Eltűnt.
Azt hiszik én tüntettem el.
Eltűnt.
Semmi közöm az egészhez.

Én is rab vagyok.
Eltűnt.
Hallottam egy dallamot.
Eltűnt.

Eltűnt.
Én csak egy madár vagyok.
Eltűnt.
A társaság hangos.

Megtört a csend.
Eltűnt.
A pacsírta nem énekel.
Valaki eltűnt.

Charlie

Bella még mindig sírt. Már kint álltunk az udvaron. Vártunk. Gedó és Niki - vagyis gondolom, hogy ő az - ekkor érkezett meg.

Sokkos arckifejezéssel ült a lány a kerekesszékben. Szurok fekete haja, keretezte fehér arcát. 
- Mintha, halott lenne - suttogta valaki a tömegben. Való igaz, hogy ennél fakóbb nem lehetett volna.

Gedó óvatosan tolta a kerekesszéket a mi társaságunk mellé.
- Sziasztok - szólalt meg Niki gyenge hangon. Halkan, és egy-egy apró mosollyal üdvözöltük az új lányt a csapatban. Mivel az igazgató asszony, ideges trappoló léptekkel átverekedte magát a tömegen. Majd füttyentett egyet.

- Mintha jószágok volnánk - kuncogott fel valaki a tömegben. Hatalmas röhögő cunami indult. Fura egy csoport verődött össze, mégis mindenki nevetett.

Fura ez a társaság.

Ahogy végig néztem a tömegen, csak most gondolkodtam el, úgy igazán ezen a tényen. Annyira különbözőek vagyunk mi, mind a társadalomban, korban, származásban.

De van bennünk valami közös.

Mind be vagyunk ide zárva. És senki nem tudja, hogy miért is vagyunk itt pontosan. Hol van ez a hely egyáltalán? Nem tudjuk. Senki nem tudja. Valaki hosszabb ideje van itt, valaki csak pár napja.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni - emelte fel az igazgató asszony a hangját. - Gondolom mindenki hallotta a hirdetést. Igen, Kiss Szilvia eltűnt. De - tette hozzá rögtön - azon vagyunk, hogy mi hamarabb megtaláljuk.

- És mi volt az az éneklés, ami félbe szakította a hirdetést? - kérdezte halkan Niki. Mind felé fordultak. Madeline ideges, de határozott léptekkel haladt felé.
- Még nincs régóta itt - állt meg előtte. - Egy fontos szabály nálunk, hogy ne üsse bele az orrát olyan dolgokba, amik nem magára tartoznak - csettintett egyet a képébe.

- Rendben - engedett el egy cinikus félmosolyt.
- De Madeline ez egy tök jogos kérdés! - szólalt meg egy srác a tömegben. Ismerős, de a nevét nem tudom. Öreg vagyok én már ehhez.
- Ezek szerint maga sem tudja itt a járást - fordult sarkon az igazgatónő. Kopogós cipője sokáig csengett a fülemben.

Egy másik nő lépett a helyére és a tipikus reggeli eligazító szövegét mondta el.
- Mindenki megy reggelizni, aki eddig nem tette meg - szólt rikácsolós hangján. - Aztán folytatódik a festő szakkor, avagy el lehet menni a tóra. Délre mindenki visszaér, és ebéd - folytatta a mondókáját. - Délután a nagy előadóban a Titanic film lesz, a kiselőadóban pedig a Ragyogás - olvasta fel a két címet a füzetéből. - Vacsoráig szabad program. Vacsora után mindenki elfoglalja magát a szobájában, és kilenc óra nulla nullától senki sem zajong.

- Érthető voltam? - nézett körbe a társaságon. Válaszra sem méltattuk. Elhúztunk az ebédlőbe.

Gedó

- Visszatoljalak a szobádba? - kérdeztem udvariasan.
- Nem, köszi - nézett maga elé elgondolkozva.
- Valami baj van? - fordítottam magam felé, hogy a szemébe nézzek.
- Csak valami nem okés - rázta meg óvatosan a fejét.
- Itt semmi sem okés - nevettem fel.

- Nem értem ezt az egészet. Olyan fura ez a hely - pásztázta végig a környéket.
- Nem éppen megszokott az biztos - ültem le az egyik padra.
- Mi ez a hely tulajdonképpen? - köhögött egyet.
- Ez az Avelynlett kórház - adtam egy logikus választ.

- És igazából mi? - röhögött fel.
- Egy börtön - suttogtam. Mire még jobban felnevetett, és még jobban köhögni kezdett.
- Jobb lenne, ha visszamennénk - pattantam fel a padról. - Pihenned kéne - Csak a szemét forgatta. - Forgatod a szemed, de tudod, hogy igazam van.
- Tudod ismertem egy ilyen embert - nézett mélyen a szemembe. Talán a lelkembe is bele látott.

