Nem számít már

[Metallica – Nothing else metters PUF songfic]

Oly közel, mégis annyira távol. Semmi sem állhatott volna távolabb tőle, mégis, annyira vágyott rá, és már úgysem számított semmi. Bízott abban, akik ők voltak, amit ez jelentett a számára. Áts ott ült a betegágynál. Többször is Boka nevét kiabálta, s a láztól nem látta, hogy ő szorongatta a kezét. Egyre sajnálkozott. A bocsánatkérésekkel apránként hetven padlást is megtelíthetett volna.

Nem érdekelte, ki mit gondolt.

Ő szerette ezt a fiút. Az első találkozástól kezdve beleégett örökre az emlékezetébe az a dacos tekintet, az a harcra kész testtartás. Akarta őt. Mindenestől, ahogy volt. Mégis, mindig csak a Boka. Az a Boka, aki nem látta az erdőtől a fát.

A Feri meg rögtön észrevette ezt a kis aranylevelűt ott a többi szürke egérke között.

– Nemecsek. Ernő! – kezét a forró bőrére simította, s nem érdekelte, hogy égette őt. Égjen porig, hamvadjon el vel egyeütt, bánta is ő addigra! – Ernő, nem... nem halhatsz meg. Kis hadnagyom. Jobban leszel. Meggyógyulsz. A... a Szebenics hoz orvosságot.

– Kisfiam – Nemecsekné sem választhatta el, hiába jött már az alkony. Haza kéne mennie, de otthon nem várta semmi, csak a pofonok. Ernő? Ernő fényt hozott az életébe. Ennyire még soha senkinek nem tárta ki a szívét, ahogy neki akkor és ott a Füvészkert szigetén.

Pásztor is megerősítette. Soha senkit sem hívott még a Feri, hozzá mindenki magától csapódott, szabad akaratából. Ernő kellett neki. Vágyott rá, és az, hogy még az ő arcát sem ismerte fel a fiú a tüdejét szorongató láthatatlan kéztől, elkeserítette. Torkában dobogott a szíve, ahogyan a kis szőke rámosolygott.

– Ugye megyünk a Grundra? Éljen a Grund! – kiabálta lázában. – Boka, elviszel, ugye?

– Nem csak ő. Én is. Csak legyél jobban – bőgte az Áts. Itt már mindegy volt, hogy ki látta. Ernő színt hozott, fényt, minden nap valami új élmény érte. ITT JÁRTAK A PÁL UTCAIAK – hirdette a cetli amit a zsebében őrzött.

Hogy is mondhatná meg Feri az angyalkájának, hogy se Grund, se Füvészkert.

Megigazította a fiú alatt a párnát, jól feltornyozta, hogy a tüdejét ne terhelje a testhelyzete. Nemecsek arca gyöngyözött a verejtéktől, nem győzte törölgetni az egykori vezér.

– Hadnagyocskám. Meggyógyulsz. Nem hagyom, hogy... – Nemecsekné a férje ingét sírta tele, ahogy a fiú dadogását hallgatta. Hogy mondja meg ennek az okos, bátornak, aki hazahozta a karján, hogy a fia nem fogja túlélni? Az orvos sem... nos. Igen.

– Fiam, hagyd el. Az orvos is éppoly ember, mint mi. Nem játszhatunk Istent. Az ő helyére nem ülhet senki – Nemecsek András szabó bölcsessége nem kellett neki. Saját csalfa ábrándját kergette a Feri. Fülét betapasztotta.

– Nem. Ernő él. Én kitartok mellette. Aki engem legyőz birkózásban láztól fűtve, annak élnie kell – tiltakozott kézzel-lábbal.

Az élet, mit éltek, játék csupán, hamis utánzata, bálványa a fölnőttek sötét, ködös világának. És mi az eredménye? A kimondatlan szavak, melyek belül felőrölték, s lerántották a mélybe. Késő.

– Bízom benned. Ernő, hallod? – Ernő aludt. Keze elernyedt Ferenc érdes szorításában. Úgy csúszott ki ujjai közül fürgén, akár a pergő homokszemek szállnak a szélben. Puhán landolt az ágy matracán. Kezéből kiesett az üveggolyó, amit adott neki. Személyesen szerette volna, hogy lássa: ők aztán nem bántják. Befogadják, és mindörökké társsá választják.

– Áts. Menj haza szépen. Boka reggel váltotta őt.

– Hal...

– Tudom. Pihenj. Várj, nem akarsz hazamenni? – Boka maga felé fordította Átsot állánál fogva. Farkasszemet néztek egymással. Feri kisírt szemében a vérerek térképet rajzoltak bánatáról.

– Majd gyere hozzám egy forró kakaó után – Boka átkarolta, vállát finoman meglapogatta. Kár lett volna torzsalkodniuk immár, a semmin, mert Ernő nem érte meg míg a Szebenics loholt kezében az üvegcsével, amit az apja gondosan állított össze a kis Nemecseknek.

Ferenc futott, mint mindig, ha szomorú volt. Ki a Rákos utcából, ráfordult az Üllői útra, mit sem törődve azzal, ki látja, ki nem. Útját nem állhatta semmi és senki. Boka csendben követte. Nesztelen macskaléptekkel ment, amerre Ferenc járását sejtette a rikkancsvonalon.

A kiselosztónál találta meg, ott kuporgott papírok között. Térdét felhúzva, nadrágja lehorzsolódott, kiszakadt, felfedve térdkalácsát.

– Megengeded? – Boka, a komor, sosem nyíló Boka most felé tárta karját. Mint egy védelmező angyal, ölelte, és Feri csak sírt. Hangtalan könnyei egybevegyültek Boka tintájával, foltot hagyva kabátja szövetén. Ráterítette kabátját. Oly közel... s mégis, oly távol.