Charles

 A kezem még mindig a derekán pihen. Tudom, hogy ezzel zavarba hoztam, mert éreztem, hogy azonnal megfeszült a teste és kigúvadt szemeket meresztett rám. Csak vigyorogni tudok azon, hogy nem mer a tekintetembe nézni a kissé félreérthető megszólalásom után. Biztos vagyok benne, hogy milyen embernek gondol ezek alapján. Egy arrogáns tökfejnek lát, aki manipulálja a lányokat és kihasználja őket. És ezzel igazaból nem is téved olyan nagyot. A lányokat kihasználom, a nőket viszont nagyon is megbecsülöm. Őt is az előbbi kategóriába soroltam azok alapján, ahogy elájult előttem a kordon mögött, miután megnémult a látványomtól. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de az orvos gyorsan észhez térített, hogy a lány csak hőgutát kapott abban a kinti hőségben. Nem csodálom, a portimãoi meleg sokakat kikészít, főleg azokat, akik nem egy ilyen időjárással rendelkező országból származnak. Márpedig a tökéletes brit akcentusát nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni. Meg kell vallani, baromira szeretem és borzasztó izgatónak találom, ahogy ezzel az akcentussal beszélnek a nők.

 Hirtelen megfordul, így kezem lecsúszik a testéről. Valószínű nem számított arra, hogy ennyire közel állok hozzá, mert ajkai szétnyílnak és élesen beszívja a levegőt. Karjaimmal megtámasztom magam a mögötte lévő asztalon, ágyékom szinte már a hasát súrolja. Lepillantok rá, körülbelül egy fejjel lehetek nála magasabb. Féloldalas mosolyra húzom a számat, arca színe olyan pirossá változik, mint a pólóm.

- És most mi lesz? - vigyorgok még mindig teli szájjal.

 Lassan felemeli a fejét és egyenesen belenéz a szemeimbe. Különleges tekintete van. Íriszének legkülső íve teljesen sötétbarna, már-már éjfekete, míg befelé halványodik. Talán még sosem láttam ilyen szemeket.

- Miért kellett hazudni arról, hogy összevarrták a fejem? Totál bepánikoltam - közli összehúzott szemöldökkel. Homlokán apró ráncok jelennek meg, telt, rózsaszín-barackos ajkait szorosan összepréseli. Felnevetek mogorva arckifejezésén.

- Csak viccelődni akartam, de úgy látszik, túlságosan befásult vagy és nem vagy rá vevő - mondom rezzenéstelen arccal és odahajolok a füléhez. Nyakamon érzem forró leheletét. - Vagy talán másra az lennél?

 Több sem kell neki, ellöki az egyik karomat maga mellől és kiszalad a szorításomból. Nevetve fordulok utána és nekidőlök az asztalnak. Lábaimat keresztezem, majd a karjaimat összefonva figyelem, ahogy az ajtó felé igyekezve motyog az orra alatt.

- Nem is ismersz, ne akarj velem vicceskedni.

- Nem is ismerlek, mégis behoztalak az öltözőmbe.

 Már a kilincset fogva fordul vissza hozzám. Tekintetét végigfuttatja rajtam, mintha meg akarná jegyezni minden egyes pontomat. Mintha tudná, hogy most találkoztunk először és utoljára, mégis el akarja raktározni ezt az emléket a fejében.

- Igen, ezt igazán köszönöm is – dobja hátra válla alá érő, barna haját és magára erőltet egy mosolyt vagy inkább egy vicsort.

 Tökéletes fehér fogai vannak. Láthatóan semmi kedve hozzám és minél hamarabb szabadulni akar a közelemből. Ez valamilyen szinten idegesít.

- Hová sietsz egyébként? A nagybátyád bármelyik percben itt lehet érted.

 Az arcára fagy a mosoly, gondoltam, hogy nem számított arra, hogy felhívom az egyik hozzátartozóját. Miután összeesett a riporterek között egyből átugrottam a kordonon és arrébb löktem mindenkit. Páran sikoltoztak és mentőért kiáltottak, de hamar elhallgattattam őket egy leintéssel. Ekkor bizony örültem, hogy úgy csodálnak az emberek, mintha valami vezető beosztott lennék vagy nem is tudom. Pedig semmivel sem vagyok több náluk, csak a munkám jár azzal, hogy híres vagyok.

