Az ablakon át néztem az eget, ami meseszép kék színben pompázott. Formás fehér felhők helyezkedtek el elszórtan, mókás alakokat formázva. Talán egy mókust láttam, mellette pedig egy farkast. A szél lassan közel fújta a farkast a mókushoz. Száját nagyra nyitva harapta le a mókus fejét. Behunytam szemeimet, és szinte láttam magam előtt a vért. És ez eddig volt szép.

De szemeim kinyitva pupilláim ezerszeresére tágultak. A sötétkék égbolton fekete színben hömpölyögtek a felhők, melyekből csillámló vörös vér hullott a talajra. Ajkaim közül halk sikoly szabadult ki. Ahogy elhátráltam az ablaktól levertem a tükröt, ami millió egy szilánkra tört szét. Féltem, belülről mardosott egy ismeretlenül ismerős érzés. A démonjaim.

Mind a tizenhárom egyesével sorakozott fel bennem, és kántálta ugyanazt az egy sort.
"Ő sem marad tovább". A szívem eszeveszett tempóban kalapált, könnyek ezrei szelték át kipirult orcám, a levegő kiszorult a tüdőmből. Csukott szemmel sírtam, nem akartam látni, lelki szemeim előtt mégis megjelent a törött tükröm szilánkjaiban a múltam.