Jade

 Egyre gyorsabban veszem a levegőt, mégis úgy érzem mindjárt megfulladok. Már kicsivel több, mint egy órája állok itt a hőségben és nem csinálok mást, csak próbálok túlélni. Érdekesen szemlélem, hogy a többi riporter egyáltalán nem küzd annyira az elemekkel, mint én. Talán ők már nem kezdők, sőt, biztosan nem. Ki az az idióta, aki egy zöldfülűt küld egy időmérő edzésre azért, hogy véres harcba szálljon egyetlen egy válaszért? Martin... Vagy csak én rendelkezem olyannyira brit vérrel, hogy nem tudom elviselni az ilyen mértékű hőmérsékletet. Elméletileg az utóbbi, gyakorlatilag az előbbi a valószínűbb.

 Már épp elhatározom magamban, hogy nem foglalkozok az egésszel és inkább kisétálok. Az sem érdekel, ha ezek után Martin páros lábbal rúg ki az irodából, sőt, akár még az országból is egyenesen haza, anyám ölébe. Egyszerűen nem hiszem el, hogy miért adott elsőre ennyire nehéz feladatot nekem. Pláne nem ilyen hirtelen, néhány nappal az esemény előtt. Sokkal kényelmesebben és nyugodtabban érezném magam egy előre elrendezett, klímás, zöld hátteres szobában az interjúalanyommal. Felőlem akár még a jelenlegi alanyom is ülhetne ott velem szemben. De valószínű akkor sem késne kevesebbet, mint most. Bár inkább várakoznék egy hűs italt iszogatva egy bőrkanapén, mint a forró aszfalton, a tűző napon. Több, mint egy órája ki kellett volna jönnie.

- Charles! Ide! - ordítja torkaszakadtából az egyik riporter. Felkapom a fejem a hang irányába. Nem látok semmit és senkit, csak a 15-20 főből álló csoportot egyhangúan előrenyomulni. A hangzavar egyik pillanatról a másikra megkezdődik. Ezek szerint itt van. Előbújt.

 Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, de így sem látok semmit. Veszek egy mély levegőt, gyorsan kifújom és a diktafont szorongatva az emberek közé lépek. Ha azt gondoltam, hogy a kordonnak dőlve, a 40 fokos hőségtől nincs rosszabb, tévedtem. A riporterek közé furakodva szinte az összes levegőm azonnal elfogy. A nyakamat nyújtogatva próbálok oxigénhez jutni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Mindenki jóval magasabbnak bizonyul nálam. A könyökömmel próbálok utat törni magamnak, amiért néhány szép portugál jelzőt vágnak a fejemhez. Körülöttem folyamatosan ordít mindenki, próbálnak egymás szavába vágni, rajtuk kívül senkit és semmit nem hallok. Úgy érzem sosem érem el a kordont, ami elválasztja őt tőlünk, újságíróktól. Érzem, hogy minél előbb el kell érnem az alagút másik oldalát, mert menten összeesek. Csak azt a néhány kérdést ismételgetem magamban, amikre Martin mindenképp vár választ.

 Pár lépés és ott vagyok az első sorban. Szinte fuldokolok, köhögök a száraz levegőtől és kapkodok utána. A diktafont szorosan a mellkasomhoz szorítva emelem fel a fejem. Ő közvetlenül előttem áll, alig fél méterre és oldalasan mosolyogva válaszol éppen egy kérdésre.

- Maximálisan elégedett vagyok a csapatommal, kihoztuk ma is a legtöbbet magunkból és természetesen az autóból.

