Hat esztendeje meghalt már az apám, amikor álmomban először néztem megint a szemébe. Ahogy meglátott, zavartan elfordította a fejét. Roggyantan ült a régi festőállványa mellett. Megszokott kopott barna öltönyét viselte, amiben nap mint nap munkába járt. Előtte, a palettája feküdt az asztalon. Több ezer szín és árnyalat tarkította a vékony bútorlapot. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami színes volt az életünkben. Színes, és élettel teli. Ezt azt is kifejezi, hogy mikor édesapám a családunkról festett portrét, többnyire barna, és fekete festékeket használt. A számomra medvékre emlékeztető szín segítségével festette meg magát. Az öltönye, a haja, a szeme barna volt, csupán a zakója alatt viselt ing, és a bőre volt hófehér. Tőle örökölhettem a sápadtságom, ami miatt egy porcelán babára emlékeztető kisugárzásom volt. A gyászos feketével festett engemet, és édesanyámat a portréra maga mellé, mert mindkettőnknek hosszú fekete haja volt, bár anya az övét mindig szigorú kontyban tartotta. Én voltam az egyetlen, aki kilógott a családunkból, de hogy miért? A szemeim miatt. A szüleim mogyoróbarna szemekkel tekintettek a világra, csak az én íriszeim voltak világítóan kékek, ami súrolta a lehetetlenség határát. Apám állandóan anyámhoz is vágta, hogy biztos nem az ő lánya vagyok. Talán ezért nem is szeretett.

Előrehajoltam, hogy jobban lássam az arcát. A homlokán kicsi véraláfutásos csík, egy élénk vonal ékeskedett. Most már a szavát is hallottam, halkan motyogott magában.

- Már csak a fél szememre látok. Talán meg fogok vakulni. - ekkor édesapám még önmaga volt, a beteges önmaga, akit az agyrák gyötört. Elhanyatlott a széken, két lábát messzire kinyújtotta az asztal alatt. - Be kell látnod. - morrantotta erőtlen hangján.

- Mit?- kérdeztem vissza összeráncolt homlokkal. Remegő kezét az asztalra helyezte a paletta mellé, így terelődött a tekintetem a bútorlapra. Egyetlen szín színezte már az amúgy sápad palettát sőt, már a padlóra csöpögött le kövér, öt centes nagyságú foltokban pecsételve a korhadt fapadlózatot. Míg tekintetem a karmazsin cseppek útját követte, valami megváltozott. A vörös eső hátterében, apám lábain az öltöny nadrág már fekete volt. Meghökkenve emeltem fel a tekintetem. Ekkor volt már igazán önmaga. Önmaga volt úgy, hogy nem is volt arca. Bőre hamuvá szürkült, szemein hártyák húzódtak, mégis éreztem, éreztem minden egyes porcikámban, hogy engem bámul. Alig álltam a bámulását. Apám mondhatni anorexiás testén elegáns fekete öltöny volt, vérvörös nyakkendővel. Ami igazán érdekes, hogy a ruha csöppet sem volt kopott, vagy szakadt, pont az ellenkezője, makulátlan és tökéletes volt.

– Be kell látnod, hogy egy ember sem bírja örökké! – mondta, sőt inkább hörögte, bár ajkai nem voltak. Hirtelen állt hosszú vékony lábaira. Az asztal és a festőállvány hangos koppanással ért földet. A karmazsin szín szétfröccsent a padlón és a falakon. Apa fölém magaslott, a hátán felszakadt a zakó és négy- öt darab pók lábakra emlékeztető fekete kar vágódott az ég felé.

- Apa ne!!- kiáltottam fel megriadva. Akkora erővel ültem fel az ágyban, hogy ha lett volna előttem valami, akkora erővel fejeltem volna meg, hogy szilánkosra törik a koponyám. A szobát elöntötte a zihálásom, riadtam néztem körbe. A hálószobánkban találtam magam, a bútorokat az ablakon át beszivárgó holdfény világította meg biztonságot sugallva, hiszen át láttam az üres szobát. Nem volt hívatlan látogatónk.

