Arra ébredtem, hogy fázom. Az este folyamán lekerült rólam a takaró, és arccal a falnak préselődtem. A pókháló már nem volt a helyén, és biztos voltam benne, hogy én töröltem le a hajammal.

Megpróbáltam megfordulni, de a gerincemnek nyomódott kar satuba szorított. Amennyire csak tudtam, óvatosan a hátam mögé sandítottam. Jäger szétterülve feküdt, és néha néha megrándult a szemhéja sarka.

A könyökömre támaszkodva feltornáztam magam, aztán felkeltem. Akkor éreztem csak igazán, hogy mennyire elgémberedtek a végtagjaim. Miután Jäger elaludt, a nadrágomat is lefejtettem, mert csurom vizes volt. Azt akartam, hogy az is megszáradjon, mire felkelek, így a matrac mellé raktam. Az este folyamán pedig keményre fagyott... A karom dörzsölve körülnéztem a hajnali félhomályba burkolózott szobában. Öt óra körül járhatott az idő. Jägerre pillantottam, ahogy békésen szundít, és megértettem, hogy kerültem a falhoz. A takaró felcsúszott a derekáig, Mike pedig keresztben a mellkasán feküdt. Valahogy az este alatt Mike kitúrta a helyéről, elkobozta a takaróját, és úgy döntött, hogy Jäger ez alkalommal a párna szerepét fogja betölteni. A párna pedig a karjával az én helyemet foglalta el, engem a falhoz préselve. Egy kis ideig elidőztem Mike arcán. Ahogy csendesen szundított, kisimultak az ráncai. Sokkal fiatalabbnak, és kipihentnek tűnt. A feje Jäger mellkasán pihent, és a szuszogás ütemében lassan fel-le mozgott.

A hidegben megfájdult a torkom, úgyhogy elhatároztam, hogy amíg ők ketten alszanak, főzök magamnak egy teát. A dobozokat kerülgetve átügyeskedtem magam a konyhába, közben egy pillantást vetettem a kabátomra, hogy megszáradt-e. Elég volt ránéznem, hogy megkapjam a választ. Már nem volt vizes. Az este alatt ugyanis a hó erre is ráfagyott. Nem tudtam, hogy így, hogy fogok kimenni az utcára, hiszen biztos voltam benne, hogy a cipőm is jeges sorsra jutott.

Próbáltam egyelőre nem ezzel foglalkozni, de már nagyot otthon lettem volna. Kettesben Jägerrel... Vigyorogva megcsóváltam a fejem, és átsétáltam a konyhába. Körülnéztem, hogy Mike vajon hol tarthatja a teás filtereket, de nem figyeltem, hogy merre lépek, és belerúgtam valamibe. Pontosabban egy, a földön felejtett tepsibe, ami hangos csörömpöléssel odébb repült. A hirtelen hangra behúztam a nyakam, és magamban átkozódva reméltem, hogy nem keltettem fel a többieket. Valamelyikük felhorkantott, de aztán visszaállt a csönd. Kutakodtam még egy kicsit, de végül az egyik alsó fiókban egy levesestálban találtam teafiltereket. Kivettem párat, aztán mivel vízforralót nem találtam, vizet öntöttem az egyik lábasba. Felraktam a tűzhelyre, és vártam, hogy felforrjon a víz. Közben körbe futtattam a szemem a szűk szobácskában, és a jégvirággal borított ablaküvegen. Kinéztem a városra. Mindent vastag hó borított. Hirtelen boldogság töltött el. Még sosem láttam ennyi havat, és az egész olyan gyönyörű volt... Innen látni lehetett a Gabriel szobrot, és a hatalmas, díszekkel borított karácsonyfát.

A víz közben fortyogni kezdett, úgyhogy megfordultam, hogy lekapcsoljam alatta a tűzhelyet, és majdnem szívrohamot kaptam. Az ajtóban ugyanis Jäger vigyorgó képe virított. Nem hallottam a lépteit, így nem számítottam rá. Kis híján múlott, hogy ne sikítsak, de aztán eszembe jutott, hogy Mike valószínűleg még alszik.

- Úr Isten, de megijesztettél! - Kaptam a mellkasomhoz.

- Bocsi. - Suttogta, aztán zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodott. Mosolyogva végigfuttatta rajtam a tekintetét. - Mit csinálsz ilyen korán? - Kíváncsiskodott.

Akkor jutott eszembe, hogy nincs rajtam nadrág.

- Basszus! - Sziszegtem, és vöröslő képpel megpróbáltam a térdemig húzni a pólóm. - Fordulj el!

Nem kellett kétszer mondanom, ellökte magát a faltól, és visszament a matrachoz. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen gyorsan visszafeküdt, de megértettem. Nem mindenki szeret korán kelni.

Lehúztam a tűzhelyről a gőzölgő vizet, és poharak után néztem. Jäger ekkor tért vissza, a kezében egy puha, és vastag takaróval.

- Ezt vedd fel, nehogy megfázz. - Mosolygott, és csukott szemmel átnyújtotta. Az arcomra pír szökött, ahogy átvettem, és a vállaim köré kanyarítottam a takarót.

- Köszönöm. - Mosolyogtam, aztán gyorsan hozzátettem. - Most már kinyithatod a szemed.

Elém lépett, és kuncogva a karjaiba zárt.

- Te kis szégyenlős, te!

Lehunytam a szemem, és boldogan a mellkasához simultam. Jól esett a belőle áradó meleg. Akkor éreztem meg igazán, hogy mennyire átfagytam. Valószínűleg ezt ő is észrevette, mivel sokáig nem engedett el. Az állát a fejemre hajtotta, és lágyan magához vont. Átöleltem, és hagytam, hogy átjárjon a melege. Hallgattam a nyugodt szívverését, és elégedetten sóhajtottam. Csak néztük egymást, és egy kis időre megszűnt az idő. Olyan kedves volt a tekintete.

- Na, elég lesz, mert kihűl a víz. - Suttogtam, és elhúzódtam tőle, aztán bögrék után kutatva leguggoltam.

Mellém lépett, és kíváncsian csípőre tette a kezét.

- Mit csinálsz te ilyen korán reggel?

- Teát főzök. - Csillogó szemekkel felnéztem rá, és a teás filterek felé böktem. - De csöndben kell, nehogy felébresszük Mike-ot.

- Ugyan. - Legyintett Jäger, és mellém guggolt. - Ő akkor se ébredne fel, ha ágyút sütnének a füle mellett. Kinyitotta a keze melletti fiókot, és kivett belőle két bögrét. Az egyiket, amelyiknek megvolt a fogója, átnyújtotta, aztán felegyenesedett.

- Köszi.

- Nincs mit. - Mosolygott. Egy merőkanállal a bögréjébe öntötte a vizet.

- Te jártál már itt? - Kérdeztem, miközben átadta a kanalat.

- Nem, miért?

- Olyan otthonosan mozogsz. - Én is vizet mertem a bögrémbe. - Honnan tudod, hogy mi hol van?

Felnevetett, és mindkettőnknek rakott teafiltert.

- Mike-tól. Tudod, az emlékeiből. - Magyarázta. - Ha akarnám most abba is belenézhetnék, hogy mit álmodik.

- Tényleg? - A teát fújdogálva leültem a szanaszét hagyott konyhai eszközök közé, ügyelve arra, hogy magam alá is jusson takaró.

- Aha. - Jäger követte a mozdulatom, és velem szembe ő is helyet foglalt. Huncutul felcsillant a szeme. - Érdekel, hogy miről álmodik?

Szívem szerint igent válaszoltam volna, de aztán eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem tartozik rám. Ahogy az is, hányszor volt már zavarba ejtő álmom, vagy olyan, amiről nem akarnám, hogy mások tudomást szerezzenek.

- Inkább nem. - Szóltam a fejem csóválva, és beleszürcsöltem a gőzölgő teába. - Nincs hozzá közöm.

Jäger vállat vont, ezzel rám hagyva a döntésem, aztán az ölébe rakta a bögrét és kinyújtózott. Még a karmai is kibújtak egy pillanatra.

- Te tudod. - Nyögte, aztán visszaejtette maga mellé a kezeit, és elégedetten felsóhajtott. - Végre ki tudom úgy nyújtani a kezeim, hogy nem verem be a plafonba. El se tudod képzelni, hányszor vágtam már be a fejem.

A homlokán csücsülő ragtapaszra pillantottam, amit Mike a borogatás után tapasztott a fejére, és elmosolyodtam.

- Igen, a magasak problémái. - Helyeseltem, aztán beleittam a teába.

Jäger lehajtotta a fejét, és elgondolkodva a bögrére meredt.

– Figyu – Kezdte.

- Hm? – Az ajkaimhoz emeltem a gőzölgő teát.

- Tegnap elfelejtettem elmondani, hogy mi lesz holnap. – Suttogta. – Pontosabban ma. És most jutott eszembe, hogy lehet, hogy ez az utolsó teánk így... Együtt.

- Te meg miről beszélsz? - Pislogtam. Nehezen belekezdett.

- Emlékszel, amikor a metróban... Tudod

Bólintottam. Tudtam, mire gondol.

- Igen?

- Hát, ma... Szembe fognak állítani azzal, amit tettem. – Megvakarta a tarkóját. – És nem biztos, hogy túl fogom élni.

- Mi?! – Kiáltottam. Abban a pillanatban már nem érdekelt, ha felébresztem Mike-t. – Ezt meg hogy érted?

Szomorkásan felnézett.

- Valószínűleg nem emlékszel rá, de van egy olyan szabály, hogyha egy robot bánt egy embert, kivégzik.

- Jó, de az nem ember volt! Te is mondtad!

- Igen, de ezt ők nem tudják.

- Kik? – Fújtam idegesen. Éreztem, hogy elönt a forróság. Dühös voltam.

- A Metróban bujkálók. Ottó egy kém volt. Már majdnem emberi, és azzal, hogy... Hogy azt tettem, elvágtam az egyetlen információ forrásunkat.

Liftezett a hasam.

- De engem akartál megvédeni! Ezt csak megértik!

- Hát... – Szomorkás mosollyal felnézett. – Nézd, hülyeséget csináltam. De ha a te biztonságod múlik rajta, újra megtenném. És tudom a következményeket. Mázlim van, hogy nem emberi bíróság elé állok majd. Különben meg se hallgatnának.

- És ezt esetleg nem akartad volna előbb elmondani?! Kitalálhattunk volna valamit!

- Erről nem olyan egyszerű beszélni, Helen. – Komoran a szemembe nézett. – Ők tudják, ha hazudsz nekik. – Gondterhelten felsóhajtott.

- Jó, de akkor mit csináljunk? – Tártam szét a kérdőn a karjaim.

Az arcára megkönnyebbült mosoly kúszott. Talán neki még túl korán volt a veszekedéshez. A válaszát várva beleittam a teámba.

- Először elmegyünk, leveszik a gipszed. Utána... Jössz velem meg Mike-val a bíróságra.

- Micsoda? – Krákogtam. -  És ezt mégis, hogy gondoltad? Nincs bíróságra való ruhám, és ami van, az is kővé fagyott az este. Egy szál bugyiban még se mehetek!

- Én nem bánnám. – Vigyorgott, de aztán komolyra fordította a szót. – Nem kell szép ruhában menned. Meg az én ruhám száraz, oda adhatom, ha szeretnéd. Vagy kölcsön kérünk valamit Mike-tól. Biztos talál valamit a fiókokban.

- Aha... – Már a gondolattól is megborzongtam, hogy Mike piszkos ruháit húzzam magamra. – Nem maradhatnák inkább itt?

- Ha rajtam múlna, itt maradhatnál... De tekintve, hogy te vagy az egyetlen szemtanú, azon a nyomi arcú srácon kívül, meg kell jelenned.

- És ha nem akarok? – Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Ha Jäger előbb elmondta volna, hogy ma bíróságra készül, tuti egy szemhunyásnyit se sikerül aludnom.

Jäger fáradtan felsóhajtott.

- Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy ha te is ott vagy, és elmondod, hogy mi történt nagyobb eséllyel úszom meg, mintha nem vagy ott.

Teljesen elment a kedvem a teától.

- Jó, és mit mondjak majd? – Azt reméltem, hogy majd a kezembe nyom egy szöveget, amit fel kell olvasnom, vagy valami hasonlók, de ehelyett csak röviden megvonta a vállát.

- Ami szerinted történt.

- Hát ez remek... - Morogtam, és felkeltem. – Utálom, hogy mindent az utolsó pillanatban mondasz el nekem.

Elgondolkodtam, hogy egyáltalán képes leszek-e felidézni a történteket.

- Ezt előbb el akartam. – Szabadkozott. – Csak elfelejtettem.

- Pedig, ha jól emlékszem, többen is emlékeztettek rá. – Megkerültem, és leraktam a teát a pultra. A kajáldában Jürgen, és Günter, még Mike is!

- Jól van, na, bocsánat... – Megvakarta a tarkóját. – Csak nem akartam, hogy emiatt elromoljon a hangulat.

- Á, már értem. – Az ajtókeretnek támaszkodva felé fordultam. – Akartál egy utolsó estét, ahol jól kiszórakozhatod magad, ha esetleg ma elítélnek! És ha ez az egész nem történt volna meg, akkor azt se mondtad volna el, hogy szeretsz, nemigaz?

Szomorkásan lehajtotta a fejét.

- Nem tudom... - Motyogta. Akkor vettem csak észre, hogy mekkora bunkó voltam. A szám elé kaptam a kezem.

- Jaj, Jäger, sajnálom, nem úgy értettem. – A tekintetem inkább a vízforraló gyanánt szolgáló edényre tereltem. – Csak tudod, nekem kicsit sok így ez az egész. Legszívesebben csak otthon ülnék, és élvezném, hogy van áram és étel.

- Tudom. – Sóhajtott, aztán lassan felegyenesedett. Elém sétált, és szelíden átölelt. – Ez az utolsó alkalom, hogy bármi ilyesmit kell tenned. Ígérem.

Kis habozás után én is átöleltem, mire felkuncogott.

- Egyébként, nem. – Tette hozzá. – Nem mondtam volna el.

- Jaj, ne már! – Felnevettem, és ellöktem magamtól. – Hülye!

A mozdulattól lecsúszott rólam a takaró, és hátra tántorodtam. Még időm se volt zavarba jönni, mert nekiütköztem valakinek. Pontosabban Mike-nak, aki úgy tűnt, nagyon is ébren van.

- Nem tudtatok volna még hangosabban vitatkozni? – Dörzsölte a szemét. – Egy percet se lehet aludni mellettetek.

Aztán unottan végignézett rajtam, és a vöröslő fejemen, ahogy a térdemig húztam a pólót, és hátat fordított.

- Keresek neked gatyát.

- Köszönöm... – Motyogtam, és lehajoltam, hogy felvegyem a földről a takarót. Nem bírtam Jägerre nézni, és átkoztam magam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

Ráadásul a takaró sem akaródzott a kezembe kerülni. Hiába húztam, valamibe beakadt, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy szétfagyok, nincs rajtam nadrág, és semmit se látok, amibe beakadhatott volna. Jägerre sandítottam, aki addigra már a konyhapultra helyezkedett, és vigyorogva szürcsölte a teát. Rám se hederített, a vele szemben levő falat figyelte. Ekkor vettem észre, hogy a takaró valójában az ő talpa alá szorult.

- Jäger! – Rivalltam rá, mire kuncogva felemelte a lábát.

A mozdulat olyan hirtelen ért, hogy kiestem az egyensúlyomból, elcsúsztam egy pingpong labdán, és a takaróval együtt valami keményre estem. Mike volt az, akiből az összes levegő kiszorult. Sípoló tüdővel próbált letolni magáról, közben levegőért kapkodva. A nadrág, amit nekem kerített, az arcán landolt, én meg a hasán. Ahogy ott hevertünk a sok doboz között, Jäger vigyorgó képét bámulva, déjá vu érzésem támadt. Mintha ez egyszer már megtörtént volna. Hihetetlenül kínosan éreztem magam, közben azon gondolkodtam, hogy nem vehettem észre, hogy a takaróra taposott.

- Helen, leszállnál rólam, kérlek? – Nyöszörgött Mike.

- Bocsánat... - Odébb gurultam, és megtapogattam a hátsóm. Még mindig sajgott az eséstől.

