Jade

 A kis balesetem után Martin hajthatatlan volt, nem tudtam lebeszélni őt arról, hogy elmenjünk a kórházba. Folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy Charles szerint is jó lenne kizárni az esetleges agyrázkódást. Úgy áradozott róla, mintha valami világhírű orvos lenne, nem pedig egy autóversenyző. Egy nagyon vonzó autóversenyző. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt közömbös számomra, de ez sajnos csak a külsejéről mondható el. Nem mintha nem lett volna tőle nagyon is pozitív cselekedet az, hogy ő maga kérvényezte a saját öltözőjében való lábadozásomat. Na meg persze az, hogy felhívta anyukámat. Ezt azóta is csak megköszönni tudom neki. Ellenben az a mérhetetlen magabiztosság ahogyan beszélt, ahogyan szórakozott rajtam megannyiszor. Számomra sosem volt vonzó, ha egy férfi nevetség tárgyává tesz egy nőt. Főleg egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Bunkóságnak találtam néhány mondatát, amikkel húzta az agyamat. És ahogyan szándékosan odanyomta az ágyékát a hasamhoz. Még a szívem is kihagyott pár ütemet. Nem azért, mert egy percig is azt gondoltam, hogy vajon most tesz-e olyan lépést, amit esetleg egy védtelen nővel tehetne egy ilyen hatalommal bíró férfi. Eszembe sem jutott ez a lehetőség, pedig lehet, hogy adott lett volna rá az aggodalom. Sosem értettem, hogy hogyan lehet egy férfinak ekkora önbizalma. Rendben, adott, hogy szinte már tökéletes külsővel rendelkezik, amit részben igazából a szüleinek köszönhet, de ezzel akkor sem vehet le mindenkit a lábáról. Vagy vajon mégis? A nőket biztosan falja, ki az az idióta, aki nemet mondana neki?

 A kórházban elvégeztek rajtam néhány vizsgálatot és sikeresen kizárták az agyrázkódás tényét, valamint megerősítették azt, hogy napszúrást kaptam. Azonnal kötöttek be nekem infúziót és megitattak velem jó pár pohár vizet. Míg Martin az orvossal konzultált a további teendőkről, addig én az ágyon fekve néztem a mellettem lévő állványon lecsepegő folyadékot. Bambulásomból a telefonom csörgése riasztott fel. Áthajoltam a fejemnél álló kisasztalhoz és elvettem róla a telefonom. Anya neve villogott rajta. A nagy rohanásban és izgatottságban teljesen elfelejtkeztem arról, hogy felhívjam és megnyugtassam őt az állapotom miatt. Martin említette, hogy a vizsgálatok közben ő már beszélt vele és nagyon idegesnek tűnt a hangja. Valamiért nem csodálkoztam ezen. Elhúztam az ujjam a képernyőn és a bal fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, anya - szólaltam meg. A hangom nagyon gyengének hallatszott, ezért megköszörültem a torkom és megismételtem a köszönésem.

- Jade! Végre, hogy hallhatom a hangod! - sóhajtott egy nagyot és hosszan fújta ki a levegőt egyenesen a telefonba, amit én csak egy bántóan hangos sistergésnek hallottam. - Hogy vagy, lányom? Mit mondtak az orvosok?

- Minden rendben, anya, ne aggódj. Éppen infúziót kapok, de semmi baj nincsen. Nincs agyrázkódásom, csak szimplán megsütött egy picit a nap – kuncogtam fel. Betudhatom saját hibámnak is, hogy nem egy árnyékos helyen várakoztam, hanem pont, mint a többi riporter a tűző napon. Talán mérlegelnem kellett volna, hogy én milyen klímájú országból származom.

- Esküszöm kicsinálom a nagybátyádat, amiért egy ilyen borzalmas helyzetnek tett ki téged - morogta. Még a készüléken keresztül is meg tudtam mondani, hogy iszonyatosan neheztel a nagybátyámra és őt okolja azért, ami ért engem.

- Hagyd Martint, ő csak a munkáját végezte, ahogyan én is azt próbáltam, ha már előreléptem a ranglétrán - védtem egyből őt. Nem hagyom, hogy az én hülyeségem miatt érezzen így, hiszen ez is benne volt a pakliban, akármennyire is utáltam ott lenni. Utáltam a várakozást, az embereket, a hőséget. Mégsem adtam fel, szó szerint végkimerülésig kitartottam, mert ez a munkám, akár szeretem, akár nem. Márpedig jelenleg nincs más választásom.

