- Jäger! - Az ablaküvegre tapadt arccal integettem neki, nagy valószínűséggel ezzel halálra rémisztve a másik három pácienst. Mosolyogva visszaintegetett, és hevesen magyarázva mutogatott valamit. Persze nem hallottam, az üvegen nem jött keresztül a hangja.

- Hol tudok bemenni hozzá? - Kérdeztem idegesen, talán hangosabban is a kelleténél.

- Az ajtón. - Vigyorgott Jürgen.

Már majdnem megkérdeztem, hogy milyen ajtón, amikor észrevettem. Ott állt, egy méterre az üvegablaktól. Kedvem lett volna a falba verni a fejem, hogy eddig nem vettem észre.

Az ajtó elé ugrottam, és sietve megpróbáltam kinyitni. De csak nem sikerült. Hiába rángattam a kilincset, nem nyílt. Nem tudom, hogy a kezem remegése, vagy a mérhetetlen ügyetlenségem játszott-e szerepet benne, de miután Jürgenék megelégelték a sikertelen próbálkozásom, kinyitották az ajtót.

- Jäger! - Visítottam, és vakon az ágya felé száguldottam. - Jäger!

- Helen! - Mosolygott, boldogságtól csillogó szemekkel. A karjait ölelésre tárta.

- Jäger! - Rohantam, és megöleltem. Él. A tudat villámként hasított végig rajtam. Az elmúlt napok aggodalmát végre felváltotta a megnyugvás. A testem ekkor adta fel. A lábaim elgyengültek, a mellkasára borultam, és utat engedtem a könnyeimnek.

- Semmi baj, Helen. - A karjaiba zárt.

- Azt hittem, hogy meghaltál! - Szipogtam. A hangom eltompult az ölelésben.

- Semmi baj. Most már minden rendben lesz. - Dörmögte kedvesen, a hajam simogatva.

- Jó újra látni. - Kibújtam az öleléséből, és feltápászkodtam. Megpróbáltam összeszedni magam, és a gondolataim. Szembesíteni akartam a tetteivel, de az érzelmeim átvették az irányítást. Örültem neki, hogy életben van, még ha dühös is voltam rá. Tudatni akartam vele, hogy mennyire megijesztett, ehelyett megöleltem.

- Téged is, Helen. - Mosolygott. - Hihetetlen, hogy hogy megváltoztál. Két napig nem látlak, és voilà, egy elegáns hölgy áll előttem. Hol szedted így rendbe magad?

- Kibérelt egy hotelszobát. - Jött a válasz mögülem. Jürgen az ajtó mellett állt. Keresztbe font kézzel támasztotta a falat.

- Valóban? - Vigyorgott Jäger, közben sejtelmesen összenéztek.

- Ha láttad volna - Kuncogott Jürgen.

- Elég! - Vágtam a szavába, és dühösen hátranéztem. - Megtennéd, hogy egyedül hagysz minket?!

- Persze. - Vakkantott, és ellökte magát a faltól. Mielőtt viszont kiment volna, mellénk sétált, és ökölpacsit váltott Jägerrel. - Akkor szia. Majd még összefutunk.

- Köszönöm, hogy vigyáztatok Helenre. - Viszonozta Jäger a gesztust. Jürgen két ujjal szalutált, aztán hátat fordított nekünk.

Idegesítő lassúsággal hajtotta be a gyengélkedő ajtaját. Nem szólaltam meg, amíg ő és Günter alakja el nem tűnt az ablakból. Csak ezek után fordultam vissza Jägerhez, ezúttal komoly tekintettel. Rám pillantva az ő arcáról is eltűnt a mosoly, és értetlenül behúzta a nyakát.

- Mi... Mi a baj, Helen? - Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy most jön a feketeleves.

