Többet ésszel?! (Part1)

Egy év. Pontosan ennyi telt el az ominózus verekedés óta, ami azért tört ki, mert a két rivális csapat ugyanazt a játszóterületet szerette volna bitorolni. Az év alatt lezárták a focipályát, így Csónakos görnyedt háttal, lehajtottfejjel sétált el mellette. A lábai a kerepesi úti temetőbe vitték. A Nemecsek-szülők rég elköltöztek a Rákos utcából, nem bírták elviselni a soksajnálkozó tekintetet, és azt, hogy minden emlékük a fiukról oda kötötte őket. Hát elmentek.

Csónakos pedig végtelennek látszó magány-mocsárban süllyedt egyre lejjebb. Szétszéledtek. Nem hitt Bokának, kinevette, amikor ő szentül meggyőződött róla, hogy ha nem marad közös tér, amiben együtt lehetnek, akkor mindnenek vége szakad. Pedig bekövetkezett. Szétszéledtek, és erről ő tehetett. Az alak, aki vörös kabátját földre terítve ült a sír mellett. Feje a sírkövön, elaludt.

Felébressze vajon?

− Csá, Nemecsek! – suttogta rekedtes repedt-fazék hangján. Az ég óvjon bárkit az ő éneklésétől! Kezét kopottasfarmerja farzsebébe rejtette. Úgy állt meg a sír mellett. Szerény volt, semmi cifrázás, erre a szabóéknak nem tellett. Csónakosnak égette valami sós a szemét. A sírás fojtogatta, pedig nem egy érzelgős személységnek ismerhették meg a barátai.

A környezete tahó, jellemtelen huligánnak bélyegezte meg, és sosem értették, hogy miért állt szóba vele az az okos Boka. Pont semmi közük hozzá, vélte Csónakos. Egyszer dühöngött egy nyűves algebra-feladványon, ahol az "y" értékét kellett volnam egadnia, de sehogy sem óhajtott szót fogadni neki az a másodfokú egyenlet.

Beletört a ceruzája, ahogyan dühében túl nagy nyomást helyezett rá. Boka erre figyelt fel, meg a kisregénynek is beillő kármkodáson, amit Csónakos lenyomatott.

Ha Boka nem segíti ki, hogy hol csúszott félre a számítás, úgy gondolta, talán sosem érettségizett volna le. Egészen hármasig feltornázták a teljesítményét, ami nem kis szó, ha Csónakos Andrást nézi az ember.

Május vége volt, azévben sokkal melegebb, mégis, Rácz tanár úr az érettségit követően úgy búcsúzott el tőlük, hogy ha mód van rá, vigyázzanak magukra.

− Csónakos?! – valaki rázogatta a vállát. Erőteljes, mégsem vad és nem is követelődző. Érdes, nagy tenyér. A fiú kábán felpillantott. Csipaszörny nőtt a szemhéjára szinte.

− Hm? −nyögte kelletlenül.Térdét felhúzta, s fejét megtámasztotta rajta.

− Sajnálom.

− Attól még nem jön vissza – szipogta.

− Engedd ki, nagyfiú! – paskolta meg vállát Ferenc. A nagy Áts Ferenc. Valami gát felszakadhatott Csónakosban, mert a szintén megtermett, máskor rettegett óriása a Lónyainak a vörös kabátot áztatta könnyeivel.

Áts támogatólag átölelte. Az eső is rákezdett, ahogy a fiúk lelke megnyílt egymás előtt.

− Húzódjunk be valahova, mielőtt te is megfázol itt nekem! Aztán a híres-neves Bokád azt is az én nyakamba varrná – hüppögte Feri.

Egy közeli kávézóba ültek be az Üllőin, nemrég nyittották meg. A friss, meleg ital jólesőn járta át testüket. Nem beszéltek többet, és ez a hallgatás mégsem hatott kínosnak. Szavak nélkül is értettük egymást.

Feri nem engedte, hogy Csónakos fizesse a saját kávéját, meg azt a vajas croissant-t, amit kikért a langaléta srácnak.

Csónakos kisírt szeme felpuffadt, és vörös kis erecskék jelezték, hogy könnyei nemrég távoztak szervezetéből. Feri pont emiatt vett neki egy flakon Cappyt.

− Hol laksz? – kérdezte Feri. A vörösinges Csónakos derekára csúsztatta kezét. Fej-fej mellett haladtak magasságban, talán a Feri pár centivel, ha fölé magasodott. Széles vállán dagadtak az izmok, látszott, hogy oskat sportolt, és odafigyelt az egészségére. Csónakosról ez kevésbé volt elmondható: már ilyen fiatalon a cigaretta függőjévé vált, pedig még nem is érettségizett le, sokszor arról is elfeledkezett, hogy ennie kéne, és ha Boka nem lett volna, a fejét is garantáltan elhagyná valahol.

Hát, most aztán tényleg elhagyta. Szerelmes volt a Nemecsekbe. A kis szőke Nemecsek, az a törékeny angyalka nem nevetett rá többet, és hiába viszonzatlan, akkor is fájt, hogy így ment el. Hogy el sem mondhatta, mennyire szerette. Sosem volt egy érzelmes lelkizős típus, mégis, a kis Nemecsekért bármeddig elment volna, a világ végére is, csak még egyszer a kajrában tarthatná!

− Jobb már egy kicsit? – érdeklődött Feri.

− Mit érdekel az téged, hogy velem mi van? Csak egy nyamvadt, gyáva Pál utcainak tartasz.

− Itt lennék, ha ezt gondolnám? – Csónakost most megfogta Áts.

− Jó. Ebben nálad a pont.

− Én is... nekem is tetszett az Ernő. Azért akartam magunkhoz hívni. Tudod, úgy elutasított, mint a fene. Először baromira fájt. Hajtott a bosszú, hogy mi az, hogy a világ leggyönyörűbb angyala nemet mond nekem. Amikor én még soha senikit sem hívtam. Sajnálom, hogy elvettem tőled – vallotta be Feri. Ez már régen kikívánkozott.

− Miért? Miért mondod ezt el most? Legszívesebben beverném a képed, hogy érezd, mekkora űr tombol bennem – fakadt sírva Csónakos újra. Néhány járókerő aggodalmas pillantást vetett rájuk, de Ferenc magabiztos kisugárzása miatt nem mertek közelíteni.

− Anélkül is világos. Bár megérdemlem. Nézd, nem pótolhatom a kis szöszit, de... ha bármikor egyeüdl éreznéd magad, csak gyere. Új törzshelyet találtunk magunknak, egy ilyen olvasós könyvterasz, vannak napilapok is, meg minden. Itt van a Bajcsy-Zsilinczky utcában. Péntekenként szoktunk összeülni a csapattal. − Ferenc nem tágított, hazáig kísérte Csónakost. Még egy Pál utcai nem száradhat az ő lelkén.

Csónakos egész héten kábán vett részt az oktatásban. A jegyei ismét visszazuhantak, tele lett szekundákkal. Boka már tehetetlennek érezte magát.

− Ez így nem mehet tovább. Ki fogsz bukni. Mi lett az autószerelői álmoddal? – tartotta vissza Jani egy délután a fiút. Emlékeztetni szerette volna, hogy nincs egyedül. Hogy hiányzott neki. János is nagyon magányossá vált. Szétszéledtek azóta, hogy a Grundért folytatott hiábavaló viaskodásban elvesztették minden okukat az összetartásra.

Ez fájt. Mintha lyukat ütöttek volna a szívébe.

A Kolnay és a Barabás a maguk útját járták. Tök simán elvoltak a csapat nélkül. A Weisz-Richter-Leszik trió is klikkesedett. Már leszoktak az ablakszigetelés-zabálásról, áttértek valami újonnan mejgelenő nyúlós édességre.

A Gerébről senki sem tudott semmit, mindenkit letiltott, akinek egy kis köze is akadt a Lónyai Református Gimnáziumhoz.

Ennyi volt. A Csele tartott még ki mellettük egyedül. A finom kis Csele, de amióta barátnője volt, ő sem nagyon járt össze velük.

− Papuskám, nem megy. Mi értelme van, ha úgyis kibebaszottul egyedül fogok megdögeni?! Nincs senkim, érted?! – kiabálta le Boka fejét.

− Ez nem igaz! – Boka felcsattant. Csónakos megrezzent, felpillantott mogyoróbarna szemével. – Én szeretlek. Fontos vagy nekem. Ott a Feri is. És... és Cselének is hiányzol. Mindünknek.

− Nélküle semmi sem az igazi. Szerettem őt. Tényleg. Én... én... − ott lógott a levegőben, hogy mit tett volna, ha nem lett volna gyáva hozzá.

− Ne. Nem kell. Nem veszíthetünk el téged is. Akkor végképp vége mindennek. Nézd, én a Gerébbe voltam ugyanúgy, ahogy te az Ernőbe.

− Mit mondsz, Papuskám?! – hőkölt hátra Csónakos, majdnem felborult a székkel. János megtartotta, és így meg tudott még idejében kapaszkodni.

− Szerelmes vagyok a Gerébbe. Még mindig. Veszettül fáj, amit tett, és hogy nem várta meg, hogy visszafogadjam. Vissza tudnám. Csak remélni tudom, hogy találni fog egy nálam jobbat, akivel boldogabb lehet – sóhajtott Boka. Csónakost meglepte némileg az információ. Az neki rég leesett, hogy Boka is saját kapura játszott, akárcsak ő, ám azt gondolta, hogy vagy a Csele, vagy a Nemecsek jöhetett be neki.

Álmában nem fordult meg a fejében, hogy a Geréb és közte lehetett valami. A feszültség nyilvánvaló volt, de ezen kivételesen szívből felnevetett.

− Én hülye. Én barom. Elmondhattam volna Ernőnek, mit érzek. Ilyen nincss! – ütötte, csépelte a padot, amíg fel nem horzsolta a kézfejét. Boka állította meg az önbántásban.

− Tudta. Van itt neked valai. Azt hiszem, ideje átadnom. Az utolsó józan estéjén körmölte gyertyafény mellett, amíg még volt ereje – Boka benyúlt a kék szövetkabátja zsebébe.

Abból egy kissé kopott, megsárgult boríték került elő. Kissé ingatag betűkkel írták rá a címzést: Az én Tutajos idiótámnak szeretettel.

Csónakos szeme lekerekedett a csodálkozástól. Szinte kitépte Boka kezéből, és mohón olvasta a sorokat, amiket a kis szőke szerelme hagyott hátra neki.

Drága Csónakos!

Ha ezt olvasod, én már valószínűleg nem élek. Andriskám. Ne itasd értem feleslegesen az egereket, mert rohadtul nem fogok feltámadni. És ne merészelj a temetésemre feketébe öltözni, hallod?! Azt a dohányszagú felöltődet vedd fel, azt a barna kockásat! Röhögjük képen a halált. Ha már el kell mennem, az is teljen vidáman. A poglárpukkasztás a mi lételemünk. Szeretlek. Kurvára fáj, hogy ez mit sem segít. Te úgyis szomorú leszel, és bőgni fogsz értem, mint a vadszamár.

Bár megölelhetnélek a túloldalról, Papuskám! Kérlek, próbáljatok meg nélkülem is boldogok lenni! Figyu, rábíztalak az Áts Ferire. Vele hiszem, hogy kiválóan megértenétek egymást, ő is olyan lökött, mint te. Képzeld, ugyanazokat az együtteseket kedveli, amiket te, és ugyanúgy cigifüggő, és ne engedd könyvek közelébe, mert különben órákig csak arról jár a lepcsese! Teával bármikor lekenyezheted. Én is adtam már neki hozzád útmutatót, hogy kezeljen téged jól. Ne vedd a szívedre, Papuskám, amik történtek, és ha bárelyiktek is hibáztatni meri magát, visszajövök, és úgy megkísértem az illetőt, hogy a füle hétrét áll!

Üdv:

A te Ernőd!

UI: Látnod kéne ,hogy nyáladzik itt rajtam a Boka. Nemrég bőgött itt nekem egy sort, hogy a Geréb szakított vele, mert... azt majd ő elmondja, ha lesz valaha mersze.

Csónakos a levél végén mint egy kisgyerek, bőgött. Mellkasára szorította a levélkét, és Boka felé nyújtotta kezét.

− Szabad? – kért engedélyt az ölelésre.

− Na, mersz már igent mondani Ferinek?

− Már igen – bólintott Andris. Letörölte könnyeit, és Boka ölelésében elveszett.

− Ollé! Jöttök már?! Mindenki menne a BZS-re! – dörömbölt a KolnayésBarabás az osztályterem ajtaján.

− Megyünk, papuskáim megyünk! – kurjantott a Csónakos.