Jade

 A forgókapun lévő kódleolvasóhoz emelve a passt zöldre vált a kis lámpa és könnyedén bejutunk a privát területre. Az emberek megállás nélkül pörögnek ezerrel, mindannyian más-más színű egyenruhában. Néha fel-felbőg egy-egy motorhang, amire összerezzenek. A hangzavar óriási, mindenki beszél és kiabál mindenkinek. Elképedve nézek körbe. Hihetetlen, hogy itt mindenki azon van, hogy ők legyenek a legjobbak, hogy ők nyerjenek mindent. Ez a fajta összetartás számomra elképzelhetetlen, hiszen ezeknek az embereknek nem csak a munkájuk az állandó talponlevés, hanem a hivatásuk is. Egyfajta életérzés. Az önös érdeket felváltja a mi érzése, az, hogy csapatként legyenek az élen. És ehhez édes kevés az, hogy egy jó pilótát ültetnek a volán mögé. Ha nem lennének a mérnökök, a szerelők, a különféle műszaki és informatikai végzettségű munkatársak sehol nem lennének, mint csapat. Márpedig ez egy olyan sport, ahol egyedül semmire sem mész. Ha viszont ott van a hátad mögött egy összetartó, egymást segítő társaság, a legnagyobb lehetsz mind közül. És a Forma-1-ben pontosan ez történik most a szemem láttára.

 A boxutcában, közvetlen a garázsok előtt sétálunk. A nap sugarai szinte lángolnak a bőrünkön és az aszfalton egyaránt. Hol mi kerüljük ki a pályára siető embereket, hol ők sietnek el gyorsan mellettünk. Az autók már a rajtrácsokon állnak, készen állva a versenyre. Egy-két apró simítás még a kocsin és indulhat is teljes gőzzel a futam. Folyamatosan figyelem az arcokat, a történéseket, semmiből és semmiről sem szeretnék kimaradni. Eddig teljesen hidegen hagyott az autóversenyzés, de most mindent tudni akarok róla.

 Éppen a Ferrari garázsa előtt haladunk el és hosszasan elidőzök a beálló fölötti néven. Charles Leclerc. A tekintetem egyből a név mellett lévő kis képre vándorol és halvány mosolyra húzódik a szám. Merev arccal és egy vonallá préselt ajkakkal néz a kamerába. Barna haja apró tincsekben mered az ég felé. Istenem, tényleg, mennyire jóképű. És mennyire arrogáns.

 A szemeimet gyorsan forgatom a sok piros ruhába öltözött srác között, hátha megpillantom őt. A szívem eszeveszett gyorsasággal dobog és csak őt keresem. A hátsó ajtón belép egy piros overálba öltözött alak, de fejét a földnek szegezi. Az ajkaim szétnyílnak és egy pillanatra meg is torpanok. A csalódottság azonnal eluralkodik rajtam, ahogy a fej megemelkedik és meglátom a hozzátartozó arcot. Nem ő az. Valószínű a csapattársa.

- Mindjárt ott is vagyunk - szólal meg mellőlem Martin és sietősebbre veszi a lépéseit.

 Megrázom a fejem és újra a valóságban találom magam. Telitalpú szandálomban próbálom a nagybátyám hosszú lépteivel tartani a lépést kisebb-nagyobb sikerekkel. Az erőfeszítésemen cseppet sem segít, hogy a hőség miatt iszonyúan izzad a talpam és csak csúszkálok össze-vissza. Úgy tűnik, hogy sem a bakancs, sem a szandál nem volt jó választás.

 Néhány megtett méter után elérjük a Williams Racing duplabejáratú garázsát. Előtte egy sötétkék szettet viselő, körülbelül az ötvenes évei végén járó férfi nézelődik karba tett kézzel. Nyakában egy fejhallgató. Arca frissen borotvált, néhol látszódik egy-két ősz folt. Rövid, oldalra fésült barna hajában is meglátszik már egy-két őszhajszál. Minden bizonnyal ő lehet a vezérigazgató, hiszen Martin sietős útja egyenesen hozzá tart.