- Hogy mi a baj?! - Próbáltam higgadt maradni, és ügyelni arra, hogy a könnyeim ne csorduljanak újra ki. - Mégis hogy képzelted, ezt az egészet? Lelöveted magad... Hogy lehetsz egyáltalán életben?! Tudod, milyen szarul éreztem magam?! - Kedvem lett volna megütni, de tekintve, hogy kötések, és varratok futottak végig a testén, kímélnem kellett.

- Tudom, előttem is haltak már meg társaim. - Felült, és két kézzel közrefogta a vállaim. Egyenesen a szemembe nézett - De figyelj. Már vége. Megmondtam, hogy minden rendben lesz.

- Nem, nem lett rendben! Tudod milyen érzés ott állni, azt hinni, hogy megöltelek, és még el se búcsúzhattam tőled?! Hogy nem mondhattam el, hogy minden amit tettem, csak azért tettem, hogy kijuttassalak onnan?! - Csendben hallgatott. Nem érdekelt, hogy a többi beteg pihenni akar, ki kellett adnom az elmúlt napok fájdalmát. - Már a tudat, hogy nem tudtalak időben kimenteni... Hogy megkínoztak, és... És én csak rontottam a helyzeten! Megcsonkítottak... Levágták a karod!

Szipogva a bal karjára emeltem a kezem. A karjára, ami két napja még tőből hiányzott. Most mégis a helyén volt. Épen, és frissen.

- Hát, nem csak azt vágták le... - Jegyezte meg csöndesen, majd felnézett. - De ez már a múlt. Látod, kaptam újat. - Szelíden letörölte a könnyeim.

A kezemben tartottam a tenyerét, és a hüvelyk ujjammal végigsimítottam rajta. Puha volt, világosabb, mint Jäger bőre és kicsit sikamlós, mintha zselében állt volna.

- Újat? - Dadogtam.

- Ja. - Mondta, és megmozgatta az ujjait. - És működik, mint látod.

- De ez hogy lehetséges? - Elengedtem a karját.

- Én robot vagyok, Helen. Nekem pótolhatóak a testrészeim. Nem mindegyik, de a legtöbb...

Lassan kezdtem megérteni. Akkor így élte túl a lövést.

- Akkor a szíved is...?

- Nem, az nem. - Csóválta a fejét, és elmosolyodott.

- Akkor mégis hogy élted túl?! - Pislogtam értetlenül.

- Hát. - Sejtelmesen rám nézett. - Ezt már azóta el akartam mondani, hogy beléptél ebbe a szobába. - A reakcióm várva szünetet tartott.

- Igen?! - Türelmetlenkedtem.

- Te ember vagy. És mindig elfelejted, hogy mi nem. - Itt biztos a robotokra célzott. - Az én szívem jobb oldalt van, ha tüdőn lőnek azt pedig egy kisebb sokkal és megfelelő ellátással túlélem.

- Oh... - Alig tudtam magamhoz térni. - Akkor nem is voltál halott...?

Megcsóválta a fejét.

- És ezt miért nem mondtad el nekem?! - Újból kicsordultak a könnyeim.

- Mert akkor nem jöttél volna utánam. - Válaszolt.

Elakadt a lélegzetem. Hát tényleg előre eltervezett mindent? Tudta, hogy mit fogok átélni, és ennek ellenére eljátszotta a halálát... Ekkora...

- Rohadék! - Üvöltöttem, és ezúttal ököllel a mellkasába vágtam. - Hazudtál nekem!

Az ütésre összerezzent, és felszisszent. A kötést egy fekete folt kezdte átáztatni. Rögtön elkapta a karomat, és hiába próbáltam újabb ütésekkel ostromolni, ezúttal nem engedett el. Az ép kezemet erősen szorította, de a másikra vigyázott.

- Utállak! Nem tudod, min mentem keresztül, csak azért, mert átvertél! Hogy lehetsz ennyire gonosz?!

- Ezek nagyon kemény szavak, Helen. - Csóválta csöndesen a fejét.

- De nézd meg, mit tettél! Mégis mire volt ez jó?! Mit értél el vele?!

Sokáig hallgatott, és lehajtotta a fejét.

- Csak veled akartam lenni... - Motyogta, elkeseredetten.

A szobába hirtelen csend telepedett. Egy pillanatra abbamaradtak a könnyeim, nem kiabáltam, és nem ütöttem többet. Csak néztem Jäger arcát, a fakó, kék tekintetét és a lefele görbülő ajkait. Olyan bűnbánó képet vágott, hogy rendesen erőt kellett vennem magamon, hogy ne sajnáljam meg. Nem. Most nem sajnálhatom meg.

- Te vagy az egyetlen ember, aki ismer, és nem egy szörnyet lát bennem... Tudom, hogy neked most nagyon nehéz, hiszen elszakítottak a családodtól, a barátaidtól, mindenkitől, aki fontos a számodra, de higgy nekem, minden meg fog változni... Amikor azt mondtam, hogy szeretlek, komolyan gondoltam.

- Sz... Szeretsz? - Pislogtam, a hasam pedig összerándult.

- Persze, hogy szeretlek! - Kis szünetet tartott, aztán elmosolyodott. - Tudod, mint egy barát.

Nem tudtam, hogy dühös legyek rá, vagy örüljek. A szívemről hatalmas kő esett le, hogy nem szerelmes belém, mégis valahogy össze voltam zavarodva. Ahogy a lövés előtt mondta... Teljesen más hangnemmel, mint most.

- Ja.Én is... - Motyogtam. A szeme azonnal felcsillant, és felült az ágyban.

- Tényleg? - Mosolygott lelkesen. A szemébe néztem.

- Igen. - Válaszoltam. - De ez nem jelenti azt, hogy máris kibékültünk! Annyi mindenre nem tudom még a választ!

- Lehet, hogy ez jobb is így... - Vont vállat komolyan Jäger.

- Nem, nem az! - Mérgesen felugrottam, és kihúztam magam. Így az ágyon ülve épp egy magas volt velem, úgyhogy szigorúan a szemébe  tudtam nézni. - Azok után, amit miattad át kellett élnem, az a minimum, hogy válaszolsz a kérdéseimre!

A szája szélére halvány mosoly ült. Hátradőlt, és a kezeit a tarkójára helyezve kényelembe helyezte magát a kórházi ágyon.

- Természetesen. - Bólintott. - Mit szeretnél tudni?

- Honnan tudtad, hogyha lelőlek, a közelben van valaki, aki segít rajtad? Mert ne próbáld nekem beadni azt, hogy a ködben is látsz!

Mielőtt válaszolt volna, elvigyorodott, és lemondóan megcsóválta a fejét. Ezek szerint a ködben is lát... Szuper.

- Egy szóval sem említettem, hogy emberek követnek minket.

- Tehát átvertél...

- Ezt azért nem mondanám. Nekem az a feladatom, hogy biztonságba tudjalak.

- Erre találhattál volna kevésbé radikális megoldást is...

- Helen, te akartad, hogy a kérdéseidre választ adjak. - Nevetett. - Akkor meg most mit kötözködsz?

- Én nem kötözködök, csak... - Kis szünetet tartottam. Nem szólt, a tekintete beszélt helyette. És kérdőre vont vele. - Nehéz úgy nyugodtnak maradni, hogy konkrétan átvertél. És ezen egyenlőre még nem léptem túl! - Ráncoltam az orrom.

Felsóhajtott, és előrehajolt.

- Helen, figyelj. - Két keze közé fogta az arcom, hogy csak a szemébe nézhessek. - Nem vertelek át. Hazudtam neked, ezért bocsánatot is kérek, de sosem mondtam olyat, hogy nem hozlak a központba. Azt akartam, hogy magadtól gyere. Tudom, hogy itt is elfutottál, most mondd meg, nem jobb itt, mint a központon kívül? Itt biztonságban vagy.

Az ajkamat rágcsálva, elgondolkodva kibújtam a kezei közül. Akkor is mérges vagyok rá.

