- Jól vagy, Helen? - Kérdezte Bella, kizökkentve a gondolataimból.

- Mi? Ja, persze! - Erőltettem magamra egy mosolyt, bár igazából közelről sem voltam jól. Még mindig szédültem, és mindenem fájt. Nehezen jártam, de próbáltam erősnek mutatni magam. Persze ez nálam abból állt, hogy megpróbáltam minden lépésnél nem a többiek tudtára adni, hogy menyire fáj.

 Mikor magamhoz tértem, Bella hajolt fölém, az arcán mérges tekintettel. Még mindig az ajtó előtt hevertem, de sötét volt, már lement a nap, a lázam viszont nem csillapodott. Minden porcikám fájt, izzadtam és fáztam egyszerre. Bella durcásan felsegített, és kicipelt az ajtón.

- Megtaláltam! - Kiáltotta el magát, a hangja az egész lépcsőházban visszhangzott. Talán minden dühét beleölte abba a kiáltásba.

- Mi a baj? - Kérdeztem, alig érthetően.

- Az, hogy mindent elrontottál! - Szorította meg a karom, mert csúszni kezdtem a válláról. Felszisszentem.

- Mire célzol?

- Ha te nem pattogsz, már úton lennék a robottal apáék felé!

A hallottaktól kipattant a szemem, és ha a láz nem gyengít felkiáltottam volna.

- Jägerrel? Te meg miről beszélsz?

- Á, szóval Jägernek hívják... Ironikus egy katona robotnak... - Morogta maga elé. - Tudod, azt beszéltem meg vele, hogy miután mindenki elalszik, kiengedem, és elvisz az apáékhoz, de mivel Jason úgy döntött, hogy itt nem biztonságos, tovább állunk. Hála neked... Mit beszéltél vele?

Másodpercekig csak pislogtam.

- S...Semmit. - Válaszoltam.

- Amiatt a semmi miatt borult fel a tervem!

Visszavágtam volna, de Jason megjelent a lépcső tetején. Talpig feketében, és csuklyában volt, alig ismertem fel. Majdnem fel is kiáltottam.

- Remek. Indulhatunk?

Bella nem válaszolt, csak lerakott, és szó nélkül megindult lefele a lépcsőn.

Az utca korom sötétbe burkolódzott, mi pedig mint a macskák lopakodtunk előre. Talpig feketében, csuklyával a fejünkön. Bevallom, kicsit úgy néztünk ki, mint egy csöves ninja család. Mrs. Monrow, mint az öreg sensei, Akiko és Jason mint a mesterek, Bella és én, mint a tanítványok, a kicsik pedig mint az ifjú padavanok. Mindannyiunk karján zacskók lógtak, amibe a még ehető kajákat és vizet pakoltunk. Bella és én mentünk elől, Akiko Mrs. Monrowt támogatta, Jason pedig Emit és Rickyt vitte a karjában.

Valahol mélyen furdalt a lelkiismeret, - bár Bella nem tűnt dühösek - Jäger miatt is. Csak úgy otthagytuk bezárva egy számára kicsi spájzba. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgy is rátalálnak, vagy elmegy magától, de Bella sem szólt neki, hogy bocs haver, de töröltük a tervet.

Egy bevásárlóközpontban szálltunk meg, nem ott, amit még régebben Jason mutatott, hanem egy sokkal nagyobb helyen. Még sose jártam ott, de elhagyatott volt, és tökéletes búvóhelynek bizonyult. Bellával a raktárban szálltunk meg, és Jason utasítására eltorlaszoltuk az ablakokat, hogy még véletlenül se lássanak be, így csak a tetőablakokon szűrődött be fény.

- Ez volt az életem eddigi legjobb négy napja. - Dőltem hátra az egyik puffon, amit idő közben kicsomagoltam. - Egy robot még csak be se nézett!

- Jajj, csak nehogy elkényelmesedj itt nekem! - Nevetett Bella, egy rózsaszín sportcipőt tanulmányozva.

- Áh, dehogy... Ahhoz jóképű srácok kellenének. - Vigyorogtam.

- Helen! - Nevetett fel Bella is, és hozzám vágta a cipőt.

- Jól van na! Kérsz valamit? Elmegyek hozok valami snacket, úgy megkívántam. - Nyújtottam vissza neki a rózsaszín csukát.

