Csak az járt a fejemben, hogy bejutott, életben van, és hallotta, mit is mondtam róla. Hallotta, ahogy azt mondjuk, meg akarjuk ölni. Bejött, hogy bosszút álljon?

Teljes testemben remegtem, és előre léptem.

- Van ott valaki? - Kérdeztem, mintha nem tudnám. Remegve becsuktam magam után az ajtót, így még az eddiginél is sötétebb színbe taszítva a raktárt. Most már nem csak a robot szeme, hanem a vállán és hasán futó csíkok is igaz, alig láthatóan, de foszforeszkáltak. Azzal a fénnyel, amit csak akkor látsz, ha nem nézel oda.

- Shhh. - Csitított valakit. Biztos voltam benne, hogy Ricky is vele van.

- Ki van ott?! - Emeltem fel a hangom, persze nem kaptam választ.

Közelebb oldalaztam, megkerülve a polcsort, magam elé tartva a vasrudat, és ahogy befordultam, minden a szemem elé tárult.

- Fuss! - Kiáltott fel a robot, és az első kezébe kerülő tárgyat felém dobta. Kitértem előle, miközben egy apró, fekete alak ugrott ki mögüle és elsuhant mellettem a polcsorok közé. A robot sírva odébb kúszott, és csak ekkor vettem észre, hogy nem tud lábra állni.

- Kérek, kegyelmezz! Ne bánts! - Cincogta.

Hiába volt sötét, amennyire hozzászokott a szemem, láttam, milyen borzasztó látványt nyújtott. Valahol mélyen megsajnáltam.

Olyan megrendítően sírt. Sírt. Sírt, akár egy ember.

- Kérlek! - Könyörgött, a hasán kúszva.

Elé léptem, és elvágtam az útját. Valahogy nem jött szó a számra, olyan megrázó látványt nyújtott. Elszorult a torkom.

Ekkor a fejét a földre nyomva, a kezeit pedig felé emelve, összekulcsolva könyörgött.

- Kérlek, kegyelmezz! Ne bánts!

Olyan képet festett, mintha megbocsájtásért esedezne egy Istenhez. Egy kegyetlen Istenhez.

Elbizonytalanodtam. Mégis mit kéne csinálnom? Még sose borult a lábam elém senki. Kényelmetlenül éreztem magam.

Legszívesebben letérdeltem volna, hogy felsegítsem, és megnyugtassam, hogy biztonságban van, de nem bírtam mozdulni. A vasat szorítottam, és némán bámultam. Rickyért jöttél, emlékszel?

Ekkor valami kemény tárgy repült a fejemnek, majd koppant a földön. Olyan hirtelen ért, hogy nem tudtam mit reagálni. Szerencsére a fejemen lévő kötés tompított, de azért odaszorítottam a vasat, hogy ne dagadjon fel. Megfordultam, és a sötétségbe meredtem. Egy apró alak kukucskált az egyik polc mögül. Elindultam felé, mire felkapott valamit a földről.

- Ricky, ne! - Kiáltott fel a robot, és megragadta a bokám. - Rohanj!

A nadrágomba markolt, és úgy lógott rajtam. Ekkor esett le, hogy a fiút védi. Összekevert azokkal a kegyetlen férfiakkal, akik bántották.

Ekkor fény vakított el, kénytelen voltam magam elé tartani a kezem, és hunyorogva próbáltam kivenni az apró alakot. Foltok homályosították el a képet, Ricky egyenesen a szemembe világított a zseblámpájával. Már lendítette a kezét, benne a kerek tárggyal, hogy megdobjon, amikor felkiáltottam.

- Ricky, ne! Én vagyok az!

Az arcára döbbent kifejezés ült ki, és leengedte a karját, a fény már nem vakított többé.

- Helen? - Kérdezte motyogva.

- Nem, majd a szentlélek! - Morogtam, miközben megpróbáltam kiszabadulni a robot szorításából. - Akiko már égen földön keres, teljesen kikészült. Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy eltűnsz?! - Korholtam. - Azonnal indíts kifelé! - Mutattam az ajtóra.

- De Ewa... Megsebesült... - Motyogta.

- Ki? - Kérdeztem bambán, persze a robotról beszélt. - Majd én ellátom.

