Körbe néztem a szobában. Asztalok, és letakart bútorok mindenhol. A függöny behúzva, a parketta pedig tele volt porral, és kosszal. És én erre ültem le a hófehér kabátommal... Megtöröltem az arcom, és felkeltem. Az ajtó másik oldaláról még átszűrődött a robotok tomba beszélgetése, köztük Jägeré is. Nem akartam kimenni, és találkozni velük, de muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. Már attól összeszorult a hasam, hogy esetleg az összes katonai robot végig nézte, ahogy mi smárolunk. Azzal nem volt gondom, ha tudják, hogy járunk... De nem voltam biztos benne, hogy képes leszek elengedni magam egy kapcsolatban, ahol folyamatos megfigyelés alatt vagyok.

Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Kinéztem, hogy milyen mélyen van a beton. Egy méter... Simán ki tudok lépni. Úgy is tettem. Elfordítottam az ablak fogóját, kinyitottam, és átléptem a párkányon. A hideg szél az arcomba fújt, és megborzongtam. Nem kellett volna a kabátomban maradnom.

Elindultam az utcán, és figyeltem, hogy még véletlen se az épület bejárata felé, ahol összetalálkozhatnék Jägerrel. Végig sétáltam egy keskeny utcácskán, aztán még egyen, és még egyen, közben Jägeren gondolkodva. Kedves, odafigyelő, és még nem is nyomulós. Jól érzem magam vele, de mégis van valami, ami visszatart... Egyáltalán mikor szerettem bele? Visszagondoltam. Amikor elindultunk, még nem éreztem iránta semmit, de a kórházban, amikor kinyitottam a szemem, már igen. Ezek szerint abban az időszakban történt valami, amire nem emlékszek.

Elővettem a telefonom, és írtam neki egy üzenetet.

„Otthon találkozunk"

Megnyomtam a küldés ikont, aztán lenémítottam, és zsebre vágtam a telefonom. A telefonom, amit szintén tőle kaptam. Azt írtam, otthon. Annyira összemelegedtünk, hogy már otthonnak hívom a lakását...

A Gabriel téren kötöttem ki, úgyhogy szereztem magamnak egy fánkot, egy pohár meleg teát, és leültem az egyik ajándéknak becsomagolt fadobozra. Halk karácsonyi zene szólt valahonnan, és az egész teret betöltötte a mézeskalács illat.

Csendben ettem a fánkot, közben az embereket figyeltem. A tömegben észrevettem Akikoékat, de nem köszöntem nekik. Tudtam, hogy a legutóbbi találkozásunkkal nyilvánvalóvá vált, hogy nem emlékeznek rám. Ricky egy plüssdinoszauruszt szorongatott a hóna alatt, és mikulás sapka volt rajta. Ahogy Akiko meglátta, hogy figyelem őket, közelebb húzta magához Rickyt, aztán eltűnt a tömegben. Remek... Gondoltam. Nem hogy nem emlékszik rám, de őrültnek néz... Mi jöhet még?

Erre eleredt a hó. Apró pihékben szállingózott, de ennyi elég volt az embereknek, hogy szedelődzködni kezdjenek. Nem telt bele pár perc, már csak néhányan sétálgattak. Én viszont ülve maradtam. Elgondolkodva szürcsöltem a teát. Még semmi kedvem nem volt hazamenni. Se Jägerhez, se máshova. Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy hol vagyok, és ha beszélni akarna velem, megtalálna. Persze a tudomására adtam, hogy egyedüllétre van szükségem. Pontosabban elszaladtam, de remélem, megértette a célzást. Kiborított, hogy Jürgen látott meztelenül, az pedig még jobban, hogy erre nem emlékeztem. Elgondolkodtam, hogy még mennyi hasonló szituáció eshetett ki, és összeszorult a hasam. Lehet, hogy jobb is, hogy nem emlékszem rájuk.