 Tekintetét hirtelen Martinra emeli és széles mosolyra húzza a száját. A szeme alatti ráncok csak még jobban elmélyülnek, ahogy vigyorogva a nagybátyám felé nyújtja jobb kezét.

- Martin, már vártam magát - szólal meg tökéletes angolsággal a hangjában.

- Részemről a megtiszteltetés, Jost – helyezi tenyerét a férfi kezébe Martin és gyengéden megszorítja azt. Miközben elengedik egymást mindketten felém fordulnak és a nagyfőnök kíváncsian felvonja vastag, őszes szemöldökét. - Hagy mutassam be az unokahúgomat, Jade Harrist. A lapomnál dolgozik már egy jó ideje.

 Felnézek a nálam pár centivel magasabb férfi arcára és egy halvány mosolyra húzom a számat, miközben fejemmel aprót biccentek. Jost szemérmetlenül végigméri a törékeny lényemet, majd a kezemért nyúl és óvatosan, a reakciómat kémlelve a szájához emeli azt és nyom egy apró csókot a kézfejemre. Borostája kellemetlen érzést hagy a vékony bőrömön. Az arcom akaratlanul is megugrik, nem vagyok hozzászokva az efféle közelséghez, pláne nem egy nálam jóval idősebb férfitól.

- Örülök, hogy megismerhetem, Jade – villantja rám furcsán tökéletes fogsorát. Vajon igazi? - Kövessenek, körbemutatom a mi kis fészkünket, míg nem kezdődik a viadal – kuncog és már hátat is fordít nekünk.

 Kérdőn Martin felé nézek, mire ő bátorítóan mosolyogva maga elé tol a derekamnál fogva. A táskámat szorongatva magam mellett indulok el a férfi után egyenesen be egy üvegajtón keresztül. A jéghideg friss levegő azonnal megcsapja az arcomat és mélyet szippantok belőle. Már kezdett megint az agyamra menni a kinti hőség.

- Ez az óriási nagy folyosó köti össze a csapatok saját kis fészkeit - mutat végig a helyiség jobb, majd bal irányán. Valamiért baromira idegesít, ahogy fészeknek hívja a paddockot. Martintól ismerem ezt a speciális elnevezést. - Mi most erre megyünk - indul el a jobbik irányba, mi pedig Martinnal készségesen követjük őt.

 Szemeimmel felmérem a terepet: éles határ választja el a Williams csapatát a mellette lévő szomszéd McLarentől. Míg az előbbinek falát fehér-kékes fal díszíti, az utóbbiról szinte már bántóan vakít a narancssárga szín. Saját autós poszterek és bekeretezett képek lógnak mindenfelé. Emberek után kutatok, de sehol senki, az egész hely mintha kihalt volna.

 Jost két ajtó előtt áll meg, amikre egy-egy név van fekete betűkkel felírva. George Russell és Nicholas Latifi. Szóval, valamelyikőjükkel találkoztam nem is olyan régen a parkolóban. Valamelyikük azt hitte, hogy egy őrült rajongó vagyok, aki azonnal lerohanja nemcsak őt, hanem az autóját is. Basszus, tényleg nagyon szép autó volt. De azok a szemek még szebbek voltak.

- Ez a két ajtó tiltott terület - mutat először az egyikre, majd a másikra. - A srácaink privát területei, itt szoktak a versenyek előtt készülődni, pihengetni, vagy isten tudja mit csinálni, nem akarom tudni – nevet fel indokolatlanul, mire mi csak egy erőltetett mosollyal viszonozzuk jókedvét. Privát terület, én mégis jártam már egy ilyenben.