- És honnan tudtad, hogy jönni fognak érted? Jürgen azt mondta, hogy te hívtad oda őket.

- Ja, Jürgen néha megtanulhatná befogni a száját. Szereti húzni az emberek agyát, mert azt hiszi hogy okosabb... Csak azzal nem számol, hogy a te fajtád hozott létre minket. Tudod, ő még nagyon fiatal...

Próbáltam minél közönyösebben nézni, közben felhúztam a szemöldököm, jelezve, hogy nem érdekel a rizsa.

- A kérdésemre válaszolj. Hogy hívtad oda őket?

- Telefonon. - Morgott.

- Telefonon?!

- Nem. - Forgatta a szemét. - Vicceltem. - Kis szünetet tartott. - Te Helen, figyelj nem akarsz inkább valami más témát keresni? Lassan lejár a látogatási idő, és még alig beszéltünk...

Dacosan hallgattam. Elhallgat előlem dolgokat, hát legyen.

- Látom, találkoztál Mike-val. Hogy van? - Terelte a témát.

- Jól... - Sóhajtottam, és keresztbe fontam a kezem. - De ezt te úgy is tudod!

Olyan értelmetlen képet vágott, hogy majdnem elmosolyodtam.

- Mégis honnan tudnám?

- Mike is tudta, hogy életben vagy. Azt mondta, hogy érzi. Akkor te is biztos tudod!

- Nem. A legutóbbi találkozásunk óta nem láttam. Mégis honnan veszed, hogy megérzem, ha jól van?

- Jürgen és Günter gondolatait is látod. Akkor miért ne látnád Mike-ét? - Azt hiszem, hogyha vizet ivott volna, kiprüszköli. Nem csak ő, de a szobában lévő többi robot tekintete is belém fúródott. Először meg se bírt szólalni, csak hápogott, mint valami partra vetett hal. A takarót bámulva motyogott.

- Ich werde dich töten, Jürgen... - Préselte a fogai között, aztán hirtelen elmosolyodott, és felnézett. - Helen, ez nevetséges, mégis honnan láthatnánk egymás gondolatait? Azért mi sem vagyunk Istenek, hogy telepatikusan gondolkodjunk.

Épp nyitottam volna a szám, hogy felhozzam a Jürgenékkel tapasztalt érveim, amikor egy lágy, női hang szólalt meg mögülem.

- Elnézést a zavarásért, de a látogatási idő hamarosan lejár. - Hátrafordultam. Az ajtóban egy nővér állt, a kezében valami táblácskával. Meg se várta a válaszom, apró léptekkel Jäger ágya mellé tipegett, és a homlokára tette a kezét. - Hogy érzed magad?

- Remekül. - Mosolygott kedvesen Jäger.

- Nem fáj semmid? A kezed? A seb? - Jäger minden kérdésre csak mosolyogva csóválta a fejét, de nem tudtam nem észrevenni, hogy néha lopva a nővér dekoltázsára pillant. Őt viszont úgy tűnt, kicsit sem zavarja a dolog. A táblát a hóna alá csapva megigazította Jäger takaróját. Babrált valamit az infúziókkal, közben be nem állt a szája. Esélyt se adott, hogy megszólalhassak.

- Elnézést! - Horkantam fel, amikor megelégeltem a kettejük csevejét. - Én is itt vagyok, és ahogy említette, sürget az idő. Úgyhogy örülnék, ha engem is hagyna szóhoz jutni.

A nővér szelíd tekintettel felém fordult, és végigmért. Közben bólogatott, mintha még mindig beszélnének hozzá.

- Nem láttam még a kórházban. Újonnan érkezett? - Vizslatta az arcom.

- Hozzám tartozik. - Igyekezett Jäger a segítségemre sietni, habár ez akkor nem is érződött úgy. A nővér ezt hallva elmosolyodott, és a válla felett Jägerre pillantott. - Velem érkezett.

