Én már abba a világba születtem, ahol előszeretettel alkalmazták ezeket a saját akarat nélküli gépkreálmányokat. Lassan felváltották az emberi munkát, és ez még nem is jelentett gondot. Hisz ki ne akarna egy olyan világban élni, ahol nem kell dolgoznia?

Amiről viszont senki se tudott, hogy a túlbuzgó nagyagyak már évtizedek óta kísérleteztek valamivel. Valami újjal. Nekem már csak halvány emlékeim vannak, hisz még kicsi voltam, amikor megjelentek ők. Szép fokozatosan iktatták be őket az emberi hétköznapokba, így senkinek se tűnt fel, hogy lassan a robotok is ruhát viselnek. Ezek a teremtés hévében elragadott tudósok ugyanis létrehoztak valamit, ami nem ember, de már nem is robot. Hogy hogy, és milyen körülmények között hozták őket létre, az titkosított információ. Mi hétköznapi emberek csak annyit tudunk róluk, hogy vér helyett olaj kering az ereikben. Legalább is, ha vannak ereik. Az egész testük úgy működik, akár egy embernek, azt az apró bökkenőt leszámítva, hogy nem azok. És ahogy már sejtitek, igen, itt kezdődtek a problémák. 

Lassan egyre több ilyen lényt helyeztek forgalomba, egészen addig, amíg a régi robotok nyomtalanul el nem tűntek. A kormány pedig mit csinált? Ahelyett, hogy észrevette volna a baljós jeleket, akár egy látását vesztett süket, szemellenzővel figyelte a történéseket, és nem tett semmit. Egyedül a teremtőik gondoltak rá, hogy baj lehet a határtalan kapzsiságukból, ezért is ültettek minden ilyen lénybe önmegsemmisítő chipet, aminek a kapcsolóját egy fegyveres őrökkel őrzött tárnában tárolták. Persze ez az információ szigorúan titkos volt, vagyis annak kellett volna lennie. A robotok mégis tudomást szereztek róla. Nem mutatták még a legapróbb jelét se annak, hogy tudnák, de amint lehetőségük nyílt rá, és ahogy eljött az idő, léptek ellene.

Hiszen ők se hülyék.

Mivel átvették az emberek munkáit, teljes hozzáférésük volt a város energiaellátó rendszeréhez, és mielőtt elkezdték volna a felkelést, lekapcsolták az áramot, és elvágtak minden kapcsolatot a szolgáltatásokkal. Olyan volt, mintha egy tökéletesen kidolgozott terv alapján cselekedtek volna.

Amint kiiktatták az áramot, betörtek a kapcsolóhoz. Senki se tudta megállítani őket. Aki az útjukba állt, az halott embernek könyvelhette magát. Könyörtelenül lemészároltak minden egyes őrt, aki lőtt rájuk.

De csak azokat.

Csak azokat bántották, akik ellenálltak. Mindenki mást, mint a pók a legyeket, összefogdostak, és begyűjtöttek. Elvitték őket, de hogy hova az még a mai napig is rejtély számomra. Voltak, akiknek sikerült elmenekülnie, közéjük tartozok én is.

Bár kevesen maradtunk, de próbálunk túlélni. Hisz, ki tudja, lehet, mi vagyunk az emberiség utolsó tagjai. És ahogy a mondás tartja, csapatban erősebb a lélek, így hát én sem vagyok egyedül. Egyel alattam a panelház alsóbb szintjén egy apuka lakik a kislányával, velük szemben pedig egy ezeréves öregasszony, akinek olyan ráncos az arca, akár egy elefánt bőre. Ők lettek a családom.

Minden nap összegyűlünk, és megbeszéljük, ki menjen le az utcákra élelmet szerezni. Gondolom, mondanom sem kell, vagy rám, vagy az apukára esik a választás, hiszen mi vagyunk olyan korban.