Befaltam a fánk utolsó falatkáját is, aztán összegyűrtem a szalvétát. Céloztam, és bedobtam a legközelebbi kukába, aztán az üres teás pohár is követte. Hunyorogva felnéztem az égre, és azt próbáltam kitalálni, hogy mennyi lehet az idő. Aztán rájöttem, hogy van egy telefonom, amit nem tudom nézni. Elővettem a zsebemből, és bekapcsoltam, hogy te tudjam olvasni az órát. Dél múlt, harminc perccel. Körbe néztem. A hó egyre erősödött, és éreztem, hogy lassan találnom kéne egy helyet, ahova behúzódhatok. Az kéne még csak, hogy újra átázzon a kabátom, meg Mike nadrágja. Tényleg! Mike már biztosan hiányolja a nadrágját.

Sietős léptekkel elindultam Mike lakása felé, a hó pedig egyre csak szakadt. Éreztem, ahogy ropog a talpam alatt, de a cipőm szerencsére nem ázott át. Legalább is addig, amíg a panelhoz nem értem. Akkor jutott eszembe, hogy nem fogok tudni bemenni, hiszen a bejárati ajtóhoz kulcs kell. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, a feledékenységemért, hiszen ezzel megspóroltam volna egy csomó sétát. Mérgesen fújtam egyet, és megrángattam a bejárati ajtó kilincsét. Nem számítottam rá, hogy ezzel ki is nyílik az ajtó, a hatalmas lendülettől pedig hátra, egyenesen a hóba estem.

Magamban átkozódva feltápászkodtam, és besiettem a folyosóra, mielőtt becsukódhatott volna az ajtó. Felszaladtam a lépcsőkön, de Mike ajtaja előtt megtorpantam. Vártam pár másodpercet, hogy kifújjam magam, mielőtt bekopogtam. Semmi. Bekopogtam újra, de síri csönd fogadott. Nem ért volna még haza? Lehajoltam, és benéztem a kulcslyukon, persze nem jártam sikerrel. Valami eltakarta a képet, úgyhogy feladtam.

- Mike? – Szólongattam, de nem jött válasz.

Minél többet próbálkoztam, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy nincs itthon. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és bekukucskáltam. ahogy számítottam, egy lélek se volt a szobában. A nadrágom viszont egy fogasról lógott a képembe.

Beléptem, és leakasztottam a nadrágom. Hideg volt, de legalább száraz.

Lerúgtam a cipőmet, kibújtam a kabátomból, és levettem Mike nadrágját is. Abban a pillanatban éreztem meg, hogy mennyit számított. A lábaim megcsapta egy hideg fuvallat, és az egész testemre libabőrt varázsolt. Gyorsan belebújtam a nadrágomba, de az se nagyon segített a helyzeten. A vékony anyag egyáltalán nem melegített annyira, mint Mike nadrágja.

Körbe néztem, a matrac még mindig a földön hevert, tele paplanokkal. Elhatároztam, hogy bebújok oda egy kicsit, amíg felmelegszem, és nem csillapodik a hóesés.

Amíg takarókba csavartam magam a matracon, megakadt a tekintetem a tévén. Pontosabban azon, ami a tetején csücsült. A gipszem. Ezek szerint Mike már járt itthon, csak elment valahova. Vicces volt látni, hogy dekorációnak használja a gipszem. Mondjuk szerezhettem volna még rá aláírást, hogy ne legyen annyira csupasz.

Észre se vettem, de a takarók meleg ölelésében elnyomott az álom.

---O---

Arra ébredtem, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik. Kipattant a szemem, de idő közben besötétedett, így alig láttam valamit. Félálomban az ajtó felé fordultam. Egy alak állt a sötétben, és apró, világító zöld szemekkel bámult. A látvány mintha az egyik rémálmomból kelt volna életre. Egy pillanatra azt hittem, hogy még álmodok, egészen addig, amíg az alak meg nem mozdult. A két apró fénypont vele mozdult, én meg annyira megijedtem, hogy sikítani kezdtem.

- Helen? – Hallottam egy megkönnyebbült hangot.

A lámpa azonnal felkapcsolódott, épp akkor, amikor az alak felé repítettem egy párnát.

A hirtelen fény elvakított, így hunyorognom kellett. Nem tudtam felkelni, mert a lábam belecsavarodott a takarókba, így csak visítva a falig csúsztam.