 Már éppen indulnánk tovább a körutunkon, mikor az egyik ajtó nagy hanggal kivágódik. Mindhárman megtorpanunk és hátrafordulva figyeljük a kilépő derekáig felhúzott fehér-kék overált viselő srácot. Kezében egy piros-kék bukósisakot tart. Tekintetünk szinte egyszerre találkoznak egymással. Ő az, akivel a parkolóban találkoztam.

- Nos, ha már így összefutottunk - szólal meg Jost, - akkor hagy mutassam be az egyik pilótánkat. George Russell, a valaha volt egyik legtehetségesebb versenyzőnk - vigyorog teli szájjal és megveregeti a nála jóval magasabb srác vállát.

 Ő viszont a szemét egy másodperc erejéig sem veszi le rólam, ahogy én sem róla. Látom az arcán az őszinte meglepődöttséget. Egyszerűen megbabonáznak a szemei. Tengerkékszem.

- Martin Wilson - nyújtja felé a kezét a nagybátyám, mire mindketten visszarázódunk a jelenbe és felé fordulunk.

 George udvariasan mosolyogva megfogja a kezét és megrázza, majd azonnal visszafordul felém. Fél szemmel látom, ahogy Jost és a nagybátyám sokatmondóan összenéznek.

- Jade Harris - húzom széles mosolyra a számat és úgy teszek, ahogy az előbb a nagybátyám. - Örülök az újbóli találkozásnak.

 Martin és Jost kérdőn, felvont szemöldökkel pillantgatnak felénk és látszik az arcukon, hogy ezzel a mondatommal mindkettőjüket jól összezavartam, de most nincs idő a magyarázkodásra. És egyébként is, maradjon ez a kettőnk titka.

- Remélem az autóm még mindig megvan – vigyorog rám és tenyerembe illeszti az övét. Tökéletesen puha és gyengéd keze van.

 Kijelentésén felnevetek és mosolyogva megrázom a fejemet, miközben akaratlanul is elhúzom a kezemet az övétől. Apró szorításából tudom, hogy ő ezt még nem akarta.

- Természetesen, de azért csináltam vele egy szelfit.

- Gondoltam – forgatja meg a szemeit teliszájjal mosolyogva és engem totálisan megbabonázva néz az arcomra.

 A halványrózsaszín pír azonnal elönti az arcom a nézésétől, érzem. Csak bámuljuk másodpercekig egymást, majd hirtelen Jost közénk áll és összecsapja a két tenyerét, mire mindketten összerezdülve kezdjük nézni a hihetetlenül érdekes falakat.

- George, menned kéne, nemsokára kezdünk - teszi a kezét a fiú vállára és óvatosan az ajtó felé kezdi el őt tolni, ahonnan bejöttünk.

 Tesz pár lépést, majd hátrafordulva még egyszer belenéz a szemeimbe és mosolyogva biccent egyet. Ha lehetséges még jobban elpirulok és csak egy órási mosolyra futja tőlem, mint köszönés.

 A társaságomban lévő férfiakra nézve azonnal elszégyellem magam és idegesen nagyot nyelve beletúrok a hajamba. Martin féloldalas mosolyát látva csak még jobban elkezdek feszengeni.

 Szerencsémre az utunk további részén nem történik említés a George-al való közös múltunkról, így szinte szótlanul járjuk be az egész paddockot. Egy sötétszürke lépcsőn felmenve egy kisebb szobában találjuk magunkat, ahol mindenféle gyümölcsök és hidegtálak vannak feltálalva körasztalokra. A sarokban látok egy minibárt is, ahol minden bizonnyal pezsgő hűsöl a jégkockák között. A szám már-már tátva marad a látványtól, de sajnos nincs időm rendesen felmérni a felhozatalt, hiszen Jost kivezet minket egy üvegajtón át a teraszra. Lenézve közvetlen a Williams két garázsa fölött állunk.

- Ha nem bánják, most mennem kellene, pár perc múlva elrajtolnak a srácaim és lenne még pár elintéznivalóm addig - áll meg az elhúzott üvegajtóban. - Fogyasszanak bátran és élvezzék a versenyt innen, fentről! A futam után itt találkozzunk.