Bevallom őszintén, nem nagyon szeretek lejárkálni. Az üres utcák és a csend nyomasztó, és veszélyes hely lett. Ahol pár napja még nyüzsgött az élet, emberek jöttek mentek, autók pufogtak, most robotok várnak minden egyes sarkon. Persze a panelban - amit most már nyugodt szívvel hívhatok otthonnak - se érzem magam teljesen biztonságban. Rettegek elaludni, mert félek, hogy arra kelek, hogy robotok rúgják rám az ajtót, majd ahogy az eddigi összes embert, elhurcolnak, ki tudja hová.

Ahogy leszáll az éj, és sötétség borul a városra, hallom az emberek kétségbeesett kiáltásait, és a gépek zakatolását. Hallom, ahogy ezek a szörnyű kreálmányok összefogdossák a még szabadon maradt embertársaim, és rettegek. Rettegek, hogy rám találnak.

Visszavágyom a napokat, amikor még békésen éldegéltem a szüleimmel a házunkban, átölelhettem, és láthattam őket, beszélhettem hozzájuk. Most már nem lehet.

Amikor ez az egész elkezdődött, még működtek a rádiók. Emlékszem, ahogy teljes félelemben ültünk a kanapén, hallgatva egy közvetítőt, aki arról beszélt, hogy kiküldtek egy kommandós csapatot a gombhoz, hogy kiiktassák a robotokat. Emlékszem, hogy valami kattant, és a bemondó hangját egy roboté vette át. Emlékszem a hidegre, ami végigfutott a hátamon, és emlékszem a félelemre, ami kiült a szüleim arcára. Az a szörnyű mechanikus gépezet először arról beszélt, hogy elkapták a kommandósokat, és ne is próbáljuk kiiktatni őket, mert kivágták magukból a chipet. Majd felvilágosított minket arról, hogy ők se hülyék, és hallják amit a rádióba közvetítenek. Aztán elkezdett beszélni arról, hogy milyen bődületes marhaság is volt megteremteni őket, és mivel érezték, hogy félünk tőlük, és csak idő kérdése, hogy kivonják őket a forgalomból, muszáj volt lépniük. Ezek után sok mindent elmondott még, de annyira megrémítettek a hallottak, hogy képtelen voltam odafigyelni. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom. Nem akartam, hogy valóság legyen.

Másnap kezdődött a pokol. Hiába laktunk a város szélén, bekopogtak hozzánk, és anyukám ajtót nyitott. Én a vécén ültem, és csak annyit hallottam, hogy két katonai robot ront be, és elviszik a szüleim. Anya azt mondta, hogy nincs gyerekük, csak ketten élnek itt, így menekültem meg. Utólag azt kívántam, bárcsak engem is elvittek volna, hiszen megtapasztaltam milyen is egyedül lenni egy széthulló világban. A magány végtelen űrjében lebegni, ahol csakis magadra támaszkodhatsz, és, ahol minden sarkon veszély leselkedik rád. Az aznapi estét végigsírtam, és egy szemhunyásnyit se aludtam. A vécén ültem, és hallgattam a kintről beszivárgó borzalmas zajokat. Nem tudtam, hova mehetnék, vagy hova bújhatnék ezek elől, hiszen tudtam, hogy egy rossz mozdulat és a karmaik között kötök ki.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy munkásrobotok kutatják át a házat. Még pont volt annyi időm, hogy a fürdőszekrény és a fal közé préseljem magam, aztán nyitódott az ajtó. Lélegzetvisszafojtva imádkoztam, hogy csak ne vegyenek észre. Három munkás robot jött be. 

- Erre én mondtam neki, hogy ha szeretné, helyrerakom, hiszen ez a munkám, de ahogy előzúztam a kalapácsot elájult. - Nevetett az egyik, miközben elkezdte kihúzgálni a mosógép vezetékeit a falból.

- És mi van, ha mást húzol elő? Lehet annak még örült is volna! - Jegyezte meg egy másik vihogva, miközben lecsavarta a villanykörtét.

- Legközelebb kipróbálom. Oh, erről eszembe jutott egy vicc. Miért félnek az emberek a robotoktól?

Csend.