Mosolyodtam el szelíden, majd a vállam felett lenéztem a robotra. A szorítása lazult a bokámon.

- Ismered? - Kérdezte, Ricky felé fordulva. A fiú bólintott.

- Persze. - Helyeseltem én is, majd hozzátettem. - És nem azért jöttem, hogy bántsam.

- Még egy legyet se csapna le! - Helyeselt Ricky, mire csak forgattam a szemem.

- Nem, de most menj! Édesanyád már mindenhol keres! - Mosolyodtam el. Tudtam, hogy vissza kéne kísérnem, de a robotot se hagyhattam egyedül. Attól még, hogy tropára van törve, lehet veszélyes.

- Jó, de ne bántsd Ewát! - Indult az ajtó felé.

- Dehogy fogom... - Vettem át tőle a zseblámpát, de mielőtt kilépett volna, utána szóltam. - De senkinek se beszélj róla, jó?

- Jó. - Bólintott, majd becsukta maga után az ajtót.

Megfordultam, és a robot elé guggoltam, aki remegve, tágra nyílt szemekkel nézett rám. A lámpa fénye megvilágította a testét. Sokkal borzasztóbban nézett ki, mint gondoltam. Még szerencse, hogy Ricky a sötétben nem látta, mert ettől még nekem is rémálmaim lesznek.

Az arca maszatos volt a fekete vértől, a bal szeme pedig mintha kifolyt volna, de az üveg borítás bent tartotta a szemgödrében. A koponyáján egy fekete repedés húzódott, amiből még mindig csordogált a ragacsos lé. A zöld takarító egyenruha cafatokban lógott a vállán, az alsó testét pedig nem borította semmi. A lábszára kifordult, a belső combjáról teljesen lejött a borítás, és vezetékszerű fekete valamik lógtak ki belőle. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem. Nem viselt ruhát, és tényleg volt neki... Ezek szerint Jäger nem hazudott. Lassan megértettem, miért kezdtek el a robotok is ruhát hordani. Ewa, mintha csak szégyellné magát, összehúzta a lábait, és felült, hogy eltakarja magát. Próbáltam segíteni neki, de ahogy hozzá értem, összerezzent. Remek... Már fizikai érzései is vannak...

- Köszönöm... - Motyogta gyengén Ewa.

- Mit?

- Hogy nem öltél meg.

- Miért tettem volna? - Kérdeztem, miközben az egyik zsáknak támasztottam.

Körülnéztem, kötszer, vagy valami ruhadarab után kutatva, a szemem pedig megakadt egy kötött takarón. Óvatosan a robot köré terítettem, mire az összehúzta magán.

- Amiért az a két férfi is. - Csuklott el a hangja.

- Mit akartak tőled? - Szomorú tekintettel rám nézett, a szája sarka legörbült, miközben a fejét rázta.

- Nem... Nem tudom. - Vonta szorosabbra maga körül a takarót.

- De csináltál valamit? Megbántottad őket, vagy valami? - Próbálkoztam, mert alig ha tűnt hihetőnek, hogy két ember csak úgy ok nélkül rátámadjon, és összeverjen egy védtelen, apró takarító robotot. Ez olyan embertelen...

- Lehet... - Motyogott végül, tekintetét a földre szegezve Ewa. Egy pillanatra végigfutott rajtam a hideg. Mi van, ha nem is olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik? - A munkámat végeztem, amikor megjelentek, és beszéltek hozzám. Nekem meg ugye nem szabadna hozzászólnom az emberekhez, ezért nem is válaszoltam, csak dolgoztam... Aztán elhívtak abba a mellékutcába, és... - Elcsuklott a hangja, a szeméből pedig mintha fekete könny csordult volna. - Lefogtak, és... - Az arcát horzsolásokkal borított kezébe temette. Tényleg sírt. - Tudtam, hogy néhány ember utál minket, és hogy kegyetlenek, de hogy ennyire? - Zokogott, alig érthetően. Elszorult a szívem. - Miért utálnak minket? Én nem tettem semmi rosszat! - Nézett fel szipogva.