 Martin és én is udvariasan megköszönjük ezt a csodás vendéglátást, majd Jost távozása után mindketten a korláthoz megyünk és lenézünk magunk alá. A gyengéd szél egyből belekap a tincseim közé és meglebegteti azokat. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, majd arra eszmélek fel, hogy Martin megböki a könyökömet. Felvont szemöldökkel fordulok felé.

- Tudnom kéne, hogy mégis honnan a francból ismeritek egymást azzal a gyerekkel? - hadarja és összefonja maga előtt a karjait. Próbál szigorú második apukaként viselkedni, de a szája szegletében ott bujkál egy halvány mosoly.

 Egy pillanatig elgondolkozok azon, hogy mi lenne a helyes válasz. Elmondjam az igazat vagy hazudjak valamit? Végül egyiket sem választom csak egy sejtelmes mosoly kíséretében megrázom a fejemet és újra a pálya felé emelem a tekintetem. Martin bosszúsan felsóhajt és egy legyintéssel rámhagyja a dolgot. Ismer már annyira, hogy amit nem akarok elmondani, azt úgy sem tudja belőlem kihúzni sehogy. Bár tényleg nem egetrengető a George-al való találkozásom, mégis jó érzés, hogy van vele egy közös titkom. Már ha egyáltalán ő tartja majd a száját a csapatfőnök előtt. Remélem nem túl pletykás típus.

 A rajtrácsokhoz felsorakozó autók pillanatokon belül elrajtolnak. Tudom, hogy melyikben ül ő. Tudom, mert egy életre az agyamba égett a szám, ami szinte minden közösségi oldalon megosztott képén szerepel. 16. Csak a 16-os autót figyelem az egész futam alatt. A rajtot – Martin szavaival élve - gyönyörűen elkapja és nem egy helyet javít az első másodpercekben. A sorsfordító kezdés csak tovább halmozódik: hosszas küzdelmek és veszélyes előzések árán, de a dobogó 3. fokán végez. Órási mosollyal az arcomon figyelem, ahogy leparkol az autójával a 3. bója mellett és hatalmas ünneplések közepette kitolja magát. Ökleivel az ég felé bokszol, majd felnézve egy csókot küld a felhők közé. Leugrik a járműről és a kordon mögött álló csapattagjaihoz rohanva beveti közéjük magát.

 Martin lopva pillantgat felém, tudja, hogy mit és kit nézek árgus szemekkel. Ezt is szeretem a nagybátyámban, hogy nem kell neki semmit megmagyaráznom, mert azonnal lát rajtam minden érzelmet. És jelen pillanatban, nagy valószínűséggel állíthatom, hogy a széttépett szívem legmélyebb és legapróbb zugában látja azokat az icipici pillangókat újra életre kelni megannyi idő után.

- Gyere, menjünk le és nézzük onnan a díjátadót! - fogja meg az alkarom Martin és a reakciómat figyelmen kívül hagyva elkezd maga után húzni.

 Eszem ágában sincs ellenkezni, hiszen tudom miért csinálja. Miattam. Hogy még utolsó utáni alkalommal megnézhessem őt közelebbről és le tudjam zárni mindazt, ami ezen a hétvégén történt. És egyben biztos vagyok: sosem fogom elfelejteni, akármennyire dőlt a mérleg inkább a negatív történések irányába, az, hogy megismerhettem őt, mindent kárpótól. Ó, dehogy ismerhettem meg, hiszen semmit sem tudok róla. És minden bizonnyal ez a későbbiekben sem fog másképp lenni.