- Mert nem kaptak rövidzárlatot. - Nevetésben törtek ki, miközben kivittek pár dolgot, beleértve a darabjaira szerelt mosógépet, a villanykörtét, a szennyest és a zuhanyrózsát. Közben pedig megállás nélkül beszéltek.

Döbbenten gubbasztottam a szekrény mögött, nem akartam hinni a fülemnek. Ezek nem lehettek robotok. A robotok nem nevetnek, és főleg nem találnak ki vicceket. - Az egy dolog, hogy még közelről se volt nevetséges, de akkor is. - Amennyi információm volt a chipről, tudtam, hogy áramütéssel végzett volna minden robottal. Ledöbbentett, hogy képesek egy akár a halálukat is okozó dolgon nevetni. Ráadásul olyan felhőtlen jókedvvel pakolták ki a házból a dolgokat, mintha nem most igázták volna le az emberiséget.

Ahogy elhalt a robotok hangja, kibújtam. A helyzet ugyanis túl forró volt ahhoz, hogy a házban maradjak. Előbb utóbb a szekrényt is elvitték volna, és akkor oda a rejtekhelyem.

Még a fürdőszoba ajtót sem értem el, amikor az egyik visszajött. Egy zöld szempárral találtam szembe magam, a szívem pedig akkorát dobbant, hogy még egy vulkánkitörés is megirigyelte volna.

Másodpercekig csak dermedten álltunk, és bámultunk egymásra. A gyomrom apró gombóccá zsugorodott, és remegni kezdtem. Azt hittem, hogy itt a vég. De a robot ahelyett, hogy leterített, majd elvonszolt volna, lassan felemelte a kezét, és a szája elé rakta a mutatóujját. Abban a pillanatban képtelen voltam megmozdulni. Lefagytam. Az pedig, amint meggyőződött róla, hogy nem fogok sikítani, mintha ott se lettem volna, felkapott pár wc-papírt, majd kisietett az ajtón.

Döbbenten álltam, és próbáltam megérteni mi is történt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezeknek van én tudata, és saját döntéseket hoznak. Ez a robot elfoghatott volna, de nem tette. Otthagyott, egyedül, kérdésekkel a fejemben.

Természetesen azt már nem vártam meg, hogy újra visszajöjjenek, kimásztam az ablakon és elindultam. Először az erdőbe akartam menekülni, de aztán rájöttem, hogy ott nem sokáig élnék túl, ezért a város felé vettem az irányt. Végül is ki lenne az az épeszű ember, aki egy apokalipszis közepébe menekülne? Igen, ezt kellett tennem. Erre még a robotok se számítanának. Talán ott még nagyobb biztonságban leszek.

Hát, mit ne mondjak, meglepett a látvány. A városkörzet ahova érkeztem, kihalt volt. Csak a központból hallottam elfojtott hangokat. Beszédnek tűnt. Emberi beszédnek. Közelebb merészkedtem, hisz felcsillant bennem a remény szikrája, hogy a robotok talán itt még nem vették át a hatalmat.

Persze, tévedtem. Ahogy közeledtem a hangokhoz, egyre több robot tűnt fel az utcákon. A városban dolgozók voltak, és egy gyűlésre igyekeztek. Egy robot gyűlésre. Képtelenség! A robotok nem tarthatnak gyűlést! Az olyan emberi...

Ekkor valaki hátulról megragadott, és mielőtt még sikíthattam volna, a számra tapasztotta hatalmas mancsát.

- Eszednél vagy, te lány? Azt akarod, hogy elkapjanak? - Egy férfi volt.

Hevesen ráztam a fejem, de mit ne mondjak megkönnyebbültem. Végre egy ember.

Elengedett. Azonnal megfordultam, és egy középmagas, ötvenes éveiben járható férfivel találtam szemben magam. Barna, karikás szemekkel figyelt, őszülőfélben lévő szakállal. A fejére csukját húzott, és egy koptatott, zöld pufajka kabátot viselt, fekete nadrággal. Mindkét karján zacskók lógtak, tele étellel. Bevallom, kicsit hajléktalan beütése volt, de könyörgöm! Ki ne nézne így ki, egy apokalipszis közepén?