Felültünk, és mind a ketten Jägerre néztünk.

- Most mi van? – Tárta szét szabadkozva a karjait. – Nem csináltam semmit!

- Ja... - Forgattam a szemem. – Csak rátapostál a takaróra.

- Véletlen volt. – Bizonygatta vigyorogva, aztán a mellényéhez lépett. – Na, de. Most, hogy mindenki ébren van, akár indulhatunk is.

Mike-val egy pillanatra összenéztünk.

- Na, azt felejtsd el! – Harsant fel Mike, és átnyújtotta nekem a szürke melegítő nadrágot. Felkelt, és visszasétált a matrachoz. – Hajnali hat van, és végre annyit aludhatnék, amennyit akarok.

Amíg ő visszamászott, és befészkelte magát a takarók közé, én a nadrágra pillantottam, és tudtam, hogy rövid lesz. Ettől függetlenül felhúztam. Ahogy sejtettem, a bokámig se ért, de csípőben bő volt, és egy hatalmas lyuk tátongott a térd részénél.

- Mike, nem vagyok benne biztos, hogy ez a nadrág jó nekem...

Mike felemelte a fejét a párnáról.

- Miért?

- Van rajta egy lyuk... - Azt már meg sem említettem, hogy rövid és bő.

- Ja, az! – Legyintett, aztán felnevetett. – Akkor szereztem, amikor csöveket hegesztettünk, és az egyik társam véletlen rám irányította a lángfújót. – Aztán kitakarta magát, és a térdéig feltűrte a nadrágját. A bőre sötétebb és ráncos volt egy foltban. – Még mindig meg van a nyoma. De ne aggódj. Lyuk ide, vagy oda, jó kis meleg nadrág az.

Nem akartam vitatkozni vele, úgyhogy inkább elfogadtam a válaszát.

- Jó, de cipőm sincsen. És kétlem, hogy bármelyikőtöknek akkora lába lenne, mint nekem.

Jäger lehajolt, és a kezébe vette a cipőm, közben Mike visszadobta magát a párnára.

- Csak mond azt, hogy nem akarsz menni. – Dörmögött, aztán egy mosoly kíséretében megpaskolta maga mellett a matracot. – Gyere, és aludjunk még egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy te is fáradt vagy.

- Helen nem fáradt.. – Csattant fel Jäger, és az ölembe pottyantotta a cipőm. – Ő kelt fel legelőször, mert kitúrtad! Ezek után nem akar veled aludni. És különben is, a cipője száraz, akár azonnal is indulhatunk.

Mike a hátára fordult, és ártatlan mosollyal a tarkója alá emelte a kezeit.

- Te nem szeretnéd, hogy velem aludjon. Ezért feküdtél középre, tudom én. – Aztán rám pillantott. – De tudod, hogy akkor sem tettem, amikor egyedül voltunk.

A tekintete azt súgta, hogy tudnom kéne, miről beszél, de valójában fogalmam sem volt.

Előhúztam a zoknim a cipőből, és megtapogattam. Hideg volt, de egyértelműen száraz.

Jägerre pillantottam, aki úgy állt mellettem, mint aki tisztában van azzal, hogy miről van szó. Elgondolkodtam, hogy reagálna rá, ha befeküdnék Mike mellé, de nem voltam álmos, ahogy az érzelmeivel se akartam játszadozni. Az előző megszólalásából úgy is kihallatszott, hogy irigy lenne.

- Tényleg nem vagyok fáradt. – Adtam igazat Jäger szavának, miközben felhúztam a zoknim. Sikerült elkapnom az arcára kúszó diadalmas mosolyt, amivel Mike-t bámulta. Mike-t ellenben nem érdekelte az egész. Vállat vont, és az oldalára fordult.

- Akkor menjetek csak. – Legyintett. – Bár nem tudom, mit akartok csinálni, még négy óra van a kezdésig.

- Helen gipszét megyünk levenni. – Tisztázta Jäger.

- El sem hiszem, hogy végre megszabadulok tőle. – Sóhajtottam, és felkeltem. – Már olyan régóta rajtam van, hogy teljesen hozzászoktam.