- Ugye nem bántott az a fiú? - terelte el a témát Martinról. Őszintén meglepett a kérdése, hirtelen azt sem tudtam kiről beszél. A hallgatásom beszédes volt számára. - Az a pilóta.

 A szívem azonnal gyorsabb ütemre kapcsolt, ahogyan visszagondoltam rá és az elmúlt órák történéseire. Legszívesebben áradozni kezdtem volna anyának arról, hogy mennyire is jól bánt velem és emellett mennyire is tett nevetség tárgyává. Ehelyett csak sűrűn ráztam a fejem, habár ezt ő úgysem látta, csak remélni tudta.

- Természetesen nem bántott, sőt, nagyon kedves volt velem.

- Reméltem, hogy nem csak Martin adja be nekem ezt a hős szerepet és tényleg így volt - mondta komoly hangsúllyal. Ezek szerint anya már ezelőtt kifaggatta a nagybátyámat róla. Mintha Martin tudná, hogy mi történt kettőnk között amíg ő nem érkezett meg. Gőze sincs és nem is baj, ha ez így marad.

 A kórterembe belépett az orvos és Martin. Anyától elköszöntem és megígértem neki, hogy a mai nap folyamán még keresni fogom, hogy hogy vagyok. A lelkemre kötötte, hogy ma már nem csinálhatok semmit a fekvésen és a sok folyadékiváson kívül. Szinte ugyanezeket ígértette meg velem a doktor is, majd az infúzió lefolyása és a zárójelentésem elvétele után kisétáltunk az épületből.

 Jelenleg este nyolc óra van és tehetetlenül vergődöm az ágyamban. A televízió folyamatosan szól, mióta hazaértünk, de egyik program sem tudja lefoglalni a figyelmemet. Újra és újra eljátszom magam előtt a mai történéseket és egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta. Azon gondolkozom, hogy vajon ő is ilyesfajta érzéseket él-e át most. Vajon ő is gondol-e rám ebben a pillanatban vagy a mai nap bármelyik percében. Felnevetek a saját butaságomon: hát persze, hogy nem. Egy idióta újságíró voltam a szemében, aki szerencsétlenül nem bírta a portimãoi meleget és éppen a lába előtt esett össze. Nem gondolhatom, hogy megfordult a fejében akár egyszer is, hogy nőként tekintsen rám. Biztosan egy buta kezdő kislánynak tartott és ebben valójában nem is tévedhetett olyan nagyot. Ő már akkor kitörölt engem az emlékeiből, mikor kiléptem az öltözője ajtaján. Úgy nézett rám akkor, mintha nem látott volna még embert. Lehetséges, hogy zavarba hoztam azzal, hogy végigmértem minden egyes négyzetcentiméterét? Bevallom, szándékosan csináltam, mert úgy voltam vele, hogy úgysem fogom őt soha újra látni és muszáj volt befogadnom minden apró részletet belőle. Valamelyest sajnálom, hogy csak az a fél perc állt a rendelkezésemre és nem egy egész élet.

 Kinyújtózom a hatalmas franciaágyamon és egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapom magam mellől a telefonom és rákeresek a nevére a közösségi médián. Tágra nyílt szemekkel figyelem, hogy míg milliós követői táborral rendelkezik, addig az ő által követettek száma alig haladja meg a százat. Ebből is megértem, hogy nem lehet valami extrovertált ember, minden bizonnyal köszöni szépen, jól van a hozzá legközelebb állókkal. A képeit nézegetve sem tudok meg róla sok mindent csak azt, hogy egyre jobban teljesít a versenyeken, időmérőkön, amire minden bizonnyal borzasztóan büszke, hiszen szinte csak ezekből áll az oldala. Trófeák, pódiumok, hatalmas mosolyok, ölelések csapaton belül és csapaton kívül, pezsgőbontások és locsolások, büszke vállveregetések, valamint mérhetetlen mennyiségű versenyautók. Néhány kommentet is elolvasok a képei alatt, körülbelül egyenlő arányban oszlanak meg az olvadozó női és a kritikusan szemlélődő hozzászólások. Egyértelmű, hogy a legtöbb lány nem azért nézi őt hétről hétre, mert jól teljesít, hanem a kinézete miatt. Az egyik arcképes fotóján hosszabban elidőzök és alaposan elemezgetem minden részletét. Ahogyan élőben, most kép alapján sem tudom megmondani szemének színét. Annyira különleges, van benne zöld, kék és egy kis sárga is. Egyszerűen gyönyörű, ahogyan hosszú, felfelé ívelő éjfekete szempillái is. Halványrózsaszín ajkai ugyanannyira vonzanak, mint rikítóan fehér fogsora. A többi képéhez hasonlítva megállapítom, hogy a néhány napos borosta áll neki jól a legjobban. Őszintén sajnálom, hogy egy ilyen szép külsőhöz egy annyira ellentétes személyiség társul.