- Jó napot. - Motyogtam. Abban a pillanatban nem tudtam mást kinyögni.

Bólintott, majd intett a fejével, hogy kövessem. Normális esetben elfutottam volna, de ilyen helyzetben kénytelen voltam bízni egy idegen férfiben. A nyomába eredtem hát.

- Az én nevem Helen Harper. - Próbálkoztam, de nem válaszolt. Kinézett a ház mögül, majd miután meggyőződött róla, hogy egy robot sem figyel, intett, hogy kövessem.

Ahogy nyugodtabb környékre értünk, ő is bemutatkozott.

- Jason vagyok. - Majd, ismét hátat fordítva nekem, elindult. - Látod azt a panelt? - Mutatott egy szürke épületbe pár házzal odébb.

-Igen.

-Oda megyünk. Ott lakok a kislányommal, és egy nyugdíjas öregasszonnyal. Ott biztonságban leszel, a robotok már átkutatták az összes emeletet, és nem hiszem, hogy vissza fognak jönni.

Így kötöttem ki egy panel legtetején. Jason ide vezetett, a kis szőke, Emihez, és az ősráncokkal borított Mrs. Monrowhoz.

Nagylelkűen oda ajándékozták nekem a legfelső emelet egyik lakását. Vagyis az egész 10. emelet az enyém. Az elmúlt napokban otthonosan be is rendeztem. Az összekovácsolt kis családunk pedig még három taggal bővült. Egy lánnyal, Bellával, akit szintén Jason hozott haza, és a velem szembeni lakásba helyezkedett el, és egy japán anyukával, Akikoval, és a kisfiával Rickyvel. Őrájuk én találtam, amikor fájdalomcsillapítóér mentem egy gyógyszertárba. Akiko a pult mögött bujkált, és a kisfiának keresett valami gyógyszert. Szegény kölyök akkor nagyon csúnyán köhögött. Először nem is akartak velem jönni, de meggyőztem őket. Mrs Monrow ugyanis a gyógyításhoz is értett.

Bella pedig... Hasonló helyzetből jött, mint jómagam. Az ikertestvérét, és az apját a szeme láttára hurcolták el. A düh ami emiatt lángol benne pedig, csillapíthatatlan. Gyűlöli a robotokat, és feltett szándéka, hogy kiszabadítsa a szeretteit. Még Jason se tudta lebeszélni erről, pedig engem sikerült meggyőznie.

- Tudom mit érzel, én is keresztülmentem rajta, amikor elvesztettem a feleségem, és hidd el, mindent megtettem, hogy visszakaphassam, de... Rá kellett jönnöm, hogy hacsak el nem kapnak, soha többet nem látom viszont. Ha pedig elkapnak, soha, de soha többet nem jutsz ki. -  Persze neki van miért maradnia, hiszen Eminek szüksége van az apjára. Főleg ilyen vészterhes időkben. 

- Majd elhiszem, ha a robotok kezei között rúgkapálok az életemért! - Szokott visszavágni Bella. Ezzel pedig általában le is zárul a vitatkozásuk. Jason sóhajtozva feladja és elvonul, Bella pedig puffogva csapja magára a lakása ajtaját. Viszont mióta megjelent az életünkben, minden sokkal izgalmasabb lett. Ő az a személy, aki miatt úgy érzem, nincs még minden veszve, ráadásul vidám, és ott lobog benne az az olthatatlan tűz. Csak pár évvel lehet idősebb nálam, de rögtön megtaláltuk a közös hangot. Még fogadtunk is, mivel az elmúlt napokban Akiko és Jason nagyon jól összemelegedtek. Ő arra tett fel egy százast, hogy összejönnek, én arra, hogy Jason nem csalná meg a feleségét. Hát, majd meglátjuk mi lesz. 

Itt az első fejezet! JEEEEEJ!!! Ha minden jól megy, a következő rész jövő hét vasárnapján jön.