Hoztam nektek még egy részt,hogy kicsit jobban megismerjétek a történetet!
Hagyjatok nyomot magatok után!💓
Anna xx

-Faith, öt perce el kellett volna indulnunk!-hallatszódott fel anyám kiabálása a földszintről. Bocsánat, rikácsolása.

Ne menj el a dokihoz! Nem használ semmit!

Fáradtan felnyögtem, és tenyeremet a fülemhez szorítottam.

-Hagyj...Maradj csendben!-nyöszörögtem, és a szememet összeszorítva összekuporodtam az ágyon.

A hangok...megőrjítenek.

Szánalmas vagy Faith! Rajtad nem segíthet senki! Egy elmegyógyintézetben fogsz megrohadni!

-Fogd már be!-sikítottam fel.

Arcomon végigfolytak a könnyek. Rajtam nevettek. A nyomoromon.
Nem hallottam semmit.

Talán...abbahagyták?
Nem.
Ők gonoszok.
Arra várnak, hogy rámtámadhassanak.

-Faith!-ront be az ajtón egy elefánt erejével anyám.

Összerezzenek a hirtelen zajtól, és résnyire nyitom a szememet. Látom, hogy felém tart, szóval felkészültem arra, hogy bármelyik pillanatban felrángathat az ágyról.

-Idefigyelj kislányom! Apáddal egy raklap pénzt kifizettünk ezért a kezelésért, szóval legyél szíves végre lefáradni!-nézett rám mérgesen.

Nagyot nyelve bólintottam egyet.
Anyám megvetően nézte, amint nagy nehezen feltápászkodok az ágyról, és elvánszorgok a szekrényemig.

-Ha egyszer végre megszólalna!-fortyogott, és hangosan bevágta maga mögött a szobaajtómat.

Ajkamba harapva próbáltam visszatartani a kitörni készülő zokogásomat.
Gyorsan kivettem egy pólót és egy nadrágot, és magamra rángattam őket.

Ma is ugyanolyan nyomorultan nézel ki!

-Hagyj!-motyogtam halkan.

Megint kinevettek.
Mint mindig.

-Faith utoljára szólok!-ordított anyám lentről.

Azt hiszem nem kéne feldühítenem. Lassan elvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről, és lementem az előszobába.
Anya és apa szánalommal teli tekintettel méregettek, a bátyám Jake pedig egy pillantásra sem méltatott. A szokásos felállás.

-Hogy nézel ki? Nem a sarki boltba mész!-vetette oda apa.

Végignéztem magamon. Egy fekete csőgatya és egy fehér póló. Ezzel most mi a baj?

-Mindegy! Induljunk, mert elkésünk!-int anya.

Kilép a bejárati ajtón, én pedig ijedten bámultam a nyitott faajtót.

Nem akarok menni. Félek.

-Faith!-rikácsol anyám a kocsi mellől.

Megremegek.

Valahogy-magam sem tudom hogyan-kilépek az ajtón, és lassú léptekkel elindulok az ezüst Volvo felé.

Anya türelmetlenül dobol a kormányon. Csak ne dühítsd fel Faith!

Feleslegesen erőlködsz!Í gyis-úgyis utál!

A szememet összeszorítottam, és megálltam.

-Hagyjatak...kérlek!-suttogtam.

Anyámnak ekkor fogyott el a türelme, mert ráfeküdt a dudára.

Az éles hangra megugrottam, és kinyitottam a szemem.

Láttam a szélvédőn keresztül anya idegbeteg pillantását, így jobbnak láttam végre beszállni.

Némi nehézség árán beültem az anyósűlésre. Anya beindította az autót,és gázt adva kifarolt a felhajtónkról.

Mindig is utáltam autóban utazni.
Szorongok benne.
Megrémít a sebesség és az, hogy többen vannak az utakon.
Na meg persze, a legfőbb ok:félek a haláltól.

Neked úgyis halált szánt a sors! Nem mindegy milyet?

-Csönd legyen már!-motyogtam lehajtott fejjel.

-Megmondtam,hogy fejezd be a magadban beszélést!-csattant fel anyám.

Remegve tartottam vissza a könnyeimet, miközben a kezeimmel babráltam.

Legközelebb akkor néztem fel, amikor egy hirtelen fékezés után az autó megállt.

Egy  fehér épületet láttam előttünk, amit egy magas vaskerítéssel vettek körbe. A ház nem volt olyan nagy, egy sima családi házra emlékeztetett.
A kapun egy nagy fekete felirattal a következő állt: 
                           
         Tomlinson Pszichiátria

Tehát megérkeztünk.