- Az emberek ilyenek. - Válaszoltam kis hallgatás után, és a robot vállára tettem a kezem. - Még a saját fajtájukat is utálják... - A mondatra összeszorult a torkom. Hiába volt nehéz kimondani, tudtam, hogy igaz. Többet nem tudtam kinyögni. Ewa ijedt, elveszett tekintete, és az igazság az én szemembe is könnyeket csalt.

Ha nem lenne igaz, most nem tartanánk itt, nem lennének háborúk. Nem teremtettünk volna önzőségből érző lényeket. És mire is használtuk őket először? Hát persze, hogy háborúra. Ráküldtük őket egy másik nemzetre, hogy pusztítsanak. Undorító.

- Fel tudsz állni? - Tereltem másfelé a témát.

Ewa tétován megrázta a fejét.

- Nem tudom. - Motyogott.

- Próbáld meg, segítek. - Felegyenesedtem, és kinyújtottam felé a kezem. Nem hagyhattam ott, tele volt sérülésekkel, és a ruháitól is megfosztották. Estére pedig lehűlt a levegő, és ha tényleg olyan igazi, mint amilyennek tűnik, megfagyhat. Segítenem kellett rajta.

Bátortalanul felém nyújtotta egyik, szétzúzott kezét, de ahogy hozzám ért, felszisszent, összerezzent, és elhúzta. A kezéről teljesen lezúzták a felső, fehér védőréteget, alatta pedig valami, leginkább húshoz hasonlító, fekete izé lapult. Persze, egy takarító robotot nem úgy terveztek, mint Jägert. Nem volt se páncélja, se semmi ami megvédhette volna, hiszen nem is volt rá szükség. De mégis a gondolat, hogy egy érző lénnyel állok szemben, nem pedig valami mesterségesen létrehozott élettelen géppel, megijesztett.

- Érzed a fájdalmat? - Kérdeztem. Szükségem volt a megerősítésére, egyszerűen képtelen voltam belegondolni.

- Bárcsak ne tenném... - Sóhajtott fel keservesen.

- Így szenvedsz? - Bámultam rá, és éreztem, hogy a két férfivel szembeni gyűlöletem majd szétveti a mellkasom.

- Majd rendbe jövök. Kibírom... - Motyogott.

Lassan, óvatosan sikerült lábra segítenem. Az egyik karját átvetettem a vállamon, hogy ne rogyjon össze, a másik kezemmel pedig a derekánál tartottam. Igyekeztem óvatosan fogni, nehogy fájdalmat okozzak neki.

Ewa alig volt 160 magas, így hát kissé meggörnyedve kellett járnom mellette. Minden egyes lépésre összerezzent, de egy szót sem szólt. Ahogy mellettem sántikált, egyáltalán nem tűnt vérszomjasnak. Olyan aprócska volt, tele jóindulattal... Nem is értem, hogy voltak képesek bántani szegénykét.

Kibicegtünk a raktárból, a tekintetem meg automatikusan a bejárati ajtóra kaptam. Be volt csukva. Lehet, hogy a szél csapta be. Nyugtattam magam.

- Kerítünk neked új ruhát, és bekötözöm a sebeid, csak keresnem kell kötszert. - Mondtam, miközben leültettem az egyik mozgólépcsőre.

- Kérlek, ne hagyj egyedül! - Kiáltott utánam ijedten, ahogy megindultam az egyik patika felé.

- Shhh! - Csitítottam. - Nem hagylak itt, csak hozok kötszert! - Mutattam a bolt felé. Legszívesebben megnyugtattam volna, hogy senki se fogja bántani, hiszen egy árva lélek sem jár erre, de inkább csöndben maradtam. Hiába volt bennem a tudat, hogy az egész emeleten csak Ewa meg én vagyunk, aggódtam. Ha bárki is meghallja, hogy rajtam kívül egy robot is bujkál itt, nagyon kikapok. Főleg ha Jason az a személy.

- Fertőtlenítőt nem találtam. - Guggoltam le mellé, egy tucat kötszerrel a kezemben. - Remélem, a ti sebeitek nem tudnak elfertőződni.

- Nem hiszem... - Válaszolt halkan.