- Akkor ha nem tévedek, még nem esett át a műveleten.

- Milyen műveleten?! - Kiáltottam hirtelen, de Jäger válasza elnyomta a hangom.

- Nem, még nem.

A nővér újból felém fordult, közben megkocogtatta az infúzió tartóját.

- Tehát maga nem tudja.

- Mit nem tudok? - Kezdtem kétségbeesni. A nővér halványan csillogó kék szeme, és Jäger sanda tekintete semmi jóról nem árulkodott. Csöndben néztek, a nővér pedig lesütötte a szemét, mint aki hallgatózik, és a beszélgetés minden szavát érteni akarja. Jägerrel ellentétben, aki viszont mereven bámult. Nem is pislogott. Az egész kezdett bizarr fordulatot venni. A nővér aztán hirtelen felnézett, és elmosolyodott.

- Semmit. - A kezébe vette a táblát, és a rátűzött papírok lapozgatása közben folytatta. - A művelet alatt megvizsgáljuk az egészséged. Hány kiló vagy, milyen magas, a szemed állapotát... Semmi extra. Ha szeretnéd, már most áteshetsz rajta. - Abbahagyta a lapozgatást, és a válaszom várva felnézett.

- Majd holnap. Addigra rendbe jövök. - Válaszolt helyettem Jäger. - Én is ott szeretnék lenni.

- Természetesen. - Hagyta rá szelíden a nővér, majd megragadta a karom. - A látogatási idő lejárt. Kérem, távozzon.

- Mi, várjon, nem! - Kiáltottam ijedten, de hiába próbáltam lefékezni, feltartóztathatatlan erővel tolt kifelé. - Jäger, mégis mi ez az egész?!

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Minek vizsgálnának át csak úgy? A helyzeten az se segített, hogy eszembe jutott a műtőből üvöltő alak... Mi van, ha én is az ő helyében kötök ki? Vajon annak a sok bekötött fejű embernek köze van ehhez...?

Jäger elmosolyodott és, ahogy a nővér kifele tuszkolt, integetett.

- Nyugi Helen. - Mondta. - Minden rendben lesz. 

Ahogy a nővér kifele tessékelt, Jäger válasza a fejemben visszhangzott. Minden rendben lesz. A baj csak az volt, hogy éreztem, hogy ez is egy újabb hazugság.

Huhh, hát sziasztok! Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy ekkora volt a kihagyás. Remélem, hogy a közeljövőben nem lesz ilyen, de nem ígérek semmit. Mindenesetre nagyon idegesít, hogy nem tudom tartani a szavam, de igyekszem. A történet még csak most indul be igazán, úgyhogy most nem adhatom fel holmi rozzant laptop miatt. Olyan sok mindent terveztem, hogy alig várom, hogy leírhassam! 
(Németül nem beszélek, úgyhogy ha nem helyes a mondat, amit Jäger mondott, javítsatok ki) 

És így végül arra gondoltam, hogy megünnepelhetnénk valahogy a 10K-t. Egy ideje már gondolkodtam, hogy mit tudnék csinálni, ami kapcsolódik a történethez, és telefonról is meg lehet írni, és arra jutottam, hogyha elérjük a 10K olvasottságot, tartok egy kérdezz-feleleket, vagy valami hasonlót. Még sosem csináltam ilyet, úgyhogy nem tudom, hogy mi lesz belőle. Szóval ha szeretnétek, feltehettek kérdéseket a történet karaktereinek, és majd - spoiler mentesen -  válaszolnak. Ha lesznek kérdések, azt a következő részbe felrakom, és igazából ez egy ongoing event, úgyhogy ha mondjuk két év múlva találsz a történetre, akkor is feltehetsz kérdéseket, mert azt a fejezetet folyamatosan frissítem majd. :3 Ha meg nem, akkor csak meg szeretném köszönni, hogy itt vagytok, és erőt adtok az íráshoz! Ez tényleg sokat jelent nekem. <3