Néhány nappal később

Ábel

Nem vártam sokáig. Megkértem a kezét és ő igent mondott. Nem volt nagy dolog. De aztán igazán meglepett.

- El kell mondanom valamit - suttogta Tatyi maga elé.
- Valami baj van? - ragadtam meg a kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. - Bármit elmondhatsz nekem.

Vett egy mély levegőt. Kifújta. Majd még egyet. Ötletem sincs, mit akar mondani.

- Terhes vagyok - bökte ki ezt a két szót. Semmi nem jött ki a torkomon.
- És...? - Nem hagyta, hogy befejezzem.
- Persze, hogy tőled van!! Te idióta - fordult el mérgesen.
- És mióta tudod? - kérdeztem hirtelen megváltoztatva a kérdést.
- Egy hete kb - közelebb lépett, és a mellkasomra hajtotta a fejét. - Tudom, el kellett volna mondanom - Egy könnycsepp szántotta végig az arcát.

- Haragszol rám? - nézett fel rám, nagy barna őzike szemeivel.
- Sosem tudnék haragudni rád - öleltem át a derekánál. - Egy hónap múlva esküvő - suttogtam. - És akkor...
- Ugye megtartjuk a babát? - ragadta meg az ingemet a nyakánál.
- Persze, hogy megtartjuk - vágtam rá. - Bele se gondolj ilyen hülyeségekbe.

- Azt hiszem el kell mondanom még valamit - suttogta alig hallhatóan.
- Ikrek lesznek? - kérdeztem nevetve.
- Azt még nem lehet tudni - rázta a fejét mosolyogva. Majd újra elkomorult az arca. - Tudod erről még sosem meséltem - összeszorította a száját, egyre erősebben húzta az ingemet.
- Tatyi - szólítottam meg kicsit erélyesen de mégis gyengéden.
- Bocsi - nyelte le a könnyeit. - Szóval nekem volt már egy kisbabám - hangja elcsuklott. - De ... Halva született.

És akkor eltört a mécses.
Sosem láttam még őt így sírni.
Itt már nem működtek a szavak.
Szorosan magamhoz öleltem őket.

Az én kis családomat.

- Tudod - Hangja vízhangzott a szobában -, mint halottkém bárkiről meg tudom állapítani, hogy miben halt meg. Viszont - óvatosan emelte rám a tekintetét, mintha csak azt várná a fejében olvassak.
- Róla nem tudtad megmondani - próbáltam befejezni a gondolatot, mire bólintott.
- Senki nem tudta - törölte bele a könnyeit az ingembe. Végülis ő mossa ki. Nekem mindegy.

- Nem tudom megígérni, hogy minden rendben lesz - hajoltam közel hozzá, lassan formáltam a szavakat. - De azt megtudom ígérni, hogy mindig - tettem a hasára a kezem - melletettek leszek.

Újra sírni kezdett. Hallottam ilyesmiről, hogy a kismamák érzelgősek. De hogy ennyire?
Tatyi ennyire sírjon? Tatyi, aki hidegvérrel elemez hullákat?

- Ne mondjál ilyeneket, mert akkor sírok - nevetett halkan.
- Akkor mit mondjak? - nevettem. Aztán hirtelen beugrott. - Ugye, ha kislány lesz, máris tudod mi lesz a neve?
- Ez egyértelmű, hogy kislány lesz - nevetett fel. Érdeklődve néztem rá. - Barta-Kiss Szimonetta lesz a neve, Sziminek fogjuk becézni. Ugye tetszik?

- Igen, tényleg tetszik - bólintottam mosolyogva.
- És egy hónap múlva büszkén írom le az új nevem: Barta-Dr. Kiss Tatjána.

A pletyka gyorsan terjed. Mindenki totál nagy lázban van az esküvő miatt.

De ez már egy új történet kezdete.

Vége

Tudom egy kicsit rövidebb lett ez a fejezet. De azért remélem tetszett!
A következő fejezetben a sorozat folytatásáról és sok más dologról írok!