Próbáltam óvatosan bánni vele. Egy szó nélkül hagyta, hogy betekerjem a kezét. Egészen a könyökéig csavartam a kötszert, majd az ujjait is befedtem. Úgy véltem, ez egy ideiglenes fedőréteg lehet számára, tud benne mozogni, és ha hozzáér valamihez sem fáj neki annyira.

- Köszönöm. - Mondta, miután mindét kezével végeztem. Maga elé emelte, és megmozgatta az ujjait.

- Nincs mit. Ha lehet, ne vedd le, amíg be nem gyógyultak a sebeid.

- Jó.

- A lábadat is bekössem, vagy azt csinálod te? - Kérdeztem, őszintén reménykedve benne, hogy azt maga akarja majd. Nem akartam még egyszer látni a meztelen testét.

- Megcsinálom. - Megkönnyebbülten átnyújtottam neki a kötszert, majd felálltam.

- Kicsit odébb megyek, szólj ha kész vagy, és elmegyünk ruhát nézni, jó? - Ültem le háttal neki, pár lépcsőfokkal lejjebb.

- Jó.

Hallottam, ahogy a földre dobja a takarót, majd elkezdi kötözni a lábait. Visszagondoltam, milyen csúnyán lehámlott a felső borítása, és megborzongtam. Nem csak az a hússzerű anyag hanem kábelek vagy valami hasonlók lógtak ki belőle, pont onnan, ahol nekünk az artériák futnak. Kirázott a hideg. Lehet, hogy azok ténylegesen az erei lennének...?

- Kész vagyok! - Hallottam a robot gyenge hangját.

- Remek! - Fordultam felé, majd felkeltem. Felajánlottam neki a segítségem, de ezúttal elutasította.

- Most már tudok magam is járni. - Lépett egyet előre, de látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül talpon maradni. Bizonyos szinten megértem, hiszen én is erősnek akarnám mutatni magam egy ilyen helyzetben.

Egy ruhabolthoz vezettem, amit még nem fosztottak ki teljesen, majd a kezébe nyomtam a zseblámpát.

- Nézz szét, és ha találsz valami kényelmeset, az a tiéd.

- Az enyém? - Fordult felém csillogó szemmel. - Bármi?

- Persze. Nem hiszem, hogy bárki is számon kérné, ha ezen aggódsz. - Mosolyodtam el. - Válogass, és ami tetszik, vedd fel.

A szeme szinte már világított az örömtől.

- Köszönöm! - Visított boldogan, majd elsietett a fogasok közé. Teljesen eltűnt, csak a lámpa világító fénye jelezte, hogy hol is jár éppen.

Először nem tudtam, miért is olyan boldog. Úgy nézett rám, mint egy hálás kisgyerek, akinek bár az anyja nemet mondott, az apja fejet hajtott a kérése előtt. Aztán rájöttem. A robotok sose vehettek maguknak ruhát, mindig is a foglalkozásukhoz járó egyenruhát kellett hordaniuk. Mást felvenniük szigorúan tilos volt. Ewa feltételezem, mint az összes többi takarító robot, fehér köpönyeget hordott, fehér pólót, és egy bő nadrágot.

- Ezek lesznek! - Jelent meg az egyik ruhás polc mögül, a kezében egy fekete pólóval, amire egy rózsaszín lényt nyomtattak, és egy csíkos melegítővel.

- Csak ennyi? - Néztem rá meghökkenve. - Biztos nem kell más?

Láttam rajta, hogy hezitál. Csendesen a földre szegezte a tekintetét.

- Ne hagyj itt csak azért ruhákat, mert szerény vagy, vagy mert nem mered elvinni. - Biztattam. - Amit meglátsz, az a tied.

- Jó, akkor hozok még pár dolgot. - Nézett fel végül, csillogó tekintettel, majd újból eltűnt a ruhák között.

Elmosolyodtam. Úgy viselkedett, akár egy kisgyerek, aki szerénysége miatt csak annyit vesz magához, amennyit muszáj. Kénytelen voltam megnyugtatni, hogy nem lesz következménye annak, ha magához vesz pár göncöt, hiszen apokalipszis van. Ilyenkor mégis ki kérné számon az ellopott dolgokat? Megcsóváltam a fejem. Ennek a lénynek olyan jámbor lelke van. Már ha van neki egyáltalán.