- Sherry. - szólított meg Cody megérintve a vállamat. Meztelen felsőtestéről lecsúszott a takaró. Átkarolt, majd magához vont egy vigasztaló ölelésre. -Már megint vele álmodtál? - kérdezte az álomtól mély hangján. Én csak bólintottam egyet bújva hozzá.

– Már nem árthat nekünk, nem találhat meg minket. – nyugtatott ezzel.

- De Cody.. - fakadtam ki feltekintve rá.

- Ne kezdj bele, bizonyára csak a stressz szórakozik veled. De ne aggódj, holnap megesküszünk, és minden rendben lesz. - mondta a szemeimbe mire én csak egy szipogással feleltem. Az ész keze a számra tapadt. Nem magyaráztam el neki, mennyire félek, vagy hogy milyen ijesztő volt újra látni őt, bár ez bizonyára Codyt is felzaklatta, hiszen ha aznap éjjel nem hagyom el vakmerően a házat, most nem várnánk az esküvőnket.

Bár az illem úgy tartotta, hogy a házasság előtti éjszakát külön kell hogy töltsék a hitvesek, én foggal, körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy vele maradjak, még erre az éjszakára is. Lassan visszafeküdtünk az ágyba, és hátulról átölelt, én a karjaira simítottam. Ő lehunyta a szemeit, én pedig mereven néztem előre. Az emlékek hideg zuhanyként ébresztettek fel. Az alvás gyógyír minden fájdalomra, problémára, a stresszre és úgy általában mindenre, de az én emlékeimre nem! Most megosztom veled ezt a csúf kis mesét, ami az enyém.

Ki nem ölel, lelket öl el. Tartja a mondás, talán igaza is van, hiszen édesapám sosem mutatta felém a szeretet bármilyen formáját, és végül lelketlenné vált. Édesanyám mesélte el a fogantatásom történetét, alig lehettem öt éves, mikor apám olyannyira megvert, hogy nem bírtam felkelni. Reszkettem összehúzva magam, próbáltam minél kisebb célponttá válni, de apám újra és újra belém rúgott. Hangosan zokogtam, sikítoztam érdesen jelezve hogy mennyire fáj, de nem hagyta abba. A fejem vörösödött, és a sírás és üvöltés következtében nyálbuborék fújódott fel a számban, majd kipukkant, amint a lakkcipője kiütötte két tejfogamat, és a számból fröcskölt a vér. Anya ezt már nem bírta. Apám karjára kapaszkodott, és zokogva könyörgött, az életemért. A fejemet érő ütéstől eltompultak az érzékeim, a tekintetem elhomályosult, mégis ki tudtam venni, ahogy apám a földre taszítja anyámat, és megüti. Melléköpött, majd elsétált. Anya fejvesztve mászott oda hozzám négykézláb. A látványomtól vigasztalhatatlanul zokogott.

- Anya..a-anya.. - makogtam a vértől fulladozva, mintha csak a nyelvemet tépték volna ki. Ő az ölébe emelt és magához ölelt, hosszú fekete tincseimet simogatva hátrafelé. Azóta faggattam anyámat apám utálatának miértjéről, végül mikor nyolc éves voltam beadta a derekát, és elmondta nekem. Az ok egyszerű volt. Nem kívánt gyermek voltam. Apámat akkoriban zaklatta pár férfi, azzal gyanúsították, hogy homoszexuális hajlamai vannak. Akkor egy séta során pillantották meg anyámat, aki az erdő szélén, a patak partján mosta a ruhákat. Apám hirtelen felindulásból rontott oda. Leteperte őt, egy szennyesruhát tömve a szájába, majd a fiúk cukkolásától vezényelve brutális módon megerőszakolta. Ezen nincs mit szépíteni. Ebből az együttlétből születtem én. De sosem fogadott el gyermekeként, egyrészt a szemem színe miatt, másrészt pedig a nemem miatt. Az apám megvetette, sőt lélekszámba sem vette a nőket.