- Helen! – Az alak hangja ezúttal boldognak tűnt. Akkor láttam meg, hogy ki az.

- Mike? – Pislogtam, de időm se volt reagálni, mert boldogan elém rohant, és a nyakamba ugrott. A teste forró volt, annak ellenére, hogy az utcáról jött.

- Helen! Helen! Heleeeen! – Szorosan átölelt, de én csak arra tudtam gondolni, hogy ha mindez sötétben játszódott volna le, valószínűleg szívrohamot kapok. – Te mégis mit csinálsz itt? Jäger már felkutatta érted az egész várost!

Kibújtam a karjaiból, és jobban szemügyre vettem. A szemei közel sem voltak olyan kicsik, mint a két világító pont, amit a sötétben láttam.

- Azt hittem, hogy valaki betört hozzám... - Folytatta, és törökülésbe leült. – Hiába, még mindig óvatosnak kell lennie egy robotnak.

- Hidd el, ha bárki azt látta volna, amit én, összeszarja magát. – Nevettem, de ő zavartan pislogott.

- Mire gondolsz?

- Senki se figyelmeztetett, hogy a munkás robotok szeme is világít a sötétben. Ráadásul ilyen parán... - Jäger szeme is szokatlan volt a sötétben, mégis teljesen más látványt nyújtott.

- Világít a szemem? – Csillant fel izgatottan Mike tekintete. – Nem is tudtam. Akkor azért buktam le mindig bújócskában...

- Azt hittem, hogy valami alvás paralízises démon néz rám a szoba végéből. Képzelj el két pici világító pöttyöt egy fekete alak fején...

Mike felnevetett.

- Annyira csak nem lehettem ijesztő!

- Hát... Máskor nézd meg magad a tükörben.

- Jó! – Mosolygott.

A hasam a következő pillanatban megkordult.

- Mennyi az idő? – Kérdeztem. Fogalmam sincs, mennyit aludhattam.

Mike előhúzta a telefonját, aztán újra rám pillantott.

- Délután négy óra, negyvenhárom perc.

Éreztem, ahogy a szemöldököm az egekbe szökik. Akkor ezért vagyok annyira éhes.

- Mennyi? - Pislogtam.

- Mindjárt öt, ha így jobban tetszik.

- És máris ilyen sötét van? – Hüledeztem.

- Hát. – Elrakta a telefonját, aztán megvakarta a fejét. – Nem tudom, hogy észrevetted-e, de tél van. És ilyenkor hamar besötétedik.

- Jó, de... - A gipszre pillantottam. – Mégis hova mentél te ilyenkor?

A kérdésre Mike összes vére – vagy bármi ami a robotokban folyik- szemmel láthatóan az arcába szökött. Tág szemekkel nézett, és az ajkát rágcsálta.

- Volt egy kis dolgom... Egy hotelben. – Nyögte ki végül, és kínosan elmosolyodott.

Nem értettem, hogy miért jött ennyire zavarba, aztán rájöttem, hogy ott dolgozik a szerelme. Elmosolyodtam. Biztos segített neki szobát takarítani.

- Á, értem. – Bólintottam.

A hasam újra megkordult. Mike-ra néztem. Nem akartam kunyizni, és biztos voltam, hogy nincs nála étel, hiszen reggelizni is sütemény boltba mentünk, de azért megkérdeztem.

- Van nálad valami kaja?

Elgondolkodva a zsebébe nyúlt.

- Csak egy snickers. – Mondta, aztán felém nyújtotta. – Kéred?

A csokira néztem. A csomagolásáról elkezdett lekopni a minta, de nem érdekelt, hogy ki tudja mióta lapult Mike zsebében, éhes voltam.

- Igen! – Vágtam rá, és kikaptam a kezéből. Lehámoztam a csomagolást, és olyan gyorsan haraptam bele, hogy szerintem Mike-nak még reagálni se maradt ideje. – Köszi. – Csámcsogtam.

- Igazán nincs mit. – Mosolygott Mike, aztán levetette a kabátját, és átült a puffra. – Őszintén nem számítottam rá, hogy itt talállak majd.