 Felsóhajtok és feltekerek az adatlapja tetejére. Hüvelykujjam huzamosabb ideig tartom a követés gomb fölött. A fejemben száguldoznak az ellene-mellette érvek, akár egy versenyautó. Végül is, annyi követője érkezhet másodpercenként, hogy biztosan nem venné észre, ha bekövetném, titkon mégis reménykednék abban, hogy az ellenkezője történne. De nyilvánvalóan a felhasználónevem alapján fogalma sem lenne, hogy ki vagyok, így nem követne vissza. A követettei számát látva a csapata nagy részének tagjait sem követi, akkor miért én lennék az, akit esetleg mégis? Talán tényleg agyrázkódást kaptam.

 Merengésemből két koppanás szakít ki, ami a barna faajtóm felől jön. Odakapom a fejem és kiabálva szólok, hogy akárki is az, bejöhet. A fémkilincs lenyomódik és Martin lép be a küszöböt átlépve. Egy szürke szabadidőnadrág és egy sima fekete rövidujjú pólót visel, valószínűleg már lefekvéshez készülődik. Kezében egy fatálcát tart, amin egy fehér mélytányér van. Közelebb jön hozzám, mire felülök az ágyon és törökülésbe húzom a lábaimat. A telefonom képernyőjét gyorsan lezárom és magam mellé dobom a készüléket. A takarót arrébb teszem az ágy másik felébe. Már én is a halványrózsaszín pizsamámban vagyok.

- Hoztam még egy kis levest így elalvás előtt. Estela szerint jobban fogsz tőle aludni, szerintem pedig csak hányingered lesz majd tőle - húzza el a száját, ahogyan felém nyújtja a tálcát.

 Nevetve elfogadom tőle és az ölembe teszem az ételt. Húsleves van a tányérban, amit látva szélesen elmosolyodom. A nagybátyám felesége pontosan tudja, hogy mi a kedvencem és nem volt rest azonnal elkészíteni miután megtudta, hogy mi történt. Ezt később meg kell köszönnöm neki.

- Tudod, hogy imádom, sosem lennék tőle rosszul, főleg nem egy tányér után - mosolygok fel rá és beleeszek a gőzölgő levesbe. Még nagyon forró, de egyáltalán nem bánom, ha kicsit éget, pontosan így szeretem.

 Martin leül az ágyra a lábaimhoz és megszorítja a jobb bokámat. Kérdőn húzza fel a szemöldökét, ahogy az arcomat kémleli.

- Biztosan jól vagy?

- Persze és ettől a kajától csak még jobban leszek - vigyorgok rá teli szájjal. Miután az infúziót megkaptam már egyáltalán nem fájt a fejem és szédülni sem szédültem. Úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek és feltöltöttek sok üzemanyaggal. - Sajnálom, hogy ennyire elrontottam ezt a napot.

- Jade, miért mondod ezt? - ráncolja össze a homlokát és mélyen felsóhajt. - Nem tehetsz arról, hogy elájultál.

- Tudom, de bánt a dolog, hogy az első komolyabb munkámat képtelen voltam megcsinálni - sóhajtok fel én is. Az utolsó cseppig kikanalazom a tányért, majd az éjjeliszekrényre helyezem a tálcát. Végighúzom a nyelvem az ajkaimon és gyerekesen a kézfejembe törlöm a számat, amire Martin csak rosszallóan néz rám, majd mindketten elnevetjük magunkat.

- Az első mindig az egészség. Anyádtól tudhatnád már ezt – nevet fel még hangosabban, ahogyan én is.

 Ha az édesanyád orvos, akkor ő tényleg mindent is megtesz az egészséged és a védelmed érdekében. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a gyümölcs és a zöldség sosem hiányozhatott a napi étrendből. Nem mintha bántott volna a dolog, mert véleményem szerint ezek az apró dolgok is hozzátettek ahhoz, hogy a 21 évem alatt szinte egyszer sem voltam komolyabban beteg. Ebből és sok más nézőpontból is egy áldás volt abban a családban felnőni.

- Sajnálom, hogy nem tartjátok annyira a kapcsolatot - komolyodok el és szomorúan nézek az ugyanolyan barna szemeibe, mint az enyémek.