- Nem, köszi. - Rázta a fejét. Az elmúlt napokban otthonosan berendeztük, bár ahogy Bellát ismerem, ha rajta múlik egy cipős boltban vert volna sátrat. Az előnye annak, hogy egy ilyen hatalmas bevásárlóközpontban szálltunk meg, hogy minden kéznél van, és még az utcára se kell kimennünk érte. A rágcsa bolt felé sétálva elhaladtam a játszóház mellett, ahova Jason, Akiko és a kicsit költöztek. Mrs Monrow felől pedig mióta megérkeztünk nem hallottam. Befészkelte magát egy teás-filter üzletbe, és azóta ki se mozdult.

Éppen ez egyik butik mellett haladtam el, amikor kintről valaki felsikoltott. Egy nő volt, a hangját pedig két férfi ideges ordibálása nyomta el.

- Nem tehetsz róla?

- Mocskos robot!

Kiabálták.

Nem tétováztam, a hang iránya felé rohantam, és hallottam, ahogy Jason is a nyomomba szegődik. Befordultam a Meki mellett húzódó folyosóra, mikor is újabb sikítás, és egy reccsenés rázta meg a falakat. Egy vészkijárat elé érkeztem, ami mögül a férfiak nevetgélése szűrődött át.

- Ne félj, nem fog fájni! - Mondta az egyik, rekedtes hangon.

Nem vártam meg Jasont, kirontottam az ajtón, és egy apró mellékutcában kötöttem ki, ahova a gyorskajáldák szokták kirakni a megmaradt ételt. Majdnem lebucskáztam az egyfokos lépcsőn, de megtartottam magam.

A sötétben két férfi fekete alakja tárult elém, ahogy rugdosnak, vernek és taposnak valakit. Egy nőt, aki sikított és könyörgött. Összeszorult a gyomrom.

- Sajnálom, bármit is tettem! Kérem, ne bántsanak! - Sikított a nő.

- Á, nem bántunk mi, csak megmutatjuk, ki a főnök, édesem! - Rúgott bele újból a földön heverőbe az egyik.

Jason ekkor ért utol, és a látványtól elszörnyedve felkiáltott.

- Ti meg mit csináltok?! - Kiáltott rájuk megrökönyödve, mire az alakok a hang irányába fordultak. Ekkor láttam csak meg, hogy kit csépeltek. Egy takarító robotot. Az a szegény lény remegve pihegett a földön, egy fekete tócsában terülve, és csak bámult maga elé. Szörnyű látványt nyújtott. A ruha cafatokban lógott róla, az egyik szemét fedő üveg betört, a koponyája pedig megrepedt.

- Mi az, hogy mit? - Kérdezte az egyik, és széttárta a karját. Az egyik kezében baseball ütőt tartott, amiről csöpögött a fekete lé. - Ezek a rohadékok tették tönkre az életünk! Csak helyrehozzuk a dolgokat.

Mondta, és újból a robot hasába rúgott, de az már nem mozdult. Lehet, hogy meghalt?

- De ez csak egy takarító robot! - Léptem előre

- És? Ha ezek nem léteznének, most nem tartanánk itt! - Morgott a másik, aki sokkal magasabb, és testesebb volt társánál.

- Milyen igazad van! - Szólalt meg mögülem Jason, és a vállamra téve a kezét maga mögé vont. - Innentől had vegyük át, pusztulniuk kell ezeknek a dögöknek.

- Mégis kinek képzeled magad, hogy átvedd ezt a szarost? - Indult felénk a magas. A másik követte és kiropogtatta az ujjait.

Hátráltam, de Jason nem mozdult.

- Ha ember létetekre megszántok egy robotot, nem vagytok normálisak. - Mondta a baseball ütős.

- Nem szánunk meg mi senkit. Az emberiség okozta a vesztét, de próbáljuk rendbe hozni. Egy katonai robotot már kiiktattunk, és megígértem a lányomnak, hogy végezhet egy másikkal. - Itt Jason jelentőségteljesen a földön heverő apró, takarító robot felé nézett. Reméltem, hogy csak blöfföl, hiszen nem gyilkosan ismertem meg, és az, hogy a lányának állított be is egy erről árulkodó jel volt.

- Már meghalt szerintem. - Köpött rá az egyik, és odébb rúgott egy sült krumplis kelyhet.

A robotot bámultam. A kidülledt sárga szemét, és a remegő testét. Nem halt meg.

Amikor a két férfi nem figyelt rá, óvatosan megmozdította az egyik tropára zúzott kezét. A szeme felizzott, de nem a bosszúvágytól, remény csillant benne. Éreztem, hogy időt kell nyernem neki.

- Kár érte... Megnéztem volna, ahogy elszáll belőle az élet. - Vettem fel én is egy pszichopata szerepét, és Jasont félrelökve leugrottam a lépcsőről. - Helen vagyok!