A falu elemi iskolájában tanított, mint rajz szakos tanár. Anyám háztartásbeli volt. Nyolc éves voltam, mikor láttam először mosolyogni az apámat. Az iskola kapujában álltam egyedül, kirekesztetten, a kopott kis szoknyámban, amit mama vart nekem. Aput körbevették a nadrágos, fikapöckölő fiúk, és lelkesen búcsúztak tőle várva a másnapi rajzórát. Amint tekintete rám terelődött, arca meleg vonásait felváltotta a ridegség, és a komorság. Hozzám sétált megragadva a karomat barátságtalanul, így rángatott maga után hazafele. A fiúk mentek is vissza labdázni, én pedig csak utánuk néztem. Nem értettem mijük van, ami nekem nincs. Apa miért szereti őket? Apa miért mosolyog rájuk? Apa miért nem szeret engem? Gyötörtek erősen a gondolatok, amik miatt éjjeleken át zokogtam. Lehettem én az osztály legokosabb vagy legszebb diákja, az apám undoron kívül mást nem mutatott felém. Ezt tetőzte a megbetegedése. Agyrákot mondott a doktor. Ettől kezdve soványodott le apám, amitől ijesztőbb látványt nyújtott, ahogyan csontos ujjait nyújtotta felém, hogy megüssön. Szemei beestek, tekintete elsötétült. Soha többet nem jelent meg benne az emberség.

1925. május 8.

Odakint tombolt a vihar, alig bírtam aludni. Álmatlanul feküdtem a takaró alatt. Féltem, még levegőt venni sem mertem. Nehezedő lépteket hallottam az öreg falépcsőn, a deszkái felsikoltottak. Szapora léptek.. majd az ajtó kinyílt. Apám toppant be, kézen fogva egy fiúval. A kisfiúról a ruhái itt- ott le voltak szakadva. Teljesen szét volt ázva. Az arcáról csak a tömör félelmet tudtam leolvasni. Reszketett. Apám megragadta, és a szoba végében lévő vendégágyra ültette. A szekrényemhez lépett, és száraz ruhát vett elő. Ahogy megszabadította a kis testét a vizes daraboktól, a fiú csak jobban és jobban remegett, sőt már a könnyei is kifakadtak némán. A levegő szinte megfagyott. Apám zihált a fiú testének látványától. Megsimította a hasát, majd az arcát. Erősen az ajkába harapott, majd megtartva önkontrollját, ráhúzott egy bugyit és egy pólót és kiviharzott onnan bevágva az ajtót. A fiú a takaró alá bújt, és halk sírásba kezdett. Kikeltem az ágyamból felhajtva a takarót, majd átsétáltam hozzá, és bebújtam mellé. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a fiú, vagy hogy honnan jött.. mégis, szorosan magamhoz öleltem, és nyugtatni kezdtem, bár én magam is féltem. Annyit értettem még csak akkor, hogy apa miatt sír, és mint ahogy édesanyám is, én is a kötelességemnek éreztem apám hibáinak kijavítását.

Onnantól kezdve változott meg minden. Mint kiderült, a fiú neve Scott volt, nekem el merte árulni. De többet nem aludhattam mellette. Apu minden éjjel bejött a szobánkba, megállt Scott ágyánál, és hangosan zihálva elkezdett valamit csinálni a nadrágjánál. A takarót a fejemre húztam, nem mertem nézni. Végül egy nyögés után abbamaradt minden, azt követően lépteket, majd az ajtó záródását hallottam. Apu elment. De előfordult, hogy a nyögés után nem távozott. Hallottam az ágy hangját, ahogyan Scott fekhelyére nehezedett, majd valószínűleg befoghatta a száját, mert Scott csak m- betűnél többet nem hangoztatott. Kisebb helyezkedés hangja a matracon.. majd ütemes mozgás.. újabb nyögés, léptek, és ajtócsapkodás. Ez ismétlődött napról napra. Scott egy délután azonban nem volt ott mikor hazaértem az iskolából. Apa idegesen jött haza sötétedés után az erdőből, a kezében a lámpás, és a ruhája is véres volt. Anya hiába kérdezte, nem illette őt válasszal. Csak hozzávágta a ruháját, hogy mossa ki. Ekkor még naivan azt gondoltam ; csak nem fog beköltözni hozzánk a halál! De ez nem maradt ennyiben. Scottot követte Stiles, Isaac, Aiden, Ethan Derek Peter és Brett. Mind a nyolc alkalommal MINDEN kivétel nélkül ugyan úgy történt, a nyögésektől kezdve, egészen a véres ruháig.