 Az arcára fagy a mosoly, vesz egy mély levegőt és megmasszírozza a halántékát, majd beletúr a már-már fekete hajába. Látom rajta, hogy őt is bántja ez a dolog és, hogy ő sem tudja ennek a pontos okát. Talán a költözés tehet mindenről.

- Ne beszéljünk erről, kérlek - rázza meg a fejét és az ajtó felé néz egy pillanatra. - Minden okkal történik, ebben szinte biztos vagyok. Véletlen nem létezik az ember életében.

- Kíváncsi lennék arra, hogy mégis milyen okból vitetett az öltözőjébe egy világhírű autóversenyző ahelyett, hogy mentővel elküldött volna a legközelebbi kórházba - nevetek fel, ahogy visszagondolok a mai eseményekre. Talán erre a gondolatmenetemre sosem fogok őszinte és valóságos választ kapni.

 Martin rám emeli a tekintetét és mosolyogva megfogja a jobb kezem és megszorítja azt. Bőre nyirkos és kicsit száraz, a sok munkától saját magára nem nagyon marad ideje. Tudom, hogy mennyit dolgozik azon, hogy újra abba a pozícióba helyezze vissza a lapot, amin eddig is volt. Olvastam a cikkeket, amik az ő tollából származtak és fantasztikusak. Tehetséges nagybátyám van, az már biztos és ezért nagyon büszke vagyok rá. Hiába nem álmaim munkája, amit nála végezhetek, de részese szeretnék lenni annak, hogy együtt emeljük fel újra az újságot a toplisták élére.

- Szerintem ne agyalj ezen, tekintsd ezt emberi jóságnak, akármennyire is tűnik hihetetlennek - húzza féloldalas mosolyra a száját. Tudom, hogy mire gondol és nem is sértődök meg ezen. Ő is pontosan arra utal, hogy egy fiatal, jóképű férfi nem csupán kedvességből enged be a magánterületére egy szintén fiatal hölgyet. Biztosan lapul mögötte egy-két hátsó szándék. Ez a mi esetünkben is hasonló módon történhetett. De igaza van, jobban teszem, ha nem kergetem magam a valóságtól nagyon messzinek tűnő álmokba. - Egyébként van egy jó hírem - csillan fel hirtelen a szeme és hatalmasat vigyorog rám.

- Márpedig? - engedem el a kezét és kinyújtóztatom az elzsibbadt lábaimat, majd meg is nyomkodom picit a combomat. Túl sokáig ültem abban a kényelmetlen pozícióban.

- Holnap lesz egy nagyon fontos tárgyalásom.

 Érdeklődve vonom fel a szemöldökeimet és szótlanul várom, hogy folytassa, hiszen ebből nem sok minden szűrődött ki. Martin szinte minden héten fontos tárgyalásokon vesz részt, hiszen ő intézi az interjúalanyok menedzsereivel a találkozás legfontosabb részleteit. Kezdve a feltehetendő kérdésektől a ruházaton át a rögzítés módjáig. És mivel nagyon komolyan foglalkozik a munkájával, ezért számára minden egyes meeting ugyanolyan fontos.

- Martin, neked minden tárgyalás fontos. Ezzel nem mondtál semmit.

- A Williams Racing vezérigazgatójával fogok holnap egy asztalhoz ülni.

 Martin még mindig vigyorog, én pedig még most sem értek többet. Williams Racing? Tudom, hogy Martint igazán izgatja az autóversenyzés és odáig van a szupergyors autókért, de mégis miféle keresnivalója van egy ilyen csapatnál? Csak egyvalamire tudok gondolni és amiatt egyből forogni kezd velem az ágy. Szorosan lehunyom a szemeimet és a hajamba túrok.

- Ugye nem akarsz kitenni engem még egyszer egy olyan helyzetnek, mint a mai? - kérdezem úgy, hogy nem merek az arcára nézni. Ha a megérzéseim jót sejtenek, Martin le akar szervezni egy újabb pilóta-interjút és nagy valószínűséggel azt át akarja majd nekem adni, ha már a mai megpróbáltatáson csúfosan elbuktam. A szívem vadul kalapál és érzem, hogy egy izzadságcsepp gördül le a hátamon.

- Tessék? - emeli fel a hangját és nevetve gyengéden megrázza a vállam, mire kinyitom a szemeimet és bátortalanul ránézek. - Dehogyis, Jade. Eszemben sincs, nem erről van szó.