 Francia akcentusa egyből megüti a fülemet. Végigfuttatom rajta a szemeimet: a csapata jelével ellátott baseballsapkát visel egy ugyanolyan mintás galléros pólóval és egy sima fekete színű szabadidőnadrággal. Bal csuklóján egy fekete karóra, míg jobbján egy gyöngyökből álló karkötő. A sportnapszemüvegét a gallérjába akasztotta. Tekintetemet visszavezetem az arcára, amit pár napos borosta díszít. Szemein látszik az a boldogság, amit abban a pillanatban érez. Barna hajából egy-két tincs kilóg a sapka alól. Valahogy teljesen másképp néz ki így, alig pár lépésnyire tőlem, mint a felvételeken. Magasabb is, sokkal. Tegnap gyorsan kerestem róla pár fotót a neten, hogy mégis tudjam kit kell keresnem, hiszen magamat ismerve szemrebbenés nélkül összetévesztettem volna őt egy másik pilótával.

 Teljesen lesokkolódva állok előtte és csak az ajkai mozgását figyelem, ahogy a riportereknek válaszol. A testem állandó mozgásban van, hiszen folyamatosan túrni akarnak el az emberek. Az egyik nagyobb lökéstől majdnem felborulok, de szerencsére időben megtalálom az egyensúlyomat és zavaromat rejtegetve próbálom továbbra is észrevetetni magam. De ellenben a kiabáló tömeggel én meg sem szólalok, egy hang sem jön ki a torkomon. Viszont elég kevés esélyt látok arra, hogy észrevesz, ha nem hallatom a hangomat. Magasságommal szinte teljesen elveszek a tömegben, hiába vagyok legelöl. A torkomat köszörülöm és próbálok felkészülni arra, hogy odakiabáljak neki. De mit? Hé, Charles, szeretnék kérdezni valamit! Ez nagyon bénán hangzik. Istenem, Martin meg fog ölni.

 Lenézek a kezemben szorongatott diktafonra és kapkodva keresem rajta a bekapcsoló gombot. Martin felkészített ennek az eszköznek a használatára, de most mégis tanácstalannak érzem magam és csak forgatom a kezemben azt.

- Hé, te ott! Te is szeretnél valamit kérdezni? - kiáltja erős akcentussal. Hirtelen felkapom a fejem és egyenesen belenézek a szemeibe. Elkapja a tekintetemet és felvonja a barna szemöldökeit. Nyelek egy nagyot és a szétvált ajkaimon próbálom kinyögni a szavakat több-kevesebb sikerrel.

- Én, öhm...

- Igen? Hallgatlak - vág a szavamba. Vagyis inkább sürgetne, hiszen rajtam még jó pár ember biztosan nem került sorra és valószínű mindannyian nem is fognak.

 A kezemben már olyannyira erősen szorítom a diktafont, hogy úgy hiszem, lassan darabokra törik. Érzem, hogy a szívem szinte kiugrok a mellkasomból olyan sebességgel dobog. A szám kiszárad, a lábaim remegnek. Őszintén nem tudom megmondani, hogy a hőség váltja ki belőlem ezt a reakciót, az idegesség vagy pedig azok a megmondhatatlan színű szemek, amik egyenesen rám bámulnak és várják, hogy végre megszólaljak. Lehunyom a szemeimet és összeszorítva veszek pár mély levegőt, ezzel próbálva lenyugtatni magam. Mire újra kinyitom azokat és visszanézek az arcára egy féloldalas mosoly jelenik meg rajta. Mintha szórakoztatónak találná a helyzetemet. Beharapja az alsó ajkát, sóhajt egyet és elnéz mellettem.

- Rendben, menjünk tovább. Ki a következő?

 A szemem sarkából látom, hogy egy apró kuncogás hagyja el a száját. Rajtam mulat, most már biztos vagyok benne. Egy béna riporternek talál, aki nem mert megmukkanni, annyira lefagyott. Biztosan megfordult a fejében, hogy mégis mit keresek ebben a szakmában, ha ennyire le tudok blokkolni. Őszintén, erre én sem tudom a választ. Még most sem érzem, hogy megtaláltam a lapnál a helyemet. Sokszor sikerként élek meg egy-egy napot, aztán jön megint a hullámvasút lefelé vezető ága és csak zuhanok a mélységbe nem tudva mikor érem el a talajt. Talán most elértem a vízszintet. Ebben a pillanatban legalábbis minden jel erre utal.