 A lépcsőn sietősen kapkodjuk egymás után a lábainkat, habár én még mindig óvatos vagyok a telitalpú szandálommal. Szó szerint kirontunk az ajtón és a boxutcán végigszaladva elérjük a dobogósok csapattagjainak táborát. Megállok a tömeg legszélén, míg Martin tovább szeretne nyomulni, de rám nézve a pillantásommal a tudtára adom, hogy nem tudnám még egyszer átélni azt, amit tegnap. Egy apró bólintással megérti az aggódásom okát és szorosan mellém áll. Felnézek a kialakított teraszrészre és várom, hogy bevonuljanak a dobogósok. Ő az első, aki immár bukósisak helyett egy baseballsapkát viselve kiszalad és hatalmas vigyorral az arcán felugrik a 3. helyezett számára kialakított emelvényre. Képtelen vagyok levenni róla a pillantásomat, egyszerre akarom minden egyes négyzetcentiméterét örökre elmenteni az elmémben. Pillanatokon belül a másik két pilóta is megérkezik, valamint a nyertes csapatfőnöke. A himnuszok közben tisztelettudóan leemelik fejükről a sapkát és maguk mögött tartják a kezeiket. A pezsgő szétlocsolása, az ünneplés megkoronázása olyannyira jól sikerül, hogy egy keveset még mi is kapunk belőle, pedig jóval távolabb állunk tőlük, mint az első sorokat alkotók. Kíváncsian felhúzom a szemöldököm azon, hogy míg a többiek azonnal meghúzzák az italt, ő egy kortyot sem iszik belőle. Talán nem szereti a pezsgőt.

 Az ünneplés után kiürül a terasz és csak a hűlt helyét bámulom. Hát ennyi volt. Még utoljára ennyit kaptam belőle. A vállaim úgy omlanak le, mintha mázsás súlyt pakoltak volna rájuk. A széles mosolyom eltűnik. Beharapom az alsó ajkam, már-már fájdalmasan és veszek egy mély lélegzetet. Egy izzadságcseppet letörölve a homlokomról fordulok Martin felé.

- Menjünk vissza, Jost bármelyik pillanatban visszaérkezhet, mi pedig elkószáltunk - nevet fel és gyengéden megveregeti a vállam.

 Bólintok és elindulok mellette a garázs felé. Képtelen vagyok nem visszanézni a vállaim fölött, hátha visszajött vagy hátha valami csoda folytán pont ott van a hátam mögött. De nem. Továbbra is a terasz üresen áll és a csapattagok is elkezdtek visszaszállingózni a maguk garázsa felé.

 Visszamegyünk a hűvös paddockba és mivel a csapatfőnök még nem tért vissza úgy döntünk, hogy veszünk pár szeletet a kitálalt gyümölcsökből. Martin a barackokra csap le, míg én egy dinnyeszeletet majszolva nézegetem a falra felakasztott képeket különféle autókról és versenyzőkről, versenyekről, győzelmekről. A teremben csak mi ketten vagyunk.

- Elnézést, siettem, ahogy tudtam - nyílik ki a bejárati ajtó és Jost lép be rajta. Becsukja azt maga mögött és miután mindketten ráfigyelünk folytatja. - Kérem, jöjjenek az irodámba - mondja és egy pár méterre lévő faajtóhoz sétál, majd kitárja azt előttünk.

 A gyümölcseinket félig megrágva tesszük le az egyik körasztalon lévő tányérra. Besétálva egy teljesen átlagos, apró irodának tűnik a helyiség. Mint egy eldugott kis szoba. A falak ugyanolyanra színezettek, mint kint és itt is hasonló témájú poszterek díszítik. Egy üveg vitrin mögött különféle kupák sorakoznak egymás mellett. Jost leült a faasztal mögé, míg mi helyet foglalunk vele szemben. A körmeimet kezdem piszkálni és várok, hogy elkezdjék a tárgyalást. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok a székről, mire a két férfi ijedten és kérdőn néz fel rám.

- Öhm, inkább megvárlak odakint, nekem túl sok közöm amúgy sincs ehhez – motyogom a földet pásztázva és mielőtt bármelyikük is megakadályozhatja a távozásomat kisietek az apró helyiségből. Márpedig Martin szétnyíló ajkai arra adtak tanúbizonyságot, hogy ő maradásra szeretett volna kényszeríteni. Vagy csak szimplán érdekelte volna, hogy mégis mi a franc ütött belém.