- Hát akkor? - harapom be az alsó ajkamat. A vállamról, valamint a szívemről hatalmas kő esik le abban a pillanatban, ahogy elhessegeti aggódásom tárgyát. Én még csak az interjúra gondoltam abban a pillanatban, az eszembe sem jutott, hogy akkor talán újra össze is futhatnék vele. A gyomrom azonnal görcsbe rándul és csak szótlanul könyörgök a tekintetemmel Martinnak, hogy folytassa, amit elkezdett.

- Esélyem van arra, hogy én lehessek a csapat sajtófőnöke - hadarja el gyorsan. Hirtelen nem is tudom felfogni a szavai jelentését, csak bambulok magam elé. - Érted, Jade? Nem nekem kellene az asztal ajtó felőli oldalán ülnöm, hanem én ülhetnék mögötte. Én engedélyezhetném azt, hogy ki mit kérdezhet és milyen feltételek között. Érted ezt?

 Olyan sebességgel beszél, hogy alig tudom követni. A fejemben tompa fájdalmat kezdek el érezni, de próbálom figyelmen kívül hagyni és csak arra koncentrálni, amiket mond a nagybátyám. Sajtófőnök. Asztal mögött. Engedélyez. Feltételek. Ezek a szavak beleégtek az agyamba és ezek által próbálom feldolgozni azt, amit az előbb közölt velem. Martin számára ez hatalmas lehetőség lenne és persze az újságnak is. Olyan információkhoz juthatna ezáltal mind a csapaton belül, mind a csapaton kívül, hogy azok jó eséllyel felfelé ívelnék a lap sikerét azon a bizonyos ranglistán. Ez lehetne a nagy visszatérés, a nagy áttörés és a nagy megújulás. Óriási lehetőségnek hangzik és akaratlanul is egy hatalmas mosoly kúszik az arcomra, majd a nagybátyám ölébe vetem magam.

- Istenem, Martin, ez annyira fantasztikusan hangzik! - kulcsolom át a nyakát és a vállába fúrom a fejem.

 A karjaival átöleli a derekam és szorosan magához szorít, majd elenged és egyenesen a szemeimbe néz. Sugárzik a boldogságtól a tekintete.

- Még senkinek nem beszéltem erről az irodában, egyedül csak Estela és te tudsz róla. Nem szeretném, ha előre innánk a medve bőrére, inkább várjuk ki a holnapi tárgyalás végét.

- Martin, én egy percig sem aggódnék a helyedben, biztosan megkapod az állást, hiszen elképesztő, amit eddig véghezvittél a sajtóban - mosolygok rá őszintén, majd végigsimítok a karján és gyengén meg is szorítom.

- Arra gondoltam, hogy elkísérhetnél holnap - fogja meg ismét a kezemet és két tenyerébe veszi azt. - A vezérigazgató csak a nagydíj után ülne le velem beszélni és emiatt kaptam két belépőt a futamra. Gyere el velem! De persze csak akkor, ha jól érzed magad.

 A mosoly az arcomra fagy és teljesen lesokkolódom az előbbi mondatán. Kapott két belépőt a holnapi portugál nagydíjra és azt szeretné, ha én kísérném őt el. Ami azt jelenti, hogy újra láthatnám őt. Nemcsak "civilben", hanem az autóban, versenyzés közben. Ha az előbb azt említettem, hogy görcsbe rándult a gyomrom, akkor most szinte lehetetlen jellemezni azt, ami a hasamban lejátszódik. Szinte azonnal ki tudnám adni magamból az előbb megevett levesem, olyan szinten kezdek izgatott lenni. Egyszerre tölt el rettegéssel és izgatottsággal egy újabb találkozás ténye. Vajon tudnék beszélni újra vele? Vajon megismerne? Istenem, ha Martin szerint tényleg mindig minden okkal történik, akkor ennek mégis mi állhat a hátterében?

 A nagybátyám kérdő tekintetével találom szembe magam. Csak bámulok magam elé és érzem, hogy kiszárad a szám. Már-már olyan érzésem van, mint az ájulásom előtti pillanatban. A szívem ki akar szakadni a helyéről, olyan mértékben dübörög a mellkasomban. Hosszan lehunyom a szemeimet és veszek egy mély levegőt, majd kifújom azt. Hirtelen széles mosolyra húzom a számat és hatalmas boldogsággal nézek Martin arcára.

- Természetesen nagyon szívesen elkísérlek.

 Őrült lennék, ha kihagynék egy ilyen lehetőséget. Egy utolsó utáni találkozást. Vele.