 Hirtelen szédülés fog el, a fejem mindenfelé kavarog. Az előttem álló fiú képe elhomályosodik és ahogy oldalra próbálom fordítani a tekintetemet az újságírók sokasága is csak egy összemosódott színkavalkád. Mintha megállt volna az idő úgy bámulok közéjük. A diktafon kicsúszik a kezemből és csattan a forró aszfalton. Hallani nem hallom, mert csak egy tompa zúgás bömböl eszeveszetten a füleimben. Lehajtom a fejem és összeszorítom a szemeimet, majd újra kinyitom. Szinte már semmit nem látok csak a színtiszta sötétséget. Érzem, ahogy a testem elhagyja magát, a térdeim megbicsaklanak és nekiesek a kordonnak. A fejemen órási ütést érzek, majd ájultan esem össze a riporterek lába között.

-

 A nem halkuló zúgás még mindig őrjítően hat a dobhártyámon. A riporterek hangját sem hallom a távolban. Összeszorítom a jobb öklömet és valami puha dolgot érzek a kezem alatt. Kinyújtom az ujjaimat és beletúrok az anyagba. Mintha vattacukorban keresgélnék valamit. A szemeimet durván összeszorítom, majd lassan, sűrűeket pislogva emelem fel hosszú szempilláimat. A felettem égő lámpa fénye bántón hat a pupilláimra és próbálok minél hamarabb alkalmazkodni az erős fényességhez. Kitisztul a látásom szinte azonnal, ahogy fölém hajol egy arc és rám bámul világos szemeivel.

- Na, pont időben, már 5 percen belül itt akartalak hagyni - szólal meg franciás angollal a hangjában. Szinte azonnal tudom, hogy ő az. Ha a szempár adott is némi okot a kételkedésre, ezt a kiejtést már tudom, hogy sosem fogom elfelejteni és megismerném ezer közül is. Értetlenül vonom fel a szemöldökeimet, várom, hogy kimásszon a képemből, de nem hárít. - ¿Hablas español? Ó, basszus, ez spanyol volt, nem portugál - röhög fel saját butaságán és karjával eltolja magát tőlem. Kiegyenesedve néz le rám még mindig vigyorogva, teljes fogsorát megvillantva. Még mindig ugyanaz a ruházat van rajta, mint kint, a kordonnál, csak a sapka nincs a fején. Barna haja kuszán áll összevissza a fejtetőjén, valószínű csak beletúrt, miután levette a csapat logójával ellátott kiegészítőt. Elkapom róla a tekintetem és feltornázom magam ülőhelyzetbe. Azonnal a homlokomhoz kapok, amiben éles hasítást érzek. Felszisszenve masszírozom meg a halántékomat, majd miután enyhül a fájdalom körbenéznék a helyiségben, de szavával újra magára irányítja a figyelmemet. - Nagyon csúnyán beütötted a kordonba. De tényleg örülnék, ha mondanál legalább egy-két szót, hogy tudjam érted-e, amit mondok neked.

- Igen, mindent értek - bököm ki. A hangomra rá sem ismerek, el vagyok rekedve, így gyorsan megköszörülöm a torkom, de borzasztóan kiszáradva érzem magam. - Kérhetek egy pohár vizet?

 Bólint, majd hátat fordítva nekem megkerüli a kanapét és kimegy a mögötte lévő ajtón. Leteszem a lábaimat a szófáról és hátradöntöm a hátamat a puha díszpárnának. Ezt éreztem az ujjaimmal, mikor ébredeztem. Halvány szürke és irtó puha. Szemeimet körbefuttatom a szobán. A zúgás irányába fordulok, ami a falra felszerelt klímából jön. Természetesen be van kapcsolva, kellemesen hűvös van így itt. A kanapé a helyiség közepére van téve, vele szemben egy asztal TV-vel a tetején, a kettő között egy dohányzóasztal, mellette egy nagy tükör felszerelve a falra kis asztallal alatta, amin mindenféle higiéniás termékek sorakoznak. Az egyik sarokban egy halványbarna fotel is található, amin kupacokban áll rengeteg nadrág és póló. A ruhatengerből kilóg egy fekete alsónadrág is, amiről gyorsan elkapom a tekintetem és elpirulva az ajtó felé nézek. Ott található még egy cipőspolc tele színtiszta fekete és szürke sportcipőkkel. Az ajtó mellett a falon akasztók vannak, amelyeken a piros versenyruházat van feltéve. Mellette plusz egy fotel, amin pedig a bukósisak pihen meg. Szóval az öltözőben vagyok. Az ő öltözőjében.