A lábam pillanatok alatt bemelegítette a cipőm, de ettől függetlenül éreztem, hogy nem száradt meg.

- Már ha nyitva van a kórház ilyen korán. – Dörmögte Mike a takarók alól.

- Nyitva van. – Felelte Jäger. – Be se zár. Nagyon sokan megsérültek a lázadás alatt.

Ezt a mondatát inkább nekem intézte, mint Mike-nak, tekintve, hogy ő valószínűleg tisztában volt a tényekkel. Aztán a vállamra tette a kezét, és felém fordult.

- Na, indulhatunk? – A tekintete szokatlanul csillogott.

- Hát... - Az ajtó előtt lógó kabátomra néztem. – Mehetnénk, de a kabátom még mindig vizes, és nem akarok megfázni.

Jäger gondterhelten a jegesre fagyott pufajkámra pillantott.

- Felveheted az enyémet. – Ajánlotta fel álmosan Mike. – Vízálló.

Mind a ketten a kék kabátjára pillantottunk, Jäger képére pedig izgatott, de boldog mosoly ült ki.

- Köszönöm... - Sóhajtottam. Beletörődtem, hogy Mike piszkos ruháiban kell az utcára mennem. – De az én kabátommal mi lesz?

- Ne törődj vele. – Lépett elé Jäger, és leakasztotta a fogasról. – Megszárítom neked.

Azzal a hátára kanyarította, és bele gyömöszkölte a kezeit a kabát ujjaiba.

- Hogy? – Pislogtam. Tisztában voltam vele, hogy fel tudja melegíteni a testét, de arra még véletlenül se gondoltam volna, hogy élő radiátornak is használható.

- Majd meglátod. – Kacsintott, aztán nehézkesen kinyitotta az ajtót. – Na, mi mentünk. Szia, Mike!

- Sziasztok. – Intett Mike. – De azért visszajöttök, igaz?

- Persze. – Vágtuk rá egyszerre.

Jäger szűkösen mozgott a kabátban, látszott, hogy feszül rajta. A mellényére húzta, és biztos voltam benne, hogy egy rossz mozdulat és ki fogja szakítani.

Kiléptünk a folyosóra, ahol meglepően melegebb volt, mint az apró raktárszobában. Elindultunk a lépcsőn, elől én, mögöttem pedig Jäger. Elég nevetségesen nézett ki a feszes női kabátban,de tekintve, hogy miattam vette fel, nem tettem szóvá. Zsebre vágtam a kezem,és rögtön rájöttem, hogy Mike kabátja van rajtam. Ugyanis, ha bár nem láttam azsebbe, az ujjaim érdekes dolgokat tapintottak. Egy csokipapír, valami műanyag,valami puha és szőrös, egy filctoll... Inkább kihúztam a kezem, és próbáltam nemarra gondolni, hogy mi mindent gyömöszölhetett a zsebeibe. Amíg Jäger nemfigyelt, megtöröltem a kezem az egyik kirakat falában. A hó megmaradt az este folyamán, de néhány helyen latyakosak voltak az utak. Elhaladtunk a hóangyalok mellett, amit idő közben összejárt egy macska, a cipőm pedig lassan újra átáztatta a hideg jeges víz.

Már messze jártunk Mike lakásától, amikor Jäger megállított.

- Helen...

- Hm? – Felé fordultam, mire mosolyogva megvakarta a tarkóját.

- Emlékszel, amikor tegnap majdnem megcsókoltál?

A kérdés hallatára minden vér az arcomba szökött. Persze, hogy emlékszem, hogy is felejthetném el. Amikor Mike mögénk settenkedett, és elrontotta a pillanatot.

- Igen. – Motyogtam.

Jäger mosolyogva közelebb hajolt, és a szemembe nézett.

- Hát, most nincs itt Mike, ha érted, mire célzok. – A tekintete pajkosan felcsillant, amitől az én arcomra is mosoly kúszott. Tudtam, hogy mit akar.

- Igen. – Kihívón a szemébe néztem. – Megígérted, hogy bepótoljuk.

- Ha van kedved... Bepótolhatjuk most is.

- Hát, nem is tudom. – A gipszel babrálva lesütöttem a szemem. Eszembe jutott, hogy este nem mostam fogat, és habár a reggeli tea íze még a számban volt, nem akartam meghányatni Jägert. Már ha tud hányni egyáltalán.

- Nem kell, ha nem akarod. – Szelíden a falnak dőlt, és zsebre vágta a kezeit. – Csak gondoltam most hangulatos lenne.

Amíg körbe pillantott az utcán, az arcát fürkésztem. A szeplőit, a nyugodt, kék tekintetét, és a halvány, felfele kunkorodó mosolyát. Belegondoltam, milyen érzés lenne megcsókolni. Hogy tud-e egyáltalán csókolni, és ha igen, milyen ízű lehet az ajka.

Észrevette, hogy méregetem, mire vöröslő fejjel elkaptam a tekintetem. Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Ilyenkor úgy bánom, hogy nem tudom, mi jár a fejedben.

Vigyorogva az alsó ajkamba haraptam, és kuncogva a szemébe néztem.

- Biztos tudni akarod?

- Igen! – Bólintott, kaján vigyorral a képén.

Nekem ennyi is elég volt.

Határozottan elé léptem, és mélyen a kéken csillogó tekintetébe néztem. Még egy pillantást vetettem az ajkaira, aztán mosolyogva közelebb hajoltam, és átkaroltam a nyakát.

- Ez. – Suttogtam, és lehunyt szemmel a szájára tapasztottam az ajkaim.

Éreztem, ahogy megfeszül, aztán, hogy finoman a derekam köré kulcsolja a kezeit. Először bizonytalan volt, és óvatos. Kifújta a levegőt, és várt. Aztán amikor megbizonyosodott róla, hogy nem véletlen csináltam amit, eltolta magát a faltól, és ő is beszállt a csókba. A forró ajkait az enyémnek nyomta, és lassan az arcomra csúsztatta a tenyerét. Közelebb húzott volna magához, ha a gipszes karom nem szorul közénk, viszont még így is éreztem a meleget árasztó testét.

Az egész csak egy pillanatig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor elhúzódtam tőle, és újra szemügyre vettem, látszott rajta, hogy teljesen elvarázsolta a csók.

- Helen... - Motyogta könnyes szemekkel. – Szeretlek.

Elmosolyodtam, és a mutató ujjammal megérintettem a szám. Még mindig éreztem az ajkai nyomát. Teljesen más érzést hagyott maga után, mint amire számítottam. Nem volt se puha, se száraz, de mégis jól esett.

- Mondtam, hogy bepótoljuk. – Kacsintottam, mire felkuncogott, és a homlokomnak érintette az övét.

- Ezt én mondtam. – Javított ki, aztán boldogan hozzátette. – Ez olyan jó volt! Éreztem a pillangókat!

Mosolyogva elhúzódtam tőle. Jó volt ilyen izgatottnak, és boldognak látni. Aranyos látványt nyújtott, és nem akartam elrontani a hangulatot, azzal, hogy én nem éreztem különösebben semmit.

- A pillangókat? – Nevettem.

- Igen! – Helyeselt csillogó tekintettel, aztán a mellkasához kapott. – Úgy dobog most a szívem!

- Pedig ez csak egy szájra puszi volt. – Fontam keresztbe a karjaim.

- És? – Közelebb lépett. – Szeretnél többet?

Flörtölést utánozva megmozgatta a szemöldökét. Elnevettem magam.

- Még meggondolom. – Pillantottam pajkosan a szemébe.

– Lehet, hogy legközelebb Mike megint félbeszakítana... – Incselkedett. Elkapta a derekam, és magához vont. Közben pördült velem egyet, így én kerültem a falhoz.

- Még csak az kéne. – Forgattam a szemem. Felcsillant a tekintete.

- Na látod, azt én se szeretném!