- Milyen embert? - indultunk el visszafelé. Vagyis én toltam őt a kerekesszékben.
- Egy olyan embert, akinek mindig igaza van - jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
- Emlékszel még valamire? - kérdeztem mohón.
- Azt hiszem... - gondolkodott el. - Nem tudom - rázta meg a fejét.

- Semmi baj, majd eszedbe jut - simítottam meg a vállát. De közben a fülemben csengtek az igazgató asszony szavai: "A feladat minél hamarabb visszahozni Nicole Collins emlékeit"

Oda értünk a szobához. Egy nővér segített kivenni Nikit a kerekesszékből.
- Kicsit magunkra tudna hagyni minket? - kérdezte Niki, egy angyali mosollyal.
- Két perc - közölte szigorúan, majd becsapta maga mögött az ajtót.

- Egy nagyon fura dolgot fogok mondani - vezette fel.
- Mire gondolsz? - ültem le mellé az ágyra.
- Az éjjeliszekrényemen találtam ezt a levelet - Egy fekete borítékot húzott elő a párnája alól. - Ez előtt a fekete rózsa csokor előtt - magyarázta. Nem bírtam visszafogni magam, rögtön nyitottam volna fel a borítékot. - De nem az a fontos, ami abban van - ragadta meg a kezem.

- Hanem? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Leesett egy szirom a virágról, és láttam valamit - nyelt egy nagyot.
- Mármint itt a szobában történt valami? - kérdeztem teljesen sokkos állapotban.
- Nem - suttogta. - A fejemben. Láttam egy srácot, aki fekete rózsát tett egy sírra.

- Ebben azért nincs semmi különös - vontam meg a vállam.
- De most már emlékszem - bólintott határozottan. - Emlékszem rá. Tudom, hogy ki ő - jelent meg egy őszinte mosoly az arcán.

- Letelt a két perc - nyitott be a nővér hirtelen. Kiesett a levél a kezemből - Majd folytatják a beszélgetést, Nikinek pihenésre van szüksége - tessékelt ki rögtön. De annyit pont láttam, hogy felveszi a levelet, és eltépi.

Itt maradtam az üres folyosón a gondolataimmal. Tudtam, hogy ki az, aki a sírra a virágot tette.

Valahogy éreztem.

Lassú, halk léptekkel vissza mentem a szobánkba. Viszont ahogy benyitottam, valami érdekeset láttam. Vagyis pont, hogy nem láttam. Charlie festménye eltűnt.

Matteo

Egyáltalán nem volt étvágyam. A többiek sem ettek valami jóízűen. Inkább úgy döntöttünk, hogy menjünk innen. Charlie pedig ha jól láttam Rosie-val beszélgetett.

Szóval Bella és én mentünk a tóra. Persze egy nagy kerülővel, az erdőn keresztül. Itt már csak nincsenek kamerák. Nekünk pedig nagy szükségünk volt arra, hogy ne legyenek kamerák.
A francia lámy kifejezetten hallgatag volt. Pedig ez nem jellemző rá.
- Olyan fura, hogy csak úgy eltűnt - szólalt meg hirtelen.

Az erdő hangjai szinte elnyomták a beszédét. Lágy szellő fújta a hajunkat. A nap már egész magasan járt. Egy két felhő viszont eltakarta, kicsit esőre állt. Inkább ázzak meg, mint legyek bezárva.

- Itt minden fura - mutattam a fákra, amik túl szabályosan vannak elültetve. - Még az erdő is mesterséges.
- Ugye megkeressük? - kérdezte kétségbeesetten. Nem igazán izgatták a fák.
- Ez kérdés volt? - nevettem fel. - Nem tűnhetett el csak úgy. Valaki eltűntette.
- De miért csinálna bárki ilyet?

- Bella, Bella - nevettem. - Kicsit naiv még a kisasszony.

A viharfelhők egyre jobban gyülekeztek felettünk. Mintha ez nem csak a vihart jelezte volna.

Gedó

Viszont az állvány nem üresen állt. Egy kis levél állt ott. Pontosabban egy vers.

Eltűnt.
Azt hiszik én tüntettem el.
Eltűnt.
Semmi közöm az egészhez.

Én is rab vagyok.
Eltűnt.
Hallottam egy dallamot.
Eltűnt.

Eltűnt.
Én csak egy madár vagyok.
Eltűnt.
A társaság hangos.

Megtört a csend.
Eltűnt.
A pacsírta nem énekel.
Valaki eltűnt.

- Mi ez az egész? - lobogtattam a kamera felé a papírt. Választ nem kaptam. Beállt a csend. Csak a gondolataim zakatoltak.

Szilvi eltűnt.

Nem tűnhetett el csak úgy. Inkább valaki eltűntette. Szilvi ezek szerint bele ütötte valami olyasmibe az orrát, amibe nem lett volna szabad. Mindig is kíváncsi természet volt.

