. Mert még mindig én vagyok az egyedüli az újságnál, aki felvételt nyert újságírói oklevél nélkül. És nem, soha nem kaptam még meg az arcomba, hogy kiskedvenc vagyok. Ó, dehogy.

 Egészen az 5. emeletig szaladok, a liftet sem vagyok hajlandó megvárni. Szerencsémre a lakásajtó nyitva van, így nem kell felesleges időt pazarolnom a kulcsok után való keresgéléssel. Hallom, hogy Martin vészesen közeledik felém, miközben folyamatosan a nevemet hajtogatja. Lerúgom magamról a cipőt és egyenesen a szobámba sietek. Hangosan bevágom az ajtót magam után és elfordítom a zárat. Nekidöntöm a hátamat az ajtónak és egészen a padlóig csúszok. Hallom és érzem a kopogást mögöttem, de képtelen vagyok megszólalni. Elönt a forróság és a szédülés. Félek, hogy pánikrohamom van. Próbálok mélyeket lélegezni és nem az állandósult fülzúgásomra koncentrálni. Lehunyom a szemeimet és elképzelem magam elé a legcsodálatosabb látványt, amit eddig valaha láttam. Portimão tengerpartját. A csodálatosan forró és sárga homokot a talpam alatt. Ahogy felszisszenek a kellemesen hűvös, de gyönyörűen kék víztől. Ez a kékség hasonlít egy bizonyos személy íriszeihez. Azok is annyira elkápráztatóak, mint a tenger. Ha beléjük nézek, azonnal megnyugszom. A légzésem lassul, a szívverésem visszatér a normálishoz. Kinyitom a szemem és a reggel összerendezett ágyam látványa tárul elém. A táskám még mindig az oldalamon van. Leveszem magamról és kiveszem belőle a mobilomat. Feloldom és azonnal elmosolyodom a látványon. George Russell kéri, hogy követhessen a közösségi médián.

-

George

 Ülök a homokban és nézem, ahogy a lemenő Nap narancssárgára festi az égboltot. Egyedül vagyok. Szokásos esetben minden futam után ezt csinálom. Elmenekülök az emberek elől, a rajongók elől és megkeresem a város legnyugisabb helyét. Ez itt, Portugáliában a tenger. Látok néhány kézen fogva sétáló párt a sziklák mellett, de túl messze vannak ahhoz, hogy esetleg felismerjenek. Gondolkozom. Át kellene gondolnom a mai történéseket, mármint a pályán történteket. Ilyenkor sorra szoktam venni minden egyes lefutott kört és elemzem önmagam és a többiek teljesítményét is. Nem úgy csinálom, mint a fociban, hogy a felvett meccset újranézem. Szerintem még egyetlen nagydíjamat sem néztem vissza a tv-ben. Jobban preferálom azt, ha a megélt élményre hagyatkozom. Az orbitális nagy hibáimat természetesen a csapattal együtt alaposan, lépésről lépésre kielemezzük, de mindenekelőtt számomra fontos, hogy először magamban rendezzem le a dolgokat. És ehhez muszáj találnom egy csendes, embermentes helyet.

 De a mai nap teljesen más. Képtelen vagyok elszakítani a gondolataimat róla. Arról a lányról, aki ma besétált az életembe. Tényleg igaz a mondás, hogy a legváratlanabb, de legjobb dolgok akkor történnek az emberrel, amikor a legkevésbé sem számít rá. És ezzel én is így vagyok. A szezon hatalmas erővel pörög, éjjel-nappal dolgozunk a srácokkal azon, hogy minden egyes versenyhétvégén csak jobbak és jobbak legyünk. Ez viszont azzal jár, hogy magamra szinte semmi időm nem maradt és ebbe az ismerkedés is beletartozik. Úgy voltam vele, hogy fiatal vagyok, előttem az egész élet és mikor, ha nem most építenék magamnak egy életreszóló karriert. Igen, önző vagyok, de úgy éreztem, hogy most a karrierem fontosabb, mint egy szerelem. Természetesen voltak lányok, akik érdeklődtek irántam, de egyikük sem fogott meg igazán. Elmentem velük kávézni és a verseny járt az eszemben. De a mai nap teljesen más. Most a versenynek, a lefutott köröknek, a számoknak, a gumikopás mértékének kellene járnia az eszemben. Most mégis egy lány van benne. Az a barna hajkoronájú lány, akivel munkatársi viszonyt fogok létesíteni hamarosan. Bár láttam rajta, hogy nincs minden rendben a részéről ezzel kapcsolatban. Talán nem tudta a részleteket? Vagy ő egészen másra vágyna? Remélem, hogy nincs igazam és a részese lehet ennek a világnak, ami számomra az életet jelenti. Igaz, nem beszéltem vele eddig túl sokat, mégis éreztem, hogy van köztünk egy láthatatlan, kimondatlan kötelék. Mint mikor találkozol valakivel életedben először és úgy érzed, hogy olyan, mintha már évek óta ismernétek egymást. Pontosan ezt éreztem és érzem most is. Hiszem, hogy oka vannak annak, hogy ő pont most és itt került a világomba. Sokan mondják, hogy ha lányokról van szó, akkor túl nyálas és puha vagyok. Viszont én ezt nem így gondolom. Miért ne adhatnék meg mindent egy lánynak, ha lehetőségem van rá? Az a nagyképű Charles természetesen ezzel pont nem így van. Ő mindig azt mondja, hogy a nők csak arra valók, hogy kielégítsék az ember igényeit. Remélem ezt Jade is látta, ahogy beszélt vele a futam után. Egyértelmű volt a srác arcán, hogy bejön neki a lány és baromi féltékeny, amiért velem volt. Csak vele ellentétben én nem csak megdönteni akarom őt.

 Beletúrok a hajamba, majd leveszem az orromról a napszemüvegemet és kihúzom a zsebemből a telefonomat. Fellépek az egyik közösségi médiára és próba szerencse alapon beírom a nevét. Jade Harris. Széles mosolyra húzódik a szám, mikor csak egyetlen találatot ad ki és az ő. A profilképe sejtelmes, az arcának csak az egyik fele látszódik. Privát és semmi nincs megosztva egy portugál és egy brit zászlón kívül. Nagy levegőt veszek és rányomok a követés gombra. Valamilyen szinten gáznak tartom a cselekedetemet, mert ahelyett, hogy a telefonszámát kértem volna el, utólag kutakodok utána az interneten. Sajnálom, hogy ezt a világot éljük, hogy hamarabb bekövetik egymást az emberek, minthogy két szót is beszéltek volna mondjuk egy szórakozóhelyen előtte. Úgy érzem alkalmazkodnom kell a mai világfelfogáshoz, akármennyire is nem tetszik.

 Várok néhány másodpercet, hátha éppen ő is a mobilját bújja. Rossz tulajdonságom, hogy bármit be tudok magyarázni magamnak a dolgok mögé, ezért egyből eszembe jut, hogy mi van, ha egyáltalán nem is akarja, hogy kövessem őt és az ő életébe kapjak betekintést. Mi van, ha csak részemről érződött az a vonzódás?

 Megvonom a vállam és inkább lezárom a képernyőt. Ami abban a pillanatban ismét fel is villan: Jade engedte a követést. És ez még nem minden: a percenként érkező több száz új követés között egyből kiszúrom az ő nevét. Időm sincs csekkolni a képeit, mert felvillan a telefonom tetején a neve és a mellé írt üzenet: "Olá, új munkatárs!".