- Mhm. Csak a nadrágodat hoztam vissza. – Mutattam csámcsogva a kölcsön adott melegítőre. – Mert az enyém már megszáradt.

- Ja! Én már el is felejtettem, hogy itt maradt. Utánad vittem volna.

- Hát, most már erre nem lesz szükség. – Mosolyogtam, aztán felkeltem. – De ha nem baj, én most mennék... Tudod, még van pár elintézni valóm.

- Nem várod meg Jägert? – Pillantott rám.

- Nem. Miért várnám? Azt írtam neki, hogy otthon találkozunk.

- Ja... Hupsz. – Behúzta a nyakát.

- Miért? – Kérdeztem.

- Szóltam neki, hogy itt vagy... - Motyogta ijedten. Úgy nézett rám, mint valaki, aki megbocsájthatatlan bűnt követett el.

Felnevettem, hogy oldjam a feszültségét.

- Hát akkor mond meg neki, hogy maradjon a seggén, és várjon meg otthon.

- Így, szó szerint? – Kérdezte.

- Azt még hozzá teheted, ha jó fiú lesz, és megvár, lehet, hogy megajándékozom valamivel. – Vigyorogtam.

- Ohohó! – Mike arcára cinkos mosoly ült, aztán lehunyta a szemét. – Rendben.

- Mi? Várj, csak vicceltem! – Kiáltottam rá vöröslő fejjel. – Ezt ne mond el neki.

Mike kinyitotta az egyik szemét.

- Már késő. – Tisztázta.

Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a tokromból felkívánkozó káromkodást. Mike-val nem lehetett viccelődni... Mindent komolyan vett...

- Ja, hát akkor azt hiszem, nincs más választásom, minthogy induljak. – Jelentettem ki, aztán az ajtó felé fordultam. Leakasztottam a kabátom a fogasról, és belebújtam a cipőmbe.

- Várj! – Mike felpattant a helyéről. – Ne kísérjelek el?

- Nem kell. – Mosolyogtam.

- De biztos, hogy egyedül akarsz sétálni a sötét utcákon?

- Mike. – Felsóhajtottam, és ránéztem. – Felnőtt nő vagyok, ráadásul egy zsiráf, szóval nem kell aggódnod miattam. Tudok vigyázni magamra.

- Hát... - Mike megvakarta a tarkóját. – Te tudod...

- Na szia. – Mosolyogtam.

- Várj! – Mike keresztül botladozott a dobozokon, aztán elém lépett, és megölelt. – Vigyázz magadra!

- Rendben. – Nevettem, és én is átöleltem.

- És add át az üdvözletem Jägernek. – Tette hozzá, mielőtt hátrébb lépett volna.

- Miért nem mondod el neki most? Tudtok egymással beszélni, nem?

- De, de az nem olyan izgalmas.

Ebben igazat kellett adnom neki.

- Jó, akkor átadom. – Nevettem, és kiléptem a folyosóra. – Szia, Mike.

Még egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt leszaladtam volna a lépcsőn.

Sietnem kellett, ha akarok találni valami játékot Jäger számára. Végül is megígértem, hogy megajándékozom, és nem állíthatok haza üres kézzel.

A következő célpontom így az áruház volt.

Kiléptem az utcára, és teljes sötétség fogadott. De legalább a hóesés abbamaradt, és a hidegtől sem dideregtem. Elindultam, és sietős léptekkel kifutottam egy megvilágított főútra. Ahogy sétáltam, mintha lépteket hallottam volna magam mögött. Nem mertem hátra nézni, de elfogott valami rossz érzés. Mi van, ha követ valaki?

Próbáltam elnyomni az aggasztó gondolatokat, és minél hamarabb a bevásárló központba érni. Ott legalább sok az ember, és a felügyelet.

A lábam alatt ropogott a hó, és meg voltam győződve, hogy nem csak a saját lépteim hallom.

Hátra pillantottam a vállam fölött, de nem láttam senkit, csak néhány kocsit, és az utat. Elindultam, és kicsivel később a léptek zaja is folytatódott. Addigra már meg voltam győződve, hogy valaki követ.