Ahogy én is.

Niki

Gyanús nekem ez a hely. Nem csak szimplán fura, hanem inkább gyanús.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy csupán pár percet pihentem.

Hát nem.

Mire kinyiottam a szemem, beállt a sötétség. Egy erdőben találtam magam. Magas tölgyfák vettek körül. A fák lombjai közt áthatolt a Hold fakó fénye. A csillagok alig látszódtak az égbolton.

- Niki - hallottam egy ismerős hangot magam mögül.
- Én most álmodom? - fordultam a hang felé. De nem láttam ott senkit.
- Aha, persze - nevetett fel. Nevetése csontomig hatolt. Kirázott a hideg. De a szívem hevesen vert. Ismerem ezt a nevetést.

- Te tudod mi ez a hely? - kiáltottam el magam. - Mi ez az erdő?
- Ez a tudatalattid - vágta rá. - Csak szeretnék segíteni neked. Hogy kijuss inenn - ismerte be.
- Ez kedves tőled - mondtam kicsit furcsálva. - Tekintve, hogy nem tudom, ki vagy.
- Borzasztó vagy - Egy kattanást hallottam. Egy öngyújtó jellegzetes kattanását.

Mélyre szívta a füstöt.

Kifújta a füstöt.

- Régóta vártam ezt a találkozást - közeledett felém ez a hang. Majd végre láttam is őt. Az a magas jóképű pasas volt, aki a sírra a rózsát tette. Öltözéke elegáns, kiállása tekintélyt parancsoló. Barna haja a szemébe lógott, a szájában cigaratte volt. A kezében egy cigis dobozt szorongatott.

- Hát nem ismersz meg, Nicole Collins? - tárta szét a karját. Egy határozott lépést tettem felé.
- Nem, de köszi a cigit - vettem ki a dobozt a kezéből.

- Hé! - nyúlt hirtelen utánam. - Az az én cigim!
- Most már nem! - vettem ki mohón egy szálat. Elfutott, de ő követett. Csak úgy szedtem a lábam. Nem tudtam hova futok. De azt igen, hogy miért. Egészen egy rétig futottam.

Hirtelen egy villám jelent meg a tiszta égbolton. Majd dörgött egyet. Egy fába bele csapott a villám.
- Jobb lenne, ha mennénk - ragadott kézen, mosolyogva nézett rám.
- Bocs - nyújtottam vissza a megnyomott cigis dobozt.
- Tartsd meg. Szükséged lesz rá.
- Ezt, hogy kell érteni?
- Avelynlett nem az a hely, amire gondolsz. Derítsd ki az igazságot! A kettes szobában kezd - közel hajolt hozzám. - Ugye emlékszel rám? - tűrte egy tincsem a fülem mögé.
- Téged nem lehet elfelejteni, Ábel.

Mintha villám csapott volna belém is. Kinyitottam a szemem.

- Jól vagy? - kérdezte Bella teljesen sokkos állapotban. A szobában sötétség uralkodott.
- Azt hiszem, igen - ültem fel kissé nehézkesen. - Mennyi az idő?

- Este tíz - vágta rá.
- Átaludtam egy fél napot?
- Igazából egy hetet.

- Mi van? - suttogtam.
- Hét napot. De az orvos azt mondta, hogy ez normális.
- Elég fura álmom volt - tereltem el a témát.
- Emlékszel valamire régebbről? - érzett rá rögtön.
- Igen. Barta Ábel azt mondta, hogy ki kell derítenem mi ez a hely - néztem elszántan a szemébe. - És én ezt fogom tenni.

Egy határozott mozdulattal kitéptem az infúziót, és kikászálódtam az ágyból. Az ajtóhoz léptem.
- Én ezt nem értem - rázta a fejét Bella. - Ki az az Ábel? És mi az, hogy ki kell derítened mi ez a hely?
- Nem tudom, de hiszek neki.

Egy kis hallgatás után hozzátettem:
- Barta Ábelnek mindig igaza van.

Lenyomtam a kilincset, és a kettes szobát kerestem. Nem teljesen emlékszem rá, viszont az biztos, hogy újra látni akarom őt.

- Nem soká találkozunk, Ábel - suttogtam magam elé. Megtaláltam a kettes szobát. Halkan bekopogtam. Semmi válasz. Benyitottam. A szoba üres. Totál üres.

- Akkor ez ennyi volt - nevettem fel halkan.

- Még csak most kezdődik - hallottam a fejemben a hangot. - Innen kezdődik az igazi rejtély.

Remélem tetszett! A következő résztől fog majd igazán beindulni a cselekmény. De azért itt is voltak érdekes dolgok. ❤️
Kellemes hétvégét! Már csak egy hét a suliból! 🥰