Ám egy nap, minden kiderült. Ekkor már tizenhárom éves voltam. Vele, sétáltam haza az iskolából, vagyis inkább cibált hazafele a megszokott módon. Aznap vesztette el az állását. Hogy elkerüljük a falubéliek megvető tekintetét, az erdőnek mentünk haza. De apám ezzel nem kerülhette el a sorsát. Ott támadtak meg minket a feldühödött falubéliek. Azt, hogy mi módon is derült ki az igazság, a mai napig nem tudom. Egy asszony, elrántott tőle biztonságba helyezve engem, mert a felbőszült férfiakat nem érdekelte volna az ottlétem. A nő a kötényébe temette az arcom, hogy ne nézzem a történéseket, de kukucskáltam fél szemmel. Az apámat püfölni, kezdték. Ropogtak a csontjai, fröcsögött a vére. Bestiális módon álltak rajta bosszút. Aput meglocsolták valami vízzel, amit a helyi kocsmáros hozott, majd gyufát gyújtottak.

– NE! NE TEGYE! ÉN JÓ EMBER VAGYOK! KÖNYÖRGÖM, HISZEN GYEREKEM VAN! – alázkodott meg apám az életéért. A csontvelője is remegett a halál gondolatától.

- nekem is gyerekem volt, egy fiam!- mondta neki a kocsmáros, majd ráejtette a gyufát. Apu hirtelen gyönyörű narancssárga színben kigyulladt. Üvöltött a fájdalomtól, amibe még a fák is beleremegtek. Szemeimet nem öntötték a könnyek... a torkom sem adott ki ellenkező hangot. Hiába szorított úgy magához a fogadós asszony, én nem akartam oda futni, teljesen feleslegesen fejtett ki rajtam erőt. Egyszerűen nem éreztem semmit. SEMMIT. Míg az égő bőrét néztem a halálsikolyait hallgatva eszembe jutott, mikor először megvert... mikor az első csontomat törtem el. Mikor először sikítottam fel, hogy; anya segíts... lazán lesöpörtem magamról a nő kezét, talán azért engedett menni, mert úgy gondolta, hogy apám sorsa még visszafordíthatatlan. De, nem mintha én segíteni akartam volna rajta. A kopott, szegényes kis topánkámat néztem, amit a tűz színekben játszó avar ölelt körbe, mint apámat a lángok. Lassan megemeltem a tekintetem, kitüntetve vele a segítségemért esedező feketés alakot.

- SHERRY, SE-SEGÍÍÍTS!! - utasított. Ekkor gondolkodás nélkül mozdult a lábam, és a következő pillanatban már szájba rúgtam, akárcsak egykor ő engem. Kihullott a foga.. akárcsak egykor nekem.

- Hozzátok a viaszt! - kiáltott fel az egyik férfi. Majd a szekérről leemeltek egy kövér kondért, ami a csordultig volt bugyogó kínnal. Két férfi fogta két fülét, kesztyűt viselve megemelték, majd apura öntötték a hófehér halált. A lángok kialudtak. Még egy hatalmasat felhörgött démoni hangon hirdetve a halált. Ekkor hallottam utoljára a hangját. Meghalt. Még hallottam a bőrén sercegő, szilárduló kínt, majd lassan az is abbamaradt.. ekkor már zokogtam. Kiáltani akartam, hívni őt, hátha még utoljára megszólal.. hangtalan szavakkal könyörögtem akár egy gyűlölködő szaváért is.

Hazarángattak anyához, és elmondták neki a történteket, sőt, eldicsekedtek vele. Anya nem tudott rá hogyan reagáljon csak könnyekkel felelt bár valahol megkönnyebbült, hiszen ő maga is rettegett apámtól,félt attól, hogy valaha is újra kárt tesz bennem vagy bárkiben, a fiúk után érzett bűntudatáról nem is beszélve. Ezután az életünk mondhatni kiüresedett..

Nem érkezett hozzánk több gyerek, nem volt több nyögés, vagy több véres ruha. Egy éjjel, ismét nagy vihar tombolt odakint. Úgy éreztem, valaki bámul. Feltérdeltem az ágyamon, és kinéztem az ablakomon, amin nem volt függöny. A szemeim majd szétszakadtak akkorára nyíltak a döbbenettől. Az arcomból kifutott a vér. Ott volt. Ott állt. Kétség kívül felismertem őt. Hófehér volt, de a halál színeit viselte magán, fekete öltönyt, karmazsinvörös nyakkendővel. Csak néztem őt mereven. Megremegtem, a rémülettől azt hittem, hogy magam alá vizelek. Jól rejtőzött, a fák közé rejtette karcsú termetét. Eltűnt. Elvágódtam az ágyon, és nem aludtam már aznap éjjel. Másnap reggel, papírt, és ceruzát ragadtam, nem akartam még több halált. Nyolc papírt vettem elő, és nyolc rajzot készítettem apám tegnap esti megjelenéséről. Nyolc rajzot, mert nyolc fiú lelte halálát az erdőben az évek alatt, és mert apám nyolc év börtönt érdemelt volna a tetteiért. A firkálmányaim célja az volt, hogy elriasszam az embereket, legfelsőbbképpen a kortársaimat ez erdőtől. Amint elkészültem velük, kissé hezitálva, de kimentem azt mandálva magamban, hogy a napfény védelmet nyújt. Besétáltam a fák közé, és szétszórva kiszögeltem a lapokat. Úgy hallottam, mintha valaki követne, megreccsent mögöttem egy gally a talajon, megzörrennek a levelek. Hiába néztem hátra, nem láttam semmit. Ha megálltam kiszögelni egy rajzot, akkor ő is megállt.

A munkámat bevégezve büszkén futottam haza. Éjjel nem jött álom a szememre, az ágyamon, az ablaknál ültem, a megjelenését vártam. Tudtam, hogy ott van. Egyszerűen tudtam! Éreztem ahogyan felállt minden egyes szőrszálam. Tompa fényeket láttam odakint. Egy férfi kergetett egy gyermeket. A fiú fittyet hányva a figyelmeztetésekre futott be a fák közé. A férfi megtorpant. Meglátta apát. A gyermek után kiáltott, de nem ment tovább. Nem volt bátorsága. Inkább letett arról az egy kenyérről, amit a fiú ellopott tőle.

- ne ne ne ne ne!- makogtam. - idióta.. - felpattantam majd nadrágot húztam a hálóingemre, és leszaladtam. Lámpást, és kabátot ragadtam, míg a cipőmbe bújtam, majd szaladtam ki meggondolatlanul a fiú után. Rohantam ahogyan a lábam bírta. Bele sem gondoltam, hogy milyen veszélybe keverem magam. A testem remegett az adrenalintól. A futás közepette egy gallyban pofára estem. Felhorzsoltam a térdem. Szisszentem egyet, majd futottam tovább a lámpásom nélkül, mert az eltört az esésétől. Pár méter után megtaláltam a fa tövében kuporgó fiút, aki a lopott kenyér belét majszolta. A szúnyogok, ahogy végigcsipkedték libabőrös kezét vértől duzzadva álltak tovább, hogy majd később újra visszatérhessenek. Hangosan lihegtem ahogyan megálltam.

-El kell tűnnünk innen! Most! – szóltam rá, de ő csak ijedten nézett. Nem értette miért pánikolok.

– Jön a pék? – kérdezett vissza.

– Nem! Jön az apám! – világosítottam fel. Ekkor megzörrent mögöttünk egy gally. Odakaptam a tekintetem. Nem láttam őt. Hirtelen magas, szinte fülsértő hörgés rázta meg az avart. Nem ismertem a módszerét de tudtam. Elkezdődött a vadászat.

Megragadtam a kezét és futni kezdtünk. Ekkor megláttam. Ott állt a fák között. Ugyan olyan vékony, és keskeny volt, mint bármelyik lombhullató törzse. Ekkor már a fiú is látta őt. Megindultunk a másik irányba. Futottunk ahogyan csak a lábunk bírta. De ott volt! OTT! Követett minket! Minden egyes alkalommal egyre több fekete csáp ágazódott ki a hátából. Ekkor kellett rájönnöm, hogy apám a kivárás mestere, előbb pusztít el minket az őrület, mint ő. Felemészti a legbelsőbb félelmeinket, abból táplálkozik kiváltva belőlünk a paranoid viselkedést. Állandóan éreztük magunkon a tekintetét, amitől minden procikánk megremegett. Azóta úgy érezzük, sosem vagyunk egyedül. Bár tudjuk, egyedül vagyunk, mégis ott motoszkál az agyunk hátulsó részében a gondolat: mi van, ha mégsem? Mintha bármelyik pillanatban elérhetne sovány kezeivel, arctalan fejével.

- El fog kapni minket! – mondta a fiú lihegve.

Nem mozdult. Egyenesen minket nézett. Minél tovább néztük, annál inkább közeledett felénk. És csak ekkor vettük észre, hogy egyesen felénk lépdel. Lassú. Kimért léptekkel. Észbe kaptunk, és hátrafelé rohanni kezdtünk, de rögtön ott volt előttünk, egy karnyújtásnyira. Ekkor jöttem rá, hogy ha nem tüntetjük ki őt a tekintetünkkel, akkor csak újra és újra szüntelenül előttünk fog teremni. Ezúttal újra futni kezdtem, de most azonban arccal neki, hátráló, szapora léptekkel. Igyekeztem már úgy bámulni őt, mintha lyukat égetnék a tekintetemmel a testébe. Azt akartam hogy fájjon neki, hogy rázza ki őt is a hideg és szeppenjen meg, és ha lehetséges távozzon.

– Mit művelsz? – kérdezte tőlem a fiú a homlokán megannyi aggodalmas gyűrődéssel.

- Ha szem elől veszítjük, csak újra felbukkan előttünk...- lihegtem neki. Nem igazán láthatott benne rációt, de egy szó nélkül követte a példámat, sőt a kezeimet is megragadta. A mai napig nem eresztette el...

Eltűnt..ott volt, még sem lehetett látni... teljesen megzavarodtam. A sötétség, és az állatok neszének hiánya töltött el még inkább félelemmel. Az erdőben nem voltak állatok, ebből kifolyólag vadászok sem, akik segíthettek volna rajtunk.

Egy morajlás..ami az agyba fúrt karmainak fémes, érdes zaja. Talán a helyváltoztatás hangja. A téboly marta már az elménket, pánikoltam már. Itt a vég.. itt a vég.. Sherry Hope Lawrence most kibaszottul meg fog halni ezzel az idegen tolvaj gyerekkel együtt.

- Mi a neved..?- kérdeztem a fiú zöld szemeibe tekintve. Jó lett volna tudni, hogy kinek a testével fogják az enyémet egy halomra dobni.. mert bizonyára apám nem fog a testem elásásával vacakolni..apám..ch...

– Cody. – felelte harsányan, mintha ez a kérdés jobban megriasztotta volna őt, mint bármi az eddig történtek közt. Megérthette a gondolatmenetemet, mert visszakérdezett. – és te..?

- Sherry vagyok..- makogtam esetlenül. Ekkor pillantottam meg újra őt. Cody mögött állt, pár fával odébb.. a karja tett egy lenge mozdulatot a medencéje vonalában, talán ekkor igazította a testéhez. Ekkor kezdtek ömleni a könnyeim. Egy ilyen apró mozdulat is elég volt ahhoz, hogy minden felélénküljön bennem. Az emlékek, a bűntudat.

- Scottal is ezt tetted mi?!- léptem hozzá közelebb felháborodottan faggatva őt.- És Stilesszal, Isaackel, Derekkel, Peterrel, Aidennel... és Ethannal és és és Brettel!.. undorító vagy apa! UNDORÍTÓ! Sőt, nem is vagy az apám te szörnyeteg! De Codyval nem teszed ugyan ezt!- morrantam rá erősen, a karom már elfehéredett, remegett annyira szorítottam a fiút magamhoz, ragaszkodtam hozzá. Meg akartam menteni. Meg akartam menteni őt, akárcsak a többi nyolc fiút.. de őket nem mentettem meg.. nem mentettem meg mert rettegtem.. de most úgy érzem, hogy ha mással nem is, ezzel tartozom nekik.. hogy megszakítom apám örömeit.. ÉS GYÖTÖRNI FOGOM!

- Codyval nem teheted ezt! Velük sem tehetted volna ezt! - fakadtam ki. - Cody az enyém apa. Az ENYÉM!- ekkor egy hirtelen gondolattól vezérelve nyomtam össze erősen az ajkaimat a fiúéval.

Ő feldühödött. A dobhártyánkat összezúzó sikongás rázta meg az erdőt, egészen a túlsó végében lévő fáig hatolt, hogy onnan visszacsapódva érkezhessen visszhangként.

– Futás!- kiáltottam fel. Majd hátat fordítva neki rohanni kezdtünk ismét. Mint a láncát vesztett vad rontott nekünk, érdes, dobogó, zaklatott léptekkel zúzva az avart ezzel vetítve elő a csontjaink sorsát.

– Sherry! – hallottam meg a távolból az ismerős, meleg hangot. Anyám volt az, alig pár méterre volt tőlünk, a kézeben egy lámpás nyújtott tompa fényt számára. A léptek halkulni kezdtek. A következő pillanatban már a mama mögött állt. Zakója szétszakadt a hátán utat adva fekete csápjainak.

-ANYA!- kiáltottam fel, de már késő volt.. az a pillanat..amikor a benned lévő őrület ami minden másodpercben szabad akar lenni, animálisan kitörik..brutális..

Eddig gondolkodtam észszerűen. Igazítottam a kézfogásunkon, ami már teljesen izzadt volt. Nem néztem Codyra, látta ő anélkül is, hogy akkor már elpattant bennem valami. A lábam mozdult, Codyé pedig ösztönösen az enyém után. Tudtam már hova menjek, és nem állíthatott meg. Az erdő végében, a városon is túl, állt egy lámpagyár, ahol legfelsőbbképpen Petróleum lámpákat gyártottak. Oda vezetett az utam mit sem törődve azzal, hogy Cody mennyire bírja az iramot vagy sem, vagy hogy éppen a drágalátos apámat merre ette a fene. Mikor odaértünk, a kapu egy vastag lánccal, és egy lakattal volt lezárva. De elég lazán volt lelakatolva ahhoz, hogy széthúzva a kapu két felét legyen elég nagy résünk ahhoz, hogy beférkőzzünk a gyár területére. Odabent, az udvaron egy rozoga tartálykocsi parkolt, rajta rozsda tarkította felirat; petróleum. Közelebb léptem. Láttam őt, szorosan a kerítésnél.. elcsavartam a csapot. Ömleni kezdett a petróleum, a levegőt megtöltötte a jellegzetes szaga, és csak néztem gyönyörrel ahogyan csobog a halványsárga folyadék. Megzörgettem a kabátzsebemben lévő gyufásdobozt. Codyra néztem, ő pedig vissza rám. Apa ismét tőlünk balra jelent meg, mint mindig. Már az általam gerjesztett pocsolyában ácsorgott. Elengedve Codyt hajítottam el a hirtelen rántással meggyújtott gyufát.

-Sherry minden rendben?- kérdezte Cody az ajtóban állva. Már az öltönyét viselte. Én az ágyunkon ültem a hófehér ruhámban, a fotóalbummal az ölemben. Az arcomra egy mosolyt erőltettem.

-Persze. - feleltem remélve hogy ezzel megnyugtatom. Letettem az albumot az ágyra, és odasétáltam hozzá belé karolva. Így sétáltunk együtt, egészen az oltárig.

De hogy mit is nézegettem akkor..? Őt. A verandán ült, a nyári napsütésben sütkérezve. Ekkor még a betegség sanyarította testét, teljesen csontos volt már. Édesanyám, a régi idők emlékére a fejére tette az egykori kalapját, amit még az esküvőjükön viselt. Anyám elhelyezkedett, és beállította a gépet. A ráktól elsoványodott fejen megdőlt a kalap eltakarva édesapám arcán, mikor elvillant a vaku. Ez az utolsó képem az apámról. Egy kép, a régi kalapjában, amin nincs arca...