 Az orvosi csapat azonnal odaszaladt, míg a biztonságiak kitessékelték az újságírókat a boxutcából. Láthatóan és hallhatóan idegesek voltak rá, amiért miatta kellett félbeszakítani a sajtótájékoztatót. Többen a szájukra vették azt, hogy biztosan direkt csinálta és így akar bejutni az öltözőmbe. Ami végül is sikerült, de nem azért, mert ez volt a terve. Az arca a fehér falnál is sápadtabb volt, az ajkai cserepesen váltak szét egymástól. Pofozgattam az arcát és próbáltam életre kelteni az ájult lányt, de nem jártam sikerrel. Az egészségügyisek egy hordágyon akarták őt a mentőbe betolni, de rájuk szóltam, hogy az öltözőmbe vigyék be. Nyilván furcsállták ezt a kijelentésemet, hiszen soha senkit nem engedek az öltözőmbe a csapat főnőkén és a csapattársamon kívül. Az az én privát szférám, ahol pihenni és lazulni szoktam.

 A fekete oldaltáskája a földön hevert mellette az összetört diktafonnal együtt. Mindkettőt felvettem, míg az előbbit vittem magammal be a helyiségbe, az utóbbit egyenesen a kukába dobtam. Sajnáltam volna, ha lett volna rajta bármilyen használható anyag, de ugyebár addig nem jutottunk el. Kicsit hezitálva turkáltam a táskájában, még zavarba is jöttem, mikor találtam benne néhány tampont. A telefonja természetesen le volt kódolva, így csak reménykedtem benne, hogy Siri segítségével fel tudom hívni az édesanyját. Szerencsére sikerült és amint meghallottam a zavarodott hangját lesütöttem a szemem és a kanapén fekvő, még mindig ájult lányra néztem.

- Szia, drágám, tudod, hogy dolgozom és éppen a műtőbe igyekszem – mondta levegőt kapkodva. A háttérből mindenféle gép csipogása hallatszott. Nem szóltam semmit. - Jade? Valami baj van?

- Öhm... - köszörültem meg a torkom. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Heló, itt vagyok a lányával egy szobában, aki ájultan fekszik és érte kellene jönni? Valószínű teljesen sokkot kapna és végül nem ő menne műteni, hanem őt kellene újraéleszteni. - Jó napot, Charles Leclerc vagyok. És...

- Hogy kicsoda? - vágott közbe és felemelte a hangját. A csipogások halkultak, valószínűleg keresett egy halkabb helyiséget.

- Charles Leclerc és éppen a lányával vagyok. Elájult a hőségben és érte kellene jönni - haraptam el a mondat végét. Szinte csak motyogtam az orrom alatt, én magam is meglepődtem a bátortalanságomon. Pont ahogy számítottam rá, felvisított a telefonba, ezért azt egy pillanatra el kellett tartanom a fülemtől. Ha erre sem ébredtél fel, te lány...

- Tessék? Elájult? Mégis hol és hogy? - hadarta el gyorsan. Elég jónak gondolom az angolomat, de most mégis nagyon oda kellett figyelnem, hogy helyesen értsem minden szavát. - Nem tudom, hogy kicsoda maga, de remélem nem keverte bajba a lányomat.

- Nem, dehogy - mosolyodtam el. Várható, hogy mikor az ember lánya egy idegen férfival van, minden anya a legrosszabbra tud csak gondolni. - Formula-1-es pilóta vagyok, éppen interjút szeretett volna velem készíteni a lánya, de összeesett és elájult. Az orvosok azt mondták, hogy napszúrást kaphatott. Most itt van velem, az öltözőben, de még nem tért magához. Valaki esetleg érte tudna jönni?

- Miért nem hívtak hozzá mentőt? - emelte fel még jobban a hangját. Teljesen jogos, hogy egy doktor feltette nekem ezt a kérdést, de szerencsére a válaszom nem várta meg, mert tovább beszélt. - Én nem Portugáliában lakom, de a nagybátyjának tudok szólni, ő ott él, együtt dolgoznak, így biztosan tudni fogja azt is, hogy hova kell menni.

- Rendben, az nagyon jó lenne - bólogattam, bár ő ezt nem láthatta. Az alvó lányra néztem, aki mocorogni kezdett, remélhetőleg hamarosan magához tér. - Úgy tűnik, hogy ébredezik. Hogy hívják a nagybátyját? Csak hogy oda tudjak szólni a kapukhoz, hogy engedjék be.

- Martin Wilson.

 Csak bólintottam egyet és kinyomtam a hívást. Visszatettem a táskájába a készüléket, majd az enyémet elővéve szóltam a csapat főnőkének és röviden beszámoltam a kialakult szituációról. Természetesen szinte már mindent tudott, itt gyorsan terjednek a hírek. Meg is szidott egy kicsit azért, mert idegent engedtem be az öltözőmbe, de azonnal elengedtem a fülem mellett. Rábíztam, hogy intézze a biztonságiakkal a dolgokat.

 Épphogy becsúsztattam a farzsebembe a telefonom, mikor észrevettem, hogy lassan nyitogatni kezdi a szemeit. Odaszaladtam és fölé hajoltam. Hát, így keveredtem most ebbe a szituációba.