 Minden akaraterőmet bevetve sem tudnám megválaszolni észérvekkel alátámasztva, hogy igen, mégis mi a franc ütött belém. De valamely belső hang, egy megérzés hirtelen, mintha égből lecsapott volna rám és azt suttogta volna, hogy kint kell most lennem. Kint, a boxutcában, mert így lehetőségem van még egy utolsó, de tényleg egy legutolsó utáni találkozásra. Vele. És amilyen idióta, naiv lány vagyok az eszem képtelen volt megfékezni magamban ezt az érzést és most, mint egy bomba, úgy török ki az üvegajtón. A Williams garázsában szinte minden egyes szempár rám szegeződik és érdeklődve kémlelik, ahogy átrohanok rajtuk és a boxutca kellős közepén állok meg. Fejemet kapkodva fordítom körbe, de nem látom őt. Sehol. Csak a különféle embereket különféle csapatruhákban, ahogy a már betolt autókat javítgatják, szerelgetik, vagy tudom is én mit csinálnak velük. Csalódottan megrázom a fejemet és beletúrok hullámos hajamba, majd kicsit meg is markolom a tincseimet. Erőltetetten felnevetek magamon. Mégis mi a francot gondoltam? De most tényleg.

 Hirtelen egy gyengéd érintést érzek a derekamon. Azonnal 180 fokos fordulatot teszek és felnézek a fölém tornyosuló alakra. George ragyogóan kék szemeivel találom szembe magamat.

- Keresel valakit? - vonja fel sűrű szemöldökeit és rám villantja gyönyörű mosolyát. Egyszerűen elképesztően szép.

 Megrázom a fejemet és lányos zavaromban hirtelen egy értelmes szót sem tudok kibökni.

- Hát, az a helyzet, hogy - köszörülöm meg a torkomat. - Nem, igazából, én csak – teszem egyik kezemet a csípőmre, miután idegesen gesztikuláltam végig az előbbi másodperceket. Végül nagyot sóhajtok és belenézek tengerkék szemébe. - A nagybátyám most tárgyal a főnököddel, én pedig addig nézelődök.

- Értem - húzza még szélesebbre az ajkait és beletúr rövid hajába. Minden bizonnyal ő is szórakoztatónak talál, ismét. Istenem, Jade, hogy lehetsz ennyire idióta? - Hogy tetszett a futam?

 Először meglep a kérdése és az, hogy őszintén érdekli a véleményem azok után, hogy közöltem vele, semmi közöm nincsen az autóversenyhez. Vagy csak kedvességből kérdezte meg. Ki tudja.

- Nagyon szuper volt és izgalmas - bólogatok folyamatosan és a kezemet, amit eddig a csípőmön pihentettem az oldaltáskámra simítom. - Főleg egy olyan szuper helyen végignézni, mint az – emelem fel a mutatóujjamat és a garázs fölött lévő terasz felé mutatok.

 Követi tekintetével az ujjam és nevetve fordul vissza hozzám.

- Persze, a nagyfőnök mindig beveti a titkos kártyáját. Az újoncok imádják onnan nézni a futamokat – mondja és végigfuttatja a nyelvét az ajkain, amit szemérmetlenül végignézek és azonnal belepirulok a jelenetbe. Szólásra nyitja a száját, majd átnéz a vállam fölött és belé szorul a mondanivaló.

 Érdeklődve nézek magam mögé, hogy vajon mi állította el így a szavát. Vagy inkább ki. Mert ott van, a piros, galléros felsőjében és egy sima farmernadrágban. A maga tökéletességében azonnal elkapja a tekintetemet és én úgy érzem magam, mint akinek a feje fölött éppen akkor csapódnak össze az óriási vihar okozta halálos hullámok.