Egyszer nem mondták, hogy milyen lesz. Hogy milyen a maró kín. A tehetetlen szenvedés. A haragos vonaglás. Az a fajta érzés, ami miatt gyilkos lennél. Bárkire vadásznál, bárkit puszta kézzel fojtanál meg.

- Ne tedd! Könyörgök! - térdel előttem egy középkorú nő és zokog, mintha bármit is tettem volna eddig. Csak a lánya szívét vágtam ki, nem löktem őt a vonat alá.
   Ezért gyűlölöm az embereket. Amíg nincs kiiktatva a féltett kincsünk, addig nem érdekel mi történik velünk, de ahogy vége a jónak és minden elveszett, leszarva azt, mentjük az írhánk. Hát, nálam ez nem így megy.
- Mit is mondott két perccel ezelőtt? - guggoltam le és biccentettem oldalra fejem várva a válaszát. A nő csak zokogott és már teljesen összekuporodva ült térdét összefogva.
   Mosolyogva lehajtottam fejem, majd kisegítettem.
- Azt, hogy " Csak a lányomat ne! ". Igaz? - váltott hangom élesebbé és húztam fel orrom dühömben. - IGAZ?? - üvöltöttem el magam, mire teljes valójában megremegett és bólogatott. - De meghalt. - mondtam lassan kárörvendve. - És ahelyett, hogy fohászkodna, hogy újra lássa őt, azzal a tudattal akar tovább élni, hogy nincs gyereke? - álltam fel és nevettem ingerülten. - Nem érzi magát egy szaros senkiházinak? - tártam szét a karom.
- Nem mindegy? - motyogta remegő hanggal. Oh! Ez beszél!
- Hogy mondta, kedves? - lépkedtem közelebb. Teli dühhel csillogó szemeivel nézett rám. Na, az kezdett tetszeni.
- Nem mindegy, hogy mit kérek vagy mondok? Ha megakarsz ölni, úgyis megölsz!
- Majd arra is sor kerül, ne aggódjon. - kacsintottam rá, mire összeroskadva sírta el magát újra. - Minek ennyi könny? - sóhajtottam. - Nevetni sokkal bulisabb!
- Te a-azon...hh...nevetszhh, ha gy-gyilkol-hatsz?
- Lényegében, ja. - bólintottam rá. - Maga min nevet?
- H-Ha valaki vicc-ceset mondhh...
- Szoktak baromságokat mondani utolsó kívánságként. - tűnődtem.
- Ha...a sze-retteim...olyanokat tesznek...
- Hát a rángatózó testek is viccesek.
- Neked hol a családod? - kérdezte szánalommal hangjában. Kajánul elvigyorodtam, bele a képébe.
- Megöltem mindenkit. Hát nem érti? - egyenesedtem fel újra és forgattam szemem, miközben hátat fordítva neki kezdtem el fel-le járkálni. - Csak bajt okoztak! Semminek sem tudtam megfelelni, nem voltam elég jó. Egyszer korházi ágyba kerültem, mert lelökött egy srác a suliban a lépcsőről, csakmert nem voltam neki szimpatikus. A családom még engem fikázott le, hogy milyen szerencsétlen vagyok! - nevettem kínosan. - Egy nap - komolyodtam el - arra ébredtem, hogy teljesen új fényben látom a világot és képes vagyok a gyilkolásra. Szendvedtem. Ó, de kurva sokat szenvedtem! De túlléptem rajta és már örömet találtam mások kínjában.
- Megszálltak! - nyögte a nő, mikor a késemet elővettem a zsebemből és a vérbe nyúltam.
- Megszálltak? - vigyorogtam - Oh, hogyne.
- Olvastam ilyenről! Ha valaki egyik pillanatról a másikra szánynyolcvan fokos fordulatot tesz, túl gyenge volt és erőtlen, így megtudták szállni...
- Hát ez az! - tártam szét a kezem, majd a kés hegyével felé böktem. - Gyenge voltam. Sebeszhető, egy pöcs, aki nem volt képes a sarkára állni. De ennek már vége.
- Kitudod űzni magadból! - mászott bele a falba, ahogy közeledtem felé - Új életet kezdhetsz!
- Már elkezdtem egyett. Utolsó kívánság? - hajoltam le térdemen támaszkodva.
- Nem kell ezt tenned... - suttogta sírva rázva fejét.
- Tényleg. - sóhajtottam ajkamba harapva. Aztán, mikor a nő szemében remény gyúlt felnevettem. - De baszottul élvezem!
    Ezzel a végszóval fogtam a pengét és végighúztam a nyakán, mire a vér elkezdett spriccelni. Megnyaltam szám és a vérszökőkútba nyúlva mostam le a késem. A nő nyögve és küzdve az életért próbált arrébb kúszni, de én felállva a hátára léptem és elkezdtem dúdolni az egyik kedvenc dalom.
- N-Ne... - motyogta utolsó szavát, majd némult el végleg. Még néha néha megrándult, majd csak a vértócsa növekedett körülötte.
   Összecsapva tenyerem szálltam le róla és a kislányához léptem, aki már tíz perce üveges szemekkel meredt maga elé a földön. Megsimítottam fekete haját és sóhajtva léptem át rajta, szándékosan belelépve a vérébe.
- Rossz barátnőd voltam, Beth. - csóváltam fejem. - Folyton csak kértem, de nem adtam. Ezért nem te vagy a hibás, hanem én. Mostmár biztos. - húzódott ajkam apró mosolyra.
    Kimentem a lakásból, ám most az ajtót választottam az ablak helyett és vidáman sétáltam ki a kertből. Senki nem volt már az utcán, hiszen vagy hajnali három lehetett. Az eső szemerkélt és a szél is lágyan fújt, mégis hideg volt, lehelletem látszódott.
    Befordultam a parkba és ott a csapnál lemostam a kezem, meg a késem is. A közeli bokorban rejtettem el a váltócipőm, azt gyorsan felvettem a véreset meg kidobtam a kukába egy zacskóba zárva. Fejemre húztam a kapucnim és a hátamra dobva táskám indultam haza.
  Haza?
  Egy ember nem hívja a Poklot az otthonának!
  Még szerencse, hogy én nem vagyok az.