- Ezek lesznek! - Jelent meg, ezúttal már a nadrágba, és a pólóba öltözve. A kezében egy drapp, bolyhos pulcsit tartott, egy fekete beanie-t, és egy fekete-rózsaszín kockás sálat.

- Oké. - Mosolyogtam. Normális ruhákban olyan emberinek tűnt. Ha háttal állt volna nekem, simán azt hittem volna, hogy csak egy alacsony nő. - Akkor menjünk. - Intettem, és az ajtó felé indultam.

- De várj! - Torpant meg, majd bizonytalanul folytatta. - Nem kell kifizetni?

- Látsz itt valahol ellenőrt, vagy eladót? - Tártam szét a karom.

- Nem. - Nézett körül.

- Akkor meg? Na gyere.

Bizonytalan léptekkel felém indult, közben felhúzta a pulóvert, és a nyaka köré csavarva a sálat. Végül a sapkát is a fejére húzta, és megállt előttem. Olyan elragadóan nézett ki, és be kell, hogy valljam, volt stílusa.

- A lábad nem fázik? - Kérdeztem, a lábán átázott kötést pásztázva.

- De, de nem vészes... - Válaszolt kis habozás után.

- Nézd, ha szeretnél cipőt, ne szerénykedj. - Néztem a szemébe, de elkapta a tekintetét. Tudtam, hogy neki megtiltották, hogy bármi után is vágyakozzon, de nem hagyhattam, hogy megfázzon. - Na, gyere, keresünk neked valamit. - Ragadtam karon végül, és behúztam az egyik cipős boltba.

Amíg a szőrös mamuszokat nézte, én abban reménykedtem, hogy nem futok össze Bellával, és hogy nem fog neki feltűnni, hogy eltűnt egy pár cipő az egyik boltból.

- Válassz egyet, ami tetszik. - Biztattam.

Már nem kérette magát, sorra próbálta fel a cipőket, járkált bennük, illegette magát a tükör előtt. Akárcsak egy ember... Végül a választása egy rénszarvasos papucsra esett.

Miközben azon morfondíroztam, hogyan is fogom tudni elrejteni Ewát, elindultam vele a rögtönzött szobám felé.

- Hova megyünk? - Kérdezte.

- Hát, gondoltam meghúzhatnád magad estére nálam. - A tekintete egy pillanat alatt megtellt aggodalommal, és megtorpant.

- De... Nekem... Én... - Dadogott. - Én haza akarok menni!

- Haza? - Húztam fel a szemöldököm.

- Muszáj haza mennem, tudod nekem... Engem vár a családom. - Nyögte ki végül, majd rám pillantott. A válasza igen is meglepett.

- Van családod? - Kérdeztem bambán, mire komoly tekintettel bólintott. - Hát ez... Meglepő. - Túrtam a hajamba, és idegesen felnevettem. Mégis milyen családja lehet egy robotnak?

- Már biztos aggódnak értem. - Folytatta.

- De nem maradsz estére? Veszélyesek ilyenkor az utcák.

- Nem maradhatok, de köszönöm, hogy ilyen kedves voltál velem! - Hajolt meg előttem, mire éreztem, hogy elönt a forróság. Kicsit kínosan éreztem magam, sose szerettem, ha a térdeim elé borulnak.

- Tényleg, igazán semmiség... - Vakartam a tarkóm, és magamra erőltettem egy mosolyt.

- De... Elkísérnél, kérlek? - Motyogott bátortalanul, mire felsóhajtottam. Gyanakvónak kellett volna lennem, de Ewa akkor sem tűnt egy alattomos féregnek. Nyugodtan mondhattam volna nemet, de mégis belementem.

Fogalmam sem volt, miért nem akart maradni, de így, hogy együtt megyünk, egyikünknek sem eshet baja. Ha egy robot jön szembe, azt hiszi, Ewa kapott el, ha meg egy ember, fordítva. 

Mondanám, hogy a következő fejezet vasárnap jön, de úgy se fogom tudni betartani... Helen amilyen gyáva, olyan meggondolatlan is. Most komolyan, eszébe se jut, hogyha elkíséri a robotot, ő már egyedül kell, hogy visszataláljon? Ráadásul sokkal rosszabb lények is járják az esti utakat, mint a robotok...