 Mintha égből érné a felismerés úgy kap az oldalához. A táskáját keresi, meg sem kell szólalnia, tudom. Mosolyogva az ajtó mellett lévő akasztók felé biccentek a fejemmel. A versenyruházatom alá akasztottam be. Úgy néz rám, mintha engedélyt kérne arra, hogy hozzáérjen és arrébb tegye. Jól is teszi. Utálom, ha a személyes cuccaimat idegenek fogdossák. Meg egyébként másnak sem nagyon tűröm el.

- Betettem az overál alá - mondom közömbösen.

 Megfogja az anyagot, végighúzza az ujjait rajta és nagyon óvatosan tolja el az útból. Elmosolyodom a viselkedésén, olyan, mintha nem is tudom milyen értékes tárgyhoz nyúlna hozzá. Kiveszi alóla a táskáját, amit gondosan visszacipzároztam, miután beletettem a telefonját.

- Hogy mertél belenyúlni a táskámba? - kérdezi felháborodva. Értetlenül rázom a fejem a kérdésére.

- Szerinted nyomozó vagyok, hogy az ujjlenyomatodból meg a hajadból kiderítem a hozzátartozóidat? - röhögök fel és széttárom a karjaimat.

 Felsóhajt és elnéz mellettem. Egyetértően bólint, majd odasétál a kanapéhoz és leül rá. Lábait nőiesen keresztezi, táskáját maga mellé helyezi. Ezzel elintézte, hogy ne tudjak mellé ülni. Ügyes lány, meg kell mondani.

 Néhány kellemetlen másodpercig csak bámulunk mindketten magunk elé. Egyikünk sem tudja, hogy mit kellene csinálnunk vagy mondanunk. Semmit nem tudunk a másikról és nem is fogunk ismerkedni. Ez egyértelmű mindkettőnk részéről. Ő csak a munkáját szerette volna jól végezni, én pedig szintúgy. Sajnos kettőn áll a vásár, ebbe most mindketten belebuktunk, de ez nem jelenti azt, hogy emiatt ezt a kapcsolatot tovább kellene vinni. Ő elájult, én segítettem rajta és ezzel itt végeztünk is. Hamarosan érte jön a nagybátyja, elviszi egy kórházba, megállapítják, hogy nincs agyrázkódása, én pedig megyek az edzésemre, ahonnan már egyébként is késésben vagyok. Mindketten éljük tovább az életünket úgy, ahogyan eddig. Nem kell túlgondolnom ezt a szituációt.

- Még egyszer köszönöm, hogy ilyen segítőkész voltál velem annak ellenére, hogy nem is ismersz - szólal meg hirtelen. Hangja sokkal nyugodtabb és lágyabb. Nem néz rám, ha nem tudnám, hogy csak ketten vagyunk a szobában talán azt hinném, hogy nem is hozzám beszél.

- A segítőkészségnek semmi köze ahhoz, hogy ismerjük-e egymást vagy nem – mondom felé fordulva semleges arccal. - Jade.

 Felém kapja a fejét és meglepődve kerekíti a szemeit és húzza fel a szépen ívelt szemöldökeit. Majd halkan felkuncog és megrázza a fejét. Nem értem a reakcióját, így újból széttárom a karjaimat és magyarázatot követelek. Mi volt azon nevetséges, hogy a nevén szólítottam?

- Be sem mutatkoztunk egymásnak - mondja.

 Ebben teljesen igaza van, de miért kéne nekem bemutatkoznom neki? Hiszen miattam jött el, velem akart interjút készíteni, egyértelmű, hogy tudja ki vagyok. Én pedig megoldottam az ő részéről a dolgot.

- Gondolatolvasó vagyok és kitaláltam a nevedet – húzom féloldalas mosolyra a számat, mire hangosan felnevet. Aranyos a kuncogása, bár néha aprókat röffen, amin képtelen vagyok nem nevetni. - Egyébként, ha nem tudnád a nevem, Charles Leclerc vagyok. De szerintem ezt pontosan jól tudod, különben nem álltál volna a riporterek között. Vagy tévedek?

- Nem tévedsz, hallottam már rólad pár dolgot - nevetése alábbhagy és egyenesen a szemeimbe néz komor arccal. Ezzel mindent elmond. Hallott már rólam pár rossz dolgot. Udvariasságból nem mondja ki, de minden bizonnyal ez az igazság.

 Éppen elkezdeném faggatni, hogy milyen információk keringenek rólam manapság a bulvársajtóban, csak hogy legyen miről beszélgetni, míg ide nem ér a nagybátyja. Nem szoktam magamról olvasgatni, egyszerűen nem vagyok kíváncsi a sok hazugságra. A családom, a legközelebbi barátaim ismernek engem, hogy milyen vagyok igazából és számomra csak ez számít. Egy figyelemfelkeltő címlap nem fog túlságosan felzaklatni. Mondjanak és gondoljanak, amit akarnak. Egytől egyig irigyek mindarra, amit eddig elértem az életben. És ez hihetetlen büszkeséggel tölt el, csak dagadni tud mindezektől a mellkasom.

 Nyílik az ajtó és az egyik biztonságiőr lép be, mögötte egy körülbelül velem egymagas, borostás, a negyvenes évei elején járó férfi bujkál. Nyakában ott van a VIP pass. Egyből tudom, hogy ő bizony a lány nagybátyja. A nagydarab biztonságiőr ki is lép a helyiségből, jól tudja, hogy utálom az idegeneket itt. Becsukja maga mögött az ajtót, a férfi egyből a kanapén kuporgó lányhoz szalad.

- Jade, istenem anyád a szívbajt hozta rám! - guggol le elé és arcát a kezei közé fogja, majd végigméri minden egyes szegletét. Ugyanolyan erős brit akcentussal beszél, mint az előtte ülő barna hölgy. Őszintén zavar, hogy szóra sem méltat engem, miközben még mindig az én területemen vannak és mindezt szó nélkül végignézem, sőt asszisztálok is hozzá, ami rám egyáltalán nem jellemző.

- Semmi bajom nincsen, Charles nagyon kedves volt velem és megmentett az idióta riporterektől - pillant rám kedvesen mosolyogva. Teljesen máshogy ejti ki a nevemet, mint azok, akik ismernek. Ó, istenem, de baromira tetszett. Csak mondaná még egyszer.

 Biccentek, őszintén zavarban vagyok, hogy arról áradozik a nagybátyjának, hogy én megmentettem őt. Idióta riporterek? Ezt egyáltalán nem értem, hiszen ő is közöttük volt, tehát ő is közéjük tartozik. Esélyem sincs rákérdezni, mert a nagybátyja feláll és odalép elém. Még mindig lazán átkeresztezett lábakkal állok az asztalnak dőlve. Rezzenéstelen arccal figyelem őt, mire felém nyújtja a jobb kezét.

- Őszintén köszönöm, hogy ilyen kedves volt az unokahúgommal, Mr. Leclerc – mosolyodik el.

 Legszívesebben felröhögnék a megszólításon, de úgy érzem nincs most itt helye a szórakozásnak. Inkább értékelnem kellene, hogy tisztelettel fordul felém és nem egyből úgy kezel, mintha évek óta barátok lennénk. Valószínű ez a viselkedése a korából is adódik. 

- Ez csak természetes - válaszolom, elfogadom a kezét és szorítok rajta egyet. - Megnézték az orvosok, állítólag napszúrás, de azért ajánlják, hogy vigyék el őt a kórházba. Ki kell zárni az agyrázkódást.

 Sűrűn bólogat és még mindig mosolyogva fogja a kezem. Már az évek során megszoktam, hogy hosszan megnéznek maguknak az emberek, de ez a szituáció most kifejezetten irritál és szorongóvá tesz. Megköszörülöm a torkom és elhúzom a kezem, majd a lány felé fordulok. Ő egyből veszi a lapot és felpattan a kanapéról, táskáját a vállára teszi és odasétál hozzánk.

- Menjünk, Martin. Már így is sokáig feltartottam őt - teszi egyik kezét a férfi karjára és az ajtó felé kezdi el őt taszigálni.

 Én a helyemen maradok, eszemben sincs udvarias házigazdának lenni és kikísérni őket. Figyelem, ahogy Jade lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót. Kintről hatalmas hangzavar szűrődik be, valószínűleg a csapat tagjai még mindig az időmérő utáni javításokon dolgoznak. A nagybátyja egy biccentéssel köszön, amit szavak nélkül viszonzok. A lány viszont visszafordul felém, barna haját hátradobja a válla fölött és szemtelenül végigmér a furcsán szép szemeivel. Nem úgy, mint mikor először szökni próbált a szobából. Ebben a tekintetben sokkal több minden benne van. Ki kellene húznom magam és vigyorogva viszonozni a cselekedetét, de ehelyett csak kényelmetlenül helyezkedve elkapom a tekintetemet róla. Teljesen zavarba hoz ez a lány.

 Néhány pillanat múlva ismét ránézek az arcára és kérdőn húzom fel a szemöldökeimet. Nem értem miért ácsorog még mindig ott. Megint lefagyott vagy mi?

- Viszlát, Mr. Leclerc - húzza széles mosolyra az ajkait és felém villantja fehér fogsorát. Mélyen a szemembe néz, majd halkan felkuncog és kiviharzik az öltözőből.

 Lefagyva állok az asztalnak dőlve és csak bambulok a kihűlt helyére. Ebben az egy mondatában és cselekedetében minden benne volt, amit egy nő tehet egy férfival. Csábosság, játszmázás és egy kis kedvesség. És ekkor jövök rá, hogy ez a lány valójában egy igazi nő.