- Hát én se. – Mosolyogtam, aztán egy szusszanás kíséretében a mellkasára csúsztattam a kezeim. – Na jó, még egy csók, de utána menj-

Be se fejezhettem a mondatot, a két keze közé fogta az arcom, és az ajkaimra tapadt. Lehunytam a szemem, és próbáltam átérezni a szenvedélyét. Ügyetlen volt, nyilvánvalóan még sose csókolt meg senkit, így megpróbáltam átvenni az irányítást. Ahogy felbátorodott, lassan én is megéreztem a pillangókat. Résnyire nyitottam a szám, hogy ezzel őt is erre ösztönözzem, amikor váratlanul becsúszott a nyelve a számba. A mozdulat olyan hirtelen ért, hogy nem is tudtam, mit reagáljak. Teljesen elfelejtettem, hogy van nyelve, ahogy azt is, hogy használni is tudja. Végigfutott a hátamon a hideg. Nem volt erőszakos vagy rosszízű a csókja, őszintén semmilyen íz nem követte. Még nyál sem. Az érzés mégis megrémített. Idegen volt, forró, és szokatlan. Akkor értettem meg csak igazán, hogy nem csak megcsókolt, hanem lesmárolt egy robot.

- Jäger... – A mellkasának nyomtam a kezem, hogy eltoljam magamtól, de meg se mozdult. Szerencsére rögtön megértett, és magától elhúzódott.

- Valami rosszat csináltam? – Motyogott ijedten.

Előre görnyedt, és aggodalmasan összekulcsolta a karjait.

- Nem, csak... – Lesütöttem a szemem, és megtöröltem a szám. – Nekem ez így nagyon gyors.

- Bocsánat! – Lépett hátra kétségbeesetten. – Azt hittem, hogy az emberek így csókolnak...

- Nem erről van szó... - Motyogtam, és leereszkedtem a földre. Abban a pillanatban nem érdekelt a hó, vagy, hogy átáztatom Mike nadrágját. – Csak nem számítottam rá, hogy ilyen lesz megcsókolni egy robotot.

Jäger habozás nélkül mellém ült, és az álla alá húzta a térdeit.

- Sajnálom, ha megijesztettelek, igazán nem akartam...

- Nem ijesztettél meg. Csak fura érzés volt. – Hadonásztam. – Teljesen elfelejtettem, hogy van nyelved, és azt se tudtam, hogy ilyen száraz...

Mosolyogva az arcomat fürkészte.

- Hát igen. – Nevetett. – Te meg elég vizes voltál odabent.

Ha olyan kedvemben lettem volna, rávágom, hogy nem csak odabent, de türtőztettem magam.

- Azt nyálnak hívják. – Sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. – Egyelőre maradjunk inkább az ölelésnél, jó?

Arra számítottam, hogy csalódott lesz majd, de helyette elmosolyodott.

- Rendben. – Bólintott, majd a kézfejemre csúsztatta a tenyerét. – Azt se bánom, ha nem lépünk tovább az ölelésnél.

Magamra erőltettem egy mosolyt. A keze melegített, de mégis fáztam. Akkor gondoltam csak bele igazán, hogy mibe keveredtem. Nem értettem a saját érzelmeim, hiszen abban biztos voltam, hogy szeretem, de akkor mégis mi tart vissza?

Elgondolkodva figyeltem az arcát, a szürke bőrét, a világító szeplőit, a halvány mosolyát, az apró fülét, és orrát, és nem értettem. Mi tart vissza?

- Köszönöm. – Motyogtam.

Szelíden rám mosolygott. A szeme még mindig csillogott az izgalomtól. Megszorította a kézfejem.

- Én köszönöm. – Válaszolt.

És akkor megértettem. Jäger robot, én meg ember.

Na mit látnak szemeim, új fejezet? Viccet félretéve, először is, visszatértem. Reméltem, hogy ez sokkal előbb megtörténik majd, de csak most végeztem. Azt hittem, hogy csak az érettségivel lesz dolgom, de egészen eddig portfóliókat készítettem az egyetemekre, amikre jelentkeztem, és nem volt időm írni. Nagyon köszönöm a türelmeteket, a kedves szavakat és a sok kommentet, amit kaptam, még ha nem is voltam aktív. Nem biztos, hogy mindre tudok majd válaszolni, szóval inkább itt mondom, hogy nagyon jó esett olvasgatni őket. Mindent köszönök, és sajnálom, hogy nem tudtam előbb jelentkezni. Remélem, ez az idő mindenkinek jól telt. Én most elmegyek aludni, mert már kel fel a nap.

És még egyszer bocsánat a hosszú kihagyásért!