Kezet nyújtottam az idegeneknek, mire azok közelebb sétáltak. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hátráljak. A sötétben nem láttam az arcukat, és ez megijesztett. Különösen a nagydarab. Magam sem tudtam, miért akarok megvédeni egy robotot, főleg nem, hogy miért kotyogtam ki már megint a nevem...

A két férfi egymásra nézett, majd elnevette magát. Minden szőrszál felállt a hátamon. Bizonytalanul Jasonra nézetem, aki feszülten figyelt.

Egy macska futott el előttünk, amitől az utca végén felkapcsolódott a mozgás érzékelő lámpa, és megvilágította a két fickó arcát. A nagydarab kopasz volt, szétálló fülekkel, és vastag ajkakkal a másik pedig... Majdnem felkiáltottam. Ismerős karikás, zöld szemek, és borostás arc. A haja két oldalt fel volt nyírva. A srác volt, aki az első katonai robottal való csatában felsegített. Már nem volt kormos az arca, helyette egy széles vigyor húzódott rajta.

- Szóval Helen. - Szólalt meg, és a vállára dobta a baseball ütőt.

Jason megragadta a vállam, és behúzott az ajtón, ahogy a két alak közelebb sétált.

- Menjünk! - Sziszegte.

- Máris mennétek? Hova ilyen sietősen? - Biggyesztette le az ajkát a srác.

- Vacsora idő van. - Morogta Jason, és az ajtóra tette a kezét, hogy becsukja.

- Várjatok egy kicsit! - Szólt utánunk a borostás. - Gyertek velünk, van egy bázisunk a föld alatt! Mi emberek tartsunk össze!

- Megvan a saját csapatunk, mi már tartozunk valahova de köszönjük a meghívást. Másrészről meg kétlem, hogy bármelyikünknek is hasznát vennétek.

Láttam Jasonon, hogy már nagyon menne, és tudtam, hogyha lerázzuk ezeket az alakokat, a fejemre olvassa, hogy milyen meggondolatlan vagyok.

- Ezt kétlem. - Vigyorodott el a borostás, és perverz tekintettel végigmért. Úgy tűnt, nem emlékezett rám. Villámló tekintettel néztem vissza rá, de érezte, hogy elönt a forróság. - A lány például egész csinos! - Folytatta, és rám kacsintott.

Jason erre azt hiszem, kiborult egy kicsit, mert dühösen a két férfi elé köpött, és bevágta az orruk előtt az ajtót, majd bezárta. Azok röhögcsélve dörömböltek rajta, és megpróbálták betörni, néhány csípős beszólás kíséretében, de végül feladták. Feszülten hallgattuk, ahogy odébbállnak.

- Várj, hol a robot? - Hangzott fel a kopasz halkuló hangja.

Magamban elmosolyodtam. Szegény robot, sikerült elvonszolnia magát, bár egy erős fekete csíkot húzott maga után. Csak remélni tudom, hogy nem találta meg a bolt bejáratát, mert ha ez a két férfi követi a nyomát, és bejut, Jason megveri őket.

Némán követtem, vártam, hogy leszidjon, de egy szót sem szólt. Kiértünk a Meki elé, amikor Akiko rohant elénk. Szörnyen nézett ki. A haja az arcára tapadt, szeme pedig vörös volt a sírástól.

- Akiko! - Kiáltott fel Jason. - Mi történt?

- Ricky... Eltűnt! - Zokogott a nő, és összerogyott. Jason letérdelt mellé, és átkarolta.

- Akiko, nyugodj meg, kérlek. Mi történt?

- Bújócskáztunk, és... eltűnt! Nem találom sehol! hiába szólongattam, hogy jöjjön elő, mert ez nem vicces, nem találom!

- Nyugodj meg, akkor biztos nem esett baja, csak játszik. - Próbálkozott Jason.

- Nem! Már előjött volna! - Zokogott Akiko.

Jason a két keze közé fogta a nő könnytől ázott arcát.

- Akiko! Nézz rám! - Nézett mélyen a nő szemébe. - Megtaláljuk.

A hangjában elszántság csengett.

- Hol voltatok utoljára? - Kérdezte.

- A játszóházban. - Szipogott Akiko.

- Értem. - Bólintott komolyan Jason, majd kis hallgatás után felém fordult. - Helen!

Összerezzentem.

- Menj, és kutasd át a játszóház melletti vécéket, és azt a raktárat a bejárati ajtó mellett!

