Nehéz, hűvös szellő szökött be a viskóba, az ajtó alatt. Leo még az igazak álmát aludta, habár az ő lelke is legalább oly nehéz volt, mint a reájuk törő hajnali fergeteg. Egy erős kéz fogta meg a vállát, és rázta meg gyengéden.
- Leo, itt az idő - költötte fiát, Christopher.
Leo szeme azonnal kipattant, s máris öltözködni kezdtek. A Cazadorok már a házakat járták. Az ő feladatuk volt a mágiára érzékeny emberek likvidálása. Az Inkvizíció vezetői a gonosz cinkosának titulálták a mágiahasználókat. Igaz, erre jó okuk volt. A világtörés után született állapotok miatt, a varázserőt hibáztatták.
Leo pár perc múlva már fényes páncéljában állt, az Inkvizíció sárga-ezüstjében.
Leo nemrég töltötte be a 16. életévét. A Cazadorok az újszülötteket, és a tizenhat éveseket vizsgálták meg. Ezer évesnek tűnő pergament tartottak az illető elé, melyet meg kellett érinteni. Ha a vizsgált személy irányítani volt képes a mágiát, a pergamen lángra kapott, a titokzatos bevonatnak köszönhetően.
- Igyekezz Leo, nincs sok időnk - szólt ismét fiához Christopher.
Leo felkapta a táskáját, majd az apja után sietett. Ahogy kilépett az utcára, két házzal arrébb a Cazadorok csuklyás embereit látta, ahogy éppen egy újszülötett tesznek próbára. Az anya reszketve érintette gyermeke kezét a pergamenhez. Egy pillanatra néma csönd támadt, még a szél is abbahagyta a sűvítést. A pergamen azonban erős lángra lobbant, így a baba sorsa eldöntetett. Az anya hangosan sírt miközben a Cazadorok erőszakkal tépték ki gyermekét a karjaiból. A Cazador is észrevette Leo-t, és a szemébe nézett. Az apja érintése szakította ki Leo-t a jelenetből.
Leo születése óta fogékony a mágiára. Átjárta őt, az élete részévé vált. Azért lehetett még életben, mert a szülei kicserélték egy másik gyermekre, amikor a Cazadorok őket látogatták meg. Most, hogy újabb vizsgálat elől kell menteniük a fiújukat, Christopher elviszi magával az élőholtak elleni éves hadjáratra. Mint szakaszparancsnok, fegyverhordozóvá tette a fiát, így senkinek nem lehet ellenvetése.
A hadtest felé futottak, s mikor elérték, Leo felszállt a lovára, apjával együtt, majd a szakaszukhoz léptettek.
- Katonák! Emberek! Kik az élőket védelmezzük, küldjük vissza a halottakat sírjaikba! - szólt a szakadó esőben embereihez Christopher.
Válaszul üdvrivalgást kapott, majd elindultak Toledo-ból, hogy a Földközi-tenger partvidékét megtisztítsák.. ismét.

*

Napokig meneteltek, hogy a partig érjenek. Útközben Leo rájött arra, hogy bár a Cazadorok elől megmenekült, túl kell élnie a hadjáratot is, még ha csak a kóbórló dögök csapatait szórják is szét. Gibraltár-ig meneteltek, hogy onnan egy félkört leírva térjenek vissza Toledo-ba.
Eleinte nem is akadtak problémák. Az élőholtak, nekromanta nélkül nem voltak többek agyatlan hullák járkáló tömegénél. Gibraltárnál se találtak semmi szokatlant, így örömmel nyugtázták, hogy az egyiptomi döghadak inváziójától egyelőre nem kell tartaniuk. Ám ahogy a félkör feléhez közeledtek, különös dolgokra lettek figyelmesek. Az élőholtak egyre rendezettebb csapatokban járkáltak, és a harci viselkedésük is agresszívabb, irányítottabb lett. Leo-t már nem engedte az apja harcolni, hiába kezd küzdeni tanulni minden tíz éves fiú, az Inkvizíció területén.
Hamarosan hírnök is érkezett, hogy az utóbbi két hétben komoly változásokat figyeltek meg a keleti part irányából. A boszorkánypestis erősödését, az élőholtak mozgolódását, és az ebből adódó aggodalmat erősítették meg a hírek. A vezetők a csapatok gyorsabb haladását, és az események okának megszüntetését kérik a katonáktól.
Három hete indultak el, útjuk során összesen tíz embert vesztettek az ötszázból. Három másik csapat indult velük együtt. A terv szerint a negyedik hét vége felé kellett volna találkozniuk az Inkvizíció harmadik hadtestével. A találkozó meg is történt, de nem úgy, ahogy számítottak rá..

*

A század csöndes menetét csak a fegyverek páncéllal való csörrenése, és a lovak patáinak csattogása törte meg. Nehéz köd sűrűsödött a katonák körül. Egy idő után már az előttük lovaglót is alig látták. Egy faluba értek, ami azt jelentette, hogy hamarosan az élőholtak is előkerülnek. Négy-öt fős csoportokra bomlottak, szorosan egymás mellett léptetve. A köd, ami körbevette őket, halvány zöld színt kezdett el felvenni. A levegő egy ismeretlen nyelven szóló hangtól remegett. A suttogást mindenki hallotta, aki a faluban tartózkodott. Leo az apja mellett léptetett, mellettük az osztag legjobb harcosai közül még ketten. Bár nem értették, az ismeretlen hang mindenkibe félelmet ültetett. Az emberek leszálltak lovaikról, hogy ne érhesse őket hirtelen támadás. A lovakat élő pajzsnak használva meneteltek tovább. A köd tovább sűrűsödött. Leo-t is átjárta a félelem, örült annak, hogy az apja és két másik harcos ilyen közel vannak hozzá.
Pár perccel később meg is történt az első támadás. Leo-éktól nem messze hallatszott az egyik férfi halálsikolya. Ezután sorra kezdtek kiabálni a többiek is, akiket támadást ért.
- Ezek a mi embereink! A mi embereink! - hangzott több helyről is.
Leo csapatát is megtámadták az élőholtak. A lovak ijedtükben szétfutottak, így már csak a házak szolgáltak fedezékül. Harcok indultak az egész faluban. Az élőholtak serege az Inkvizíció harmadik hadtestének páncélos katonáiból állt. Jól felszerelt, harcképes zombik támadtak rájuk, látszólag szervezetten.
- Apa! Valahol van egy nekromanta! Csak ez lehet az oka! - kiabálta túl a csata zaját Leo.
- Most nem számít! Csak jussunk ki élve! - válaszolta Christopher. - Emberek! Visszavonulás!
- Visszavonulás! Visszavonulás! - visszhangozták az emberek, hogy mindenkihez eljusson.
Leo és csapata levágták a közelükben lévő élőholtakat, hogy menekülni tudjanak. A kint maradt katonák azonban a segítségükre sietésükben maguk is áldozattá váltak, így ellehetetlenítve a kijutást. Az Inkvizíció második hadtestje lassan teljesen az élőholtak martalékává vált. Már csak a falu közepén maradt életben egy tucat katona.
- Csapdába sétáltunk. Sajnálom fiam. Megmentettelek a Cazadoroktól, de helyette magammal rángattalak a halálba - mondta fájdalmasan Christopher.
- Még nem adhatjuk fel! Ki kell jutnunk, hogy elmondhassuk a többieknek! Mindenki veszélyben van! - válaszolta Leo.
Körbezárták őket. Már alig maradt élő közülük. Egy emberre egyszerre három zombi támadott. Leo-ra se jutott kevesebb. Kettő visszatartott, de a harmadik meg is ölte volna, ha az apja nem segít rajta. Épp meg akarta köszönni, amikor az egyik élőholt hátulról az apjába mártotta kardját. Christopher arca eltorzult, majd a földre rogyott.
- Vedd a kardom. Juss ki, és menj el anyádért. Hagyjátok el az Inkvizíciót. A puszta erő nem veheti fel ezzel a versenyt. Használd ki a benned rejlő lehetőségeket - mondta, mielőtt örökre lehunyta a szemét.
- Apa! - sírt a holttest fölött Leo.
Leo kétségbeesett, és dühös volt. Bosszút akart állni az apja miatt, de ez nem volt rá megfelelő pillanat. Az apja mindig arra tanította, hogy gondolkozzon tisztán a szorult helyzetekben. Felvette az apja kardját, majd egy rést keresve menekülni kezdett. A faluból kiérve felszállt az első lóra, és elvágtatott. Útközben a könnyeit törölgetve elhatározta, hogy megkeresi azt a nekromantát, aki ezért felelős, és megöli. La Roda felé vette az irányt, ahonnan már biztonságban eljuthat Toledo-ba.

*

Három vagy négy nap telt el, mire La Roda-ba jutott. A pusztítás amit látott, teljes kétségbe ejtette. Egyetlen vágya már csak az volt, hogy épségben eljusson az anyjához, hogy kimenthesse, a pusztulásra ítélt Inkvizícióból.
La Roda volt az Inkvizíció legkeletibb városa, ahonnan kiirtották az élőholtakat, és elejét vették a boszorkánypestisnek. Káosz és fejetlenség fogadta Leo-t. Az emberek ijedtek voltak és szervezetlenül végezték feladataikat. Az Inkvizíció mindig a fegyelemnek köszönhette jól működését, ezért Leo csak biztosabb lett abban, hogy a birodalom napjai meg vannak számlálva.
A városban gyűltek össze a környező falvak menekültjei, és az első és negyedik hadtest túlélői. A harcképesek száma alig haladta meg a négyszáz főt, Leo pedig a saját szemével látta, hogy ennyi ember nem elég az ellenség legyőzésére.
Ahogy belovagolt a városba, senki se kérdezett tőle semmit, csak nézték, ahogy elmegy mellettük. Egyszercsak ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Leo! Leonardo! Fiam! - kiabálta Agnes.
- Anya? - kérdezte önmagától Leo.
Nem akart hinni a szemének, de valóban ő volt az. Agnes futott a fia felé, mintha évek óta nem látta volna. Leo is leszállt a lováról, és futni kezdett. Nem hitte, hogy ilyen hamar találkozhat az anