[Magányos csónak - Valami Amerika 2. Tompos Kátya előadásában, R.I.P. és emléked örökké él, drága művésznő. <3 ]

A/N: Ez a novellácska egy kibékülős spin off Aranka és Csónakos párosához, egyfajta sequelnek is vehetjük, A mási Nemecsek c. fanficemet érdemes előtte ismerni. ;) Jó olvasást hozzá.

Csónakos a hátát falnak döntve állt a dohánygyár előtt. Felnézett a magas épületre, majd a felé sétáló szőke fürtös hölgyikére. Nemecsek. Gödöllő óta alaposan kikupálódott, gondolta a férfi, s már rég jegyben járt az ifjabb Kolnayval.

Mit keresett akkor erre mégis? – futott át rajta a bizonytalanság. Beleborzongott, ahogyan hangja hasította a levegőt. Pici parittyakő. Ernő is így kiabált utána, hogy szaladt a nyomába! Úgy fojtogatta a magány. Lehúzta a mélybe, és nem eresztette, akár egy éhes szerető.

– Nemecsek? – rekedten nyekergett. Az egyetlen esélyét elbaltázta még a gimnáziumban. A lány gyűlölte, és ő viszonozta ezt a mérhetetlen utálatot, amiért a leány csak úgy eldobta. Tán sosem volt esélye, hogy közelebb kerüljön hozzá.

Az ormótlan gyár szüntelen pöfékelt, pora a falról kezére ragadt. Pár éve gondolkodás nélkül tüdőzte volna le.

– Cs... Csónakos? – Aranka megilletődve hátrált.

– Várj! – András öles léptekkel iramodott utána, nem kellett sok, hogy beérje, és könyökénél fogva megállítsa. Kopogós félcipőjén majdnem elesett, de Csónakos erős keze megtartotta. A fiú mellkasának tántorodott.

Szívverése felgyorsult, ahogyan a fiú belefúrta arcát a szőke hajkoronába, és a sós könnyek áztatták nyakát, átszüremkedve a tincseken. Elkésik. Lefogja késni a megbeszélést, és ebből még óriási balhé lesz.

A kiadó nem bánt kesztyűs kézzel az alkalmazottjaival, de az írókat sem kímélte.

– Sajnálom – szipogta Csónakos. – Ne haragudj rám, Picur!

Aranka gerince megfeszült. Elveszett Csónakos ölelésében. Csendje a viharéhoz hasonlatos, és a fiatal férfi felkészült rá, hogy hamarosan a legjobb barátja mellé kerül a sírba, de ezt meg kellett tennie. Nem csak Boka miatt.

– Andris. – Neve a lány szájából lágy szélharangként csendült, végig cirógatta az ellensége lelkét. – Ne kárhoztasd magad. Azt tetted, ami a helyes, velem ellentétben. A gyávaságom majdnem megölt valakit. Itt én tartozom bocsánatkéréssel. Ti jók voltatok hozzám, én meg... méltatlanná váltam mindennemű kedvességre.

– Ez... hülyeség. Akkor sem jogosít fel semmi a kikényszerített gesztusra. Csak annyit értem el, hogy majrézz tőlem, valahányszor meglátsz. Lehetne, hogy... hogy közelebb engedsz? Mindig egy kicsivel? – reszketett. Andris keze reszketett, az újévi kocsonya hozzá képest kőszikla.

Ebben rejlett igazság. Aranka és Csónakos valójában nem különböztek annyira egymástól, mint azt előítéleteik alapján feltételezték a másikról. A lány erre hamarább rájött, ám az a kórházban történt jelenetsor még mindig élénken égett az agyában ahhoz, hogy kellő távolságot tartson az agresszív Csónakostól. Nem mintha ő korábban nem bántotta volna eleget Jánost.

Hosszú percekig álltak ott a dohánygyár melletti keskeny járdán. A járókelők, akik nem ismerték, megmosolyogták, míg azért akadt, aki felvont szemöldökkel méregette a fiatalok szerinte illetlen viselkedését.

András magasról fütyült arra, ki mit gondolt róla. Sosem érdekelték a normák. Élt, ahogy bírt, nevetéssel és kacagással, és mintha Nemecsek Ernő halálával ez is a temetőbe szállt volna két méterrel a föld alá.

Árnyéka lett egykori önfeledt énjének.

– Mennem kéne megbeszélésre. – Aranka tétovázott. András vaskos tenyerére tette sajátját. Érdes tapintása volt, a kemény munka alaposan rárakta bélyegét.

– Elkísérhetnélek? A Kolnay úgyis dolgozik a kórházban – könyörgött András.

– Legyen – egyezett bele Aranka. Addig talán András is megnyugszik, remélte, hogy így lesz. Jobban örült volna am orcos, beszólogatós oldalának, azt valahogy felismerte, autentikusnak hatott, és megnyugtatóan ismerősnek.

Kutacs, ahogy felköltözött Budapestre a rokonokhoz érettségi után, mintha többet járt volna az ő társaságukban.

– Köszönöm. Gyere – hagyta, hogy Aranka belekaroljon, kicsit görnyedt is a kedvéért, mert a leányzó alig ért a derekáig. – De pici vagy!

– Inzultálj még, és tíz karmomat mélyesztem a karodba – grimaszolt Aranka.

– Nem kell harapni. Aranylányka – vigyorgott Csónakos. – Tényleg borzasztóan sajnálom, hogy úgy rád ijesztettem. Nem is tudom, mi ütött belém. Ne tartsunk haragot! Jani kedért.

– Nem akarok bunkó lenni, András, de ti kezdtétek az egészet azzal, hogy megfojtottatok kábé. Egyáltalán nem kértem belőletek az elején, mert pontosan tudtam, hogy Ernő miatt kellenék csak nektek, egy sima pótléknak, amit ráncigálhattok és ugráltathattok kedvetekre. Abból meg köszönöm, de kaptam már eleget Árkodon is – rúgott jókorát egy kavicsban, hogy az az utca túloldalán fékezett le egy ház falának ütközve, majd egyenest a csatornába gurult. András összerezzent. Rosszabb, hogy Aranka nem kiabált, hanem csendes, összeszedett stílusban küldte el az egész brigádot melegebb éghajlatra.

– És, Kolnay? – tette fel a mindenkit izgató kérdést. Hogy somfordálhatott közelebb hozzá úgy az a kis nyeszlett, dagi srác, akit úgy valójában senki nem tartott különösebben semmire, tiszti rang ide vagy oda?

Erre az idősebb Nemecsek sem talált megfelelő választ. A mikor annál érdekesebb. A tanulócsoportból Aranka szép lassan sodródott kifelé, ahogy Kolnay Palival egyre többet találkoztak titkon, könyvtárban, parkban, ahol érték egymást.

Pali gyakrabban kezdeményezett, és az első csók az, ami kimondottan megijesztette. Pali nem tolakodott, sőt, folyamatosan óvatkoskodott, gyengéden és a lányra figyelve vezette be újra az érzelme, de főleg a szerelem világába.

Pont azelőtt, hogy meglógott volna. Attól is ijedt meg részben, hogy ő esetleg újra képes lenne szeretni. Enyhén szólva is tartott a saját érzelmi világától, amit korábban a Matulás spártai viszonyok hatására elnyomott, és ezek a felszínre törhettek az új körülmények között.

– Kettőt és könnyebbet, ha kérhetlek – préselte ki magából hosszas töprengést követően. Csónakos jóízűen felkacagott. Idejét sem tudta már, mikor nyílt alkalma valódi, hamisíthatatlan, szívből jövőre.

– Pali sokat áradozik rólad. Már a kezdetektől szinte. Sosem értettem, mit van úgy oda érted, amikor Boka majdnem... de aztán... elkezdtelek lassan az ő szemével nézni. Ahogy felhoztad a jegyeit latinból. Ő szinte kivirult melletted. Csillagos ötös, kislány – elemezte az elmúlt évek eseményeit András. – Mondd csak, ha szerelmet vallok Ilinek, szerinted belefojt a Dunába?

– Meglehet. Bár... mintha sűrűbben emlegetne téged. Egy próbát megér, aztán, ha csalódsz, sírhatsz a vállamon – incselkedett Ari.

– Te, kis gonosz. Sosem szoksz le erről? Jó, megpróbálom, aztán, a sportszerűség kedvéért majd hozok egy sámlit, mert ha nekem kell görnyednem hozzád, hogy sírhassak a válladon, a sérvem miatt fogok új folyamot zokogni a hazának – játszotta túl Csónakos, és Aranka szemébe visszaköltözött az a békés csillogás, ami a vonaton Lóránt és Richter között is, az első visszacincálásakor.

– Nem is én lennék az már – kacsintott. – Hopp, megérkeztünk! Sok sikert a randiszervezéshez!

Aranka szívből drukkolt nekik. Ilonkát lazán elképzelte, ahogyan az egyik református templomban Csónakoshoz vonul Kutacs úr kíséretében, ahogyan leadta az újabb anyagot a szerkesztőségnek.

Szívesen lett volna nyoszolyólány egy újabb esküvőn.

Andris a legnagyobb meglepetésére egy szemközti kávézóban várta meg. Felismerte a hórihorgas termetéről és a csíkos kék-fehér, kötött pulóverről. Kezét zsebre vágva kereste a tömegben Arankát. A lány integetett széles karimájú kalapjával.

– Hogyhogy bevártál?

– Összefutottam Janival – János nemsokára megérkezett. – Elmondod neki te, vagy inkább én gyónjak?

– Aki másnak csókot ás – lökött rajta egyet Boka.

– Jó-jó. Szóval, Boka a szokásos kis stílusában épp a családi ékszert nem harapta le, úgy elhordott, hogy mit képzelek magamról, az első adandó alkalommal, ahogy felébredt a kómából. És amúgy is evett a lelkim, szóval ja. Bocsánat, hogy akkora tapló voltam. Mindkettőtökhöz. Ti meg legyetek szívesek, ne nyírjátok ki egymást. Szeretnék mindkettőtök legjobb barátja lenni, hadd ne kelljen választanom – karolta át őket.