A teraszon állva ugyanaz a félelem fog el, mint mikor lenn állok a villamosmegállóban vagy csak úgy, a csillagfénytől mentes város lámpáktól izzó utcáin sétálok, míg a hajnal fel nem tápászkodik horizontágyáról. Nem tudok neki jobb nevet adni, így félelemnek nevezem.

Valami vele együtt lebeg bele a szívembe.

A testemben érzem a régi, kiskori, savanyú, keserű cukorka szavát, mely azt súgja: ne vegyél a szádba. Érzem az ízét, az illatát, a mérhetetlen boldogtalanságot, mely belőle kifolyik. Tudom, ha a nyelvemen felfedezem és kibírom azt a tömény, színes szürkeséget, már nem fogom tudni kiköpni, teljesen elfed és beborít majd.

Füst áramlik fel a kezemtől. Körbeöleli sárga ujjaimat, gyűrűi a földre pottyannak. Elvékonyodott a kezem, az agyam mégis csak akkor tud forogni, a szívem csak akkor tud izgatottan dobogni, ha a cigaretta törékeny ujjaimat megfüstöli. Belőle, ebből a füstből kúszik elém az a csábítás, mely a szívemig lebeg.

– Ne félj! – suttogja a fülembe, míg fölül a korlátra, hátát a semminek mutatva.

Azt mondja, ne féljek, pedig őt félem.

Szőke haja van, szemei szürkések. Behálózza hajzuhataga az egész várost, minden szegletét. Ő fojtogatja a torkomat reggelenként, és ő ad vigaszt, mikor egy-egy dohányos mellett elhaladok.

– Milyen bátortalan – sóhajt becsmérlőn. – Meddig fogod azt a nyomorult kis szálat tartogatni? – A kezemben égő, parazsló kis végre bök. – Add be a derekadat, és szeress! Etess meg és tégy a magadévá!

Tetszik nekem, nem is gondolkozom rajta, valóban szükségem van-e rá. Úgy érzem, a keserűségemből ő kiutat talált. A sebzettségemre ő a gyógyír. A mellei szürkésfehérek, szinte áttetszően csillámlóak. Elgondolkozom, mi lenne, ha belenyúlnék. Mi lenne, ha bedugnám a kezem a keblei közé, ha egészen a hátáig érnék, ha a csigolyáit megragadnám és kitépném, vagy ha belehajolnék, és egyenként hintenék csókot a bordáira?

Lábait széttárja előttem, mégsem esem neki azonnal. Csak lassan, csak szépen, nem kapkodunk – darálom magamnak. Minden másodpercet kihasználva húzom közelebb magamhoz. Elkényelmesedve szívok bele a szálba. Ez az első éjjel, mikor a magamévá teszem, mikor igazán az enyém lesz. Eddig csak lopva dobott nekem csókot, komótos, szomorkás lépteimet felvillanyozta megjelenésével. Mikor a járdán ácsorgó, undort keltő öregurak szájában járt, mindig titkon rám kacsintott, amolyan reményteljesen, mintha kívánná, hogy egy köhögésrohamban egyesüljünk.

Fuldoklom, de az édességet megérzem benne. Mandulaillat kúszik az orromba, a tüdőmet pedig marja a kegyetlensége, amellyel a hátamba váj. Mézes, nektáros szenvedés ez, pont az ellentéte annak a megunott ziláltságnak, melyet a fülemben zsibogva éreztem.

– Finomillatú a hajad – duruzsolom.

Újabbat szívok, már egyáltalán nem félek tőle, megrészegültem.

A lelkéig látok, a gerincoszlop és a bordák között csikklenyomatok dúdolják az éjszaka tücsöknótáját. A szárnyai is foltosak, a szürkeség néha összetömörül, máskor szétfoszlik. Egyedül arca szép, habár itt is van néhány égés és vágás.

– Olyan vagyok, mint te – siránkozik, majd elhallgat, mikor megcsókolom. Szeretve érzi magát. Borsmentaleveleket tépek le a nyelvemmel, levendula tekergőzik az orromba. A szemgödrömet rózsás felhők özönlik el, lelkem helyén pedig a fekete szív lassan pitymalló vörössé válik. Ahogy sötétedik a bensőm, az azt kitöltő lélek annál jobban érzi magát.

Falom az édes ajkakat, melyek mindig megérintik egymást, valahányszor egy szálat dugok közéjük.

___________________________________________

Egy újabb adag novellát tervezek, csupa ilyesmi, az emberi romlás témája. Lélek, szerelem, önzőség, vágy... Remélem, tetszett nektek! eAdormidarEx (hátha érdekel.)

Folytatása következik!

Haru