Bólintottam.

- Most! - Kiáltott rám, mire futásnak eredtem. Még sose láttam Jasont ilyen idegesnek.

Semmi kedvem nem volt a napok óta nem takarított mosdókban kutakodni, de igazán nem volt más választásom. Ahogy a férfi vécébe léptem, megcsapta az orrom az elviselhetetlen bűz. Elfogott a hányinger. Az ajtó becsukódott mögöttem, és felkapcsoltak a mozgásérzékelő lámpák. Ez kicsit meglepett, elvégre elméletileg nem volt áram.

Letéptem egy vécépapír darabot, és az orromra szorítottam, de még így se tudtam kizárni a bűzt. Egy biztos, Ricky tuti nem jött ide be.

Már épp indultam volna, amikor az egyik kabin ajtaja lassan, nyikorogva kinyílt. Azt hiszem, életemben nem ugrottam még akkorát, mint akkor. Sikítottam mint az őrült, és felkaptam egy vécépapír tekercset védekezés céljából. Az ajtó lassan megállt, a levegő pedig megdermedt körülöttem. Nem mertem megmozdulni. Ha Ricky szórakozik, nagyon ki fog kapni.

Csend.

A fülkéből nem jött ki senki. Bár azt hiszem, ennek jobban örülök, mintha lett volna ott valaki. A horrorfilmekben ilyenkor szokott jönni a jumpscare. És a sors fintorának hála, egy nagy csattanás közepette elment az áram. Minden sötétségbe borult, és mondanom sem kell, mint az őrült, sikítva rohantam ki, magam mögé, a sötétségbe hajítva a vécépapírt. Ha volt is ott valaki, biztos vagyok benne, hogy csak arra várt, hogy elmenjen az áram.

Minden bátorságom össze kellett szednem, hogy bemenjek a női vécébe is, de azt hiszem, ott még büdösebb volt. Nem tudom ki volt az az észkombájn, de kidobott egy betétet a kukába, ami azt hiszem, csak rásegített a szagra. Olyan volt, mintha egy dög bomlana valahol. Elfogott a hányinger.

- Ricky? - Cincogtam, persze semmi választ nem kaptam. - Ha itt vagy, kérlek gyere elő, ez nem vicces!

Mivel csak a sötétség csendje válaszolt, kisétáltam, és megindultam a raktár felé. Ha Akiko mindenhol kereste a fiát, tuti nincs a raktárban. Gondoltam, mikor is meghallottam, hogy tompa női ének szűrődik ki onnan. Halk volt, és kísérteties. Kirázott tőle a hideg.

"Baj van a részeg tengerésszel,

Baj van a részeg tengerésszel,

Minden áldott reggel"

Visszhangozta a női hang. Mondanom sem kell, megpördültem, és megindultam a másik irányba. Én oda biztos nem megyek be!

Pedig úgy tűnt, hogy kénytelen leszek, mivel a női hang mellett felcsendült egy kisfiúé is.

"Way hay, and up she rises

Way hay, and up she rises

Early in the morning" 

Ricky volt az. Egy nővel volt, és együtt énekeltek. A következő versszakot azt hiszem japánul.

Azt hiszem, olyan gyorsan még nem rontottam be ajtón, mint akkor.

Sötét volt, csak a lehúzott redőnyön keresztül szűrődött be egy kis fény, de az nem volt elég. Az ének rögtön elhalt, és nyomasztó csend vette át a helyét. Úgy éreztem, valami elkerülte a figyelmem.

- Maradj mögöttem! - Suttogta alig hallhatóan a női hang valahonnan a sötétből. Nyeltem egyet, és a hang irányába fordultam. Majdnem felkiáltottam, a sarokban ugyan is a dobozok, és zsákok között, lapult valaki. A szeme halványan, sárgán világított, és a polcsorok között egyenesen rám nézett. Úgy gubbasztott ott, mint valami gnóm Joda.

Nem lehet, hogy...

A földre kaptam a tekintetem, a padlón friss, fekete cseppek csillogtak. A hasam görcsbe rándult, és a szemem sarkából a bejárati ajtóra pillantottam. Félig nyitva állt, az üvegét pedig elkenődött, fekete kézlenyomatok tarkították.

Lassan hátráltam pár lépést, és felkaptam egy vasrúd szerű valamit a földről.

A robot bejutott. 

Tudom, kicsit késtem az új résszel, de eléggé el vagyok havazva mostanában. Megpróbálom a következő fejezetet vasárnapra hozni, de nem ígérek semmit. Addig is, jó olvasást!