- Itt is vagyok - nyílik az ajtó és belép kezében egy nagy pohár vízzel tele jégkockákkal. Elém lép és felém nyújtja, amit készségesen el is veszek, majd egyszerre kiiszom a tartalmát. A jégkockák a fogamnak ütköznek, mire hallom az egyáltalán nem visszafogott nevetését. Szórakozik rajtam csakúgy, mint a kordonnál. - Azért ennyire nem lehetsz szomjas. Vagy hozzak még egyet?

- Nem, köszönöm, elég volt - rázom meg a fejem és megejtek felé egy halvány mosolyt. Igazán kedves gesztus volt ez tőle. - Mi történt? - teszem fel a kérdést. Azon kívül, hogy jól beégettem magam előtte a megnémulásommal semmire sem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem az öltözőjébe, mikor azt szigorúan őrzik főleg a riporterek elől.

 Elveszi tőlem a jéghideg poharat, leteszi az asztalra, majd leül elém a földre és nekidönti a hátát. Lábait felhúzza a mellkasához és átkarolja azokat hosszú karjaival. Tekintetem akaratlanul is a felkarjára irányul, amin megfeszül a pólója anyaga. Valószínű észrevette ezt, mert köhint egyet, mire visszakapom tekintetemet és az arcára nézek. Láthatóan nem neheztel rám az előbbi bámulásom miatt, mert ajkai féloldalasan mosolyognak.

- Szimplán elájultál - mondja és úgy vonja meg a vállát, mintha ez mindennapos dolog lenne itt, a boxutcában. - Az orvos szerint napszúrást kaphattál és nem ittál eleget ma.

- Orvos? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén meglep a dolog, hogy orvost hívott volna hozzám. De persze azonnal helyreteszem a gondolataimat, természetes, hogy van orvos a közelben, hiszen a pályán bármi megtörténhet velük. - Megvizsgált?

- Már amennyire tudott, míg tátott szájjal feküdtél - nevet fel hangosan és beletúr a hajába. Ég az arcom a szégyentől és legszívesebben azonnal felpattannék és kiszaladnék a szobából. Mindig is utáltam, ha nézik, ahogy alszom, nem még, ha ebből viccet is csinálnak. Már nem tudom számolni, hogy hanyadjára tesz a nevetség tárgyává és ez kezd számomra egyre idegesítőbbé válni. Mégsem kaphatom fel a vizet, hiszen behozatott a saját öltözőjébe ahelyett, hogy kint hagyott volna az őrült riporterek lába alatt. Valószínű ott nem éltem volna túl. - De azt mondta semmi komoly. Viszont a fejedet megnézetheted, nehogy agyrázkódásod legyen. Elég csúnya seb lett rajta, össze is kellett varrni.

 Több se kellett nekem azonnal felpattanok és a tükörhöz rohanok. Butaság volt ez a hevesség, mert a fejembe azonnal belehasít az előbbi fájdalom és megszédülve kapok az asztal széle után. Összeszorítom a szemeimet és veszek pár mély levegőt. A derekamra érkező forró tenyér érzete viszont azonnal felébreszt.

- Talán nem most kellene ilyen tüzesnek lenned – vigyorog az arcomba a tükrön keresztül.

 Elkapom a tekintetemet a tükörképéről és próbálom figyelmen kívül hagyni a megjegyzését. Most már biztos vagyok abban, hogy fel van vágva a nyelve és rendelkezik egy átlagon felüli magabiztossággal.