Szerencsére ahogy közeledtem a bevásárló központ felé, egyre több ember jött velem szembe, így már kevésbé éreztem kellemetlenül magam.

Besiettem az áruházba, és ajándék boltok után kezdtem kutatni. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon minek örülne Jäger. Egy játékpisztolynak? Nem, Günter a fegyver őrült... Akkor valami sakkal kapcsolatos dolognak? De már van egy sakktáblája. Egy cuki rénszarvasos plüssnek? Áh, Jürgen a plüssmániás... Boltról boltra jártam, és tehetetlenül kutattam valami normális ajándék után... Illatgyertyát mégse akartam neki venni. Az se biztos, hogy érzi a szagokat. Végül a szemem megakadt egy hógömbön. Úgy gondoltam, az talán tetszeni fog neki, szóval zsebre vágtam. Viszont akartam még valamit, mert ez így magában nagyon kevésnek látszott. Eszembe jutott, hogy két nap múlva karácsony, úgyhogy szereztem Jägernek még egy Mikulás sapkát, és egy rénszarvasos fejpántot. Az egyik kisebb boltban pedig magamhoz vettem egy paprikasprét, a biztonság kedvéért, ha mégis követne valaki.

Ezzel meg is voltam, és újra kiléptem a hidegbe. Mielőtt elindultam volna, még körbe néztem, hátha látok valami gyanús alakot, de senki se figyelt rám. Emberek és robotok beszélgettek, fel se tűnt nekik, hogy elsétálok mellettük.

Már csak a Jägerhez vezető út volt hátra. Sietős léptekkel igyekeztem hazafele, tekintve, hogy Jägerék lakása messze, a város szélén épült. Út közben hegyeztem a fülem, de szerencsére már nem hallottam a léptek zaját. Pontosabban egy ideig... Ahogy kiértem a város lakottabb részéről, újra meghallottam a hó csikorgását. A zsebembe nyúltam, és megmarkoltam a paprikasprét, de azzal győzködtem magam, hogy csak a képzeletem játszik velem.

A helyzeten az se segített, hogy amerre mentem, elolvadt a hó, így nem hallottam, hogyha követ valaki. Magába kerített egy érzés, mit már azóta nem tapasztaltam, hogy kitört a lázadás, és egyedül bujkáltam az utcákon. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elkaphat valaki.

Már rég elhagytam az Olívia hidat is, amikor egy sarkon befordulva megláttam egy alakot.

Alacsony volt, és lehajtott fejjel sietett előre, így nem láttam az arcát. Nem tudtam eldönteni, hogy férfi, vagy nő, de a kapucni alól kilógó hosszú tincsekből arra következtettem, hogy az utóbbi. Az utca közepén megtorpantam, és úgy terveztem, hogy megvárom, amíg elmegy mellettem. Figyeltem, ahogy zsebre vágott kézzel közeledik. Ő valószínűleg nem vett észre, mivel amint mellém ért, belém ütközött a vállával.

- Bocsánat. – Mondta kifejezéstelen hangon.

Ekkor ismertem fel. Tudtam, hogy nem minden ember képes ekkora erővel nekiütközni másnak. Boldogan elmosolyodtam, és utána szóltam.

- Bella?

Az alak megtorpant, felnézett, és megfordult.

- Helen? – A hangjában ezúttal ott bujkált a meglepettség. – Tényleg te vagy az?

A földre dobtam Jäger ajándékait tartalmazó zacskót, és könnyes szemekkel elindultam felé.

- Bella!

- Úr Isten, Helen! – Kiáltotta, és elcsukló hangon erősen szorítva magához ölelt. – Tényleg te vagy az!

- Igen. – Szipogtam. – Olyan jó újra látni! Már mindenhol kerestelek!

Épp csak átölelhettem, de abban a pillanatban elszakadt tőlem.

- Ez mégis hogy érted? – Kérdezte. – Tudtad, hogy hol bujkálunk. Még találkoztunk is.

- Én erre nem emlékszem... - Vallottam be. – Tudod, az elmúlt hónapokból nagyon sok minden kiesett. Azt se tudom, hogy kerültem ide, vagy, hogy hogy törtem el a karom.

- Tényleg, a karod! – Kiáltott fel Bella, és megragadta a kezem. – Meggyógyult! De ne mond már, hogy nem emlékszel rá, hogy hogy törted el!

Csendben megcsóváltam a fejem, mire elsötétült a tekintete.

- Veled meg mit tettek? – Kérdezte. Úgy nézett rám, mintha nem én állnék előtte, hanem valami idegen.

- Semmit. Tök jól vagyok. – Szabadkoztam.

- Akkor miért nem emlékszel rám?! – Fakadt ki idegesen. – Vagy, hogy a földalattiban voltunk? Vagy hogy Jäger törte el a kezed, amikor rád esett? Vagy amikor meglőtted, mert ki akartad csempészni a földalattiból? Ezekre miért nem emlékszer?!

Éreztem a fájdalmat a hangjában.

- Nem... Nem tudom.

- Kimosták az agyadat! – Vicsorgott.

- Mi? – Kínosan felnevettem. – Dehogy. Jäger szeret, és törődik velem. Sosem tenne velem ilyet!

- Mégis hogy mondhatsz ekkora hülyeséget?! Hogy szerethetne már, az istenért is, Helen, ő egy robot! A robotok nem szeretnek. Nincsenek érzéseik!

- Ezt rosszul tudod! – Fintorogtam, és lehajoltam, hogy felvegyem a földre ejtett zacskót.

- Pontosan jól tudom, Helen! Nézd meg, mit csináltak! Elvették a szabadságunkat, a családunkat, mindenünket! Bujkálnunk, és éheznünk kell, miattuk!

Ekkor vettem csak észre, hogy mennyire lefogyott. A lámpák fényében az arca sápatagnak, és beesettnek tűnt. A szeme alatt karikák, a szája pedig kicserepesedett.

- Nem kell éheznetek. Itt a központban képzeld minden ingyen van. – Próbáltam valami biztatót is mondani, de Bellát nem lehetett meggyőzni.

- Tehát a munkánk is elvették! Mi lesz a következő? Elveszik az életünket? – Kesernyésen felnevetett. – Ja nem, már azt is elkezdték!

- Te meg miről beszélsz? – Pislogtam.

- Ó, hogy te nem tudsz róla? A drágalátos robotod visszajött bosszút állni, és brutálisan meggyilkolta az egyik társunkat!

Tudtam, hogy kire gondol...

- Jäger akkor engem akart védeni... - Motyogtam. – Nem akart ő rosszat, csak-

- Csak véletlen megölt egy embert, mi? – Sziszegett Bella. – Hidd el, csak idő kérdése, és a te torkod is kicsavarja majd!

Nem ismertem rá. A Bella helyén, akit a barátomnak tartottam, most egy dühös lány állt, készen arra, hogy behúzzon nekem. Nem tudom, hogy mikor, miért, vagy hogy változhatott így meg.

- Nem fogja. – Próbálkoztam. – Hidd el, ők nem akarnak rosszat. Ha csak egy kicsit itt maradnál velem, és megnéznéd, hogy mi is van itt a központban.

- Ó, tudom én! – Villódzó szemmel előhúzott egy pisztolyt a pulóver zsebéből, és büszkén felmutatta. – Épp oda megyek, visszavenni azt, ami a miénk.

Hátráltam. Bella veszélyesen tartotta azt a fegyvert, és kinéztem volna belőle, hogy engem is képes lepuffantani.

- Mit tervezel? – Elcsuklott a hangom.

- Semmi komolyat. – Vont vállat. – Csak bosszút állunk, ahogy a drágalátos robotok is tették. Átvehették a hatalmat, de egy valamit elfelejtettek.

Felém fordult, és diadalmasan kihúzta magát.

- Az ember mindig is a tápláléklánc tetején állt!

- Nem értelek...

- Áldozatot kell hoznunk. A szabadságunk érdekében. – Magyarázta, és visszarakta a pisztolyt a zsebébe. – Engem azért küldtek, hogy információt gyűjtsek. Két nap múlva, pontosan karácsonykor támadunk, és visszavesszük azt, ami a miénk!

Az arcára büszke mosoly ült, és csillogó szemmel felém fordult. Nem mertem megszólalni. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy fegyver van nála, ahogy arra sem, hogy ekkora gyűlöletet táplál a robotok iránt. Hiába ért a mellkasomig, féltem tőle.

- Gyere velem, Helen! – Mosolygott lelkesen. – Te itt vagy már egy ideje, biztos rengeteg mindent tudsz!

- Nem mehetek... - Motyogtam, behúzott nyakkal.

Bella arcáról lehervadt a mosoly.

- Miért nem?!

- Mert én... Én szeretek így élni. – Suttogtam bátortalanul.

Vártam, hogy kifakadjon, hogy újra elkezdjen kiabálni, de Bella csak nézett. Csöndben és olyan tekintettel, amivel képes lett volna felnyársalni. Az írisze szikrákat szórt, de az arca olyan hideg gyűlöletet sugárzott, hogy akaratlanul is hátrébb léptem, és a zsebembe nyúltam a paprikaspréért.

- Szeretsz így élni?! – Ismételte hitetlenkedve. – Szeretsz így élni, elnyomásban, rettegésben és szenvedésben?! Mégis mit tettek veled, hogy nem vagy képes látni az igazságot?

- Te nem vagy képes látni az igazságot! – Vágtam vissza. – Én nem szenvedek, nem vagyok szolga, és nem nyomnak el! Ugyan úgy élek, mint eddig!

Bella arcára olyan fintor ült, amilyet még sosem láttam.

- Akkor menj. – Köpte.

- Tessék?

- Nem akarom elhinni, hogy mi lett belőled.

- Ezt... Ezt hogy érted? – Éreztem, hogy szurkálja a torkom a sírás.

- Tűnj innen, mielőtt lelőlek, Helen!

Előhúzta a pisztolyát, és akkor tudtam, hogy nem viccel.

- De most mi történt? – Éreztem, ahogy legörbül egy könnycsepp az arcomon. – Miről beszélsz?

Bella ajkai megremegtek.

- Ha te támogatod a robotokat... - Kis szünetet tartott, és beharapta a száját. – Mi már nem vagyunk barátok.

A szavai késként vágtak a szívembe. Fájt amit mondott, és dühített a helyzet. Nem tudom, hogy min ment keresztül, vagy hogy mit csináltak vele a földalattiban, de én nem ezt a Bellát ismertem meg.

Képtelen voltam szóhoz jutni, csak bólintottam, és hátat fordítottam neki. Elindultam, és hallottam az ő lépteit is. Nem hagyhattam elmenni. Hiába fenyegetett meg, nem hagyhattam, hogy bántsa a barátaim. A vállam fölött hátra néztem, és utána szóltam.

- Várj!

Bella nem fordult meg, csak megtorpant.

- Beszéljük meg, kérlek! – Könyörögtem. – Ha meghallgatnál, és-

- Nincs mit meghallgatnom! – Kiáltott Bella, és vészes sebességgel megfordult. Felém emelte a fegyvert. – Mondtam, hogy tűnj el, vagy!

- Kérlek, Bella, ne csináld ezt!

Az ujja a ravaszra csúszott. Minden porcikám azt üvöltötte, hogy fussak, de nem bírtam megmozdulni.

- Háromig számolok. Egy.

- Bella, miért csinálod ezt?

- Kettő! – Az arcán csordogáló könnyeken megcsillant az esti lámpák fénye.

- Helen! – A hármat egy kiáltás nyomta el, a következő pillanatban pedig két apró zöld pötty gazdája rohant ki a konténerek mögül. Mike volt az. Nem tudtam, hogy mit keres itt, de akkor rájöttem. Ő volt az, aki követett. Nem akarta, hogy bajba kerüljek, és titokban utánam indult.

Minden olyan gyorsan történt. Ahogy Mike megjelent, és ahogy Bella elsütötte a pisztolyt.

Egy hangos durranás visszhangja töltötte be az utcát, aztán minden elcsöndesedett.

A következő fejezet vasárnap jön. Addig jó olvasást.

Bónuszként itt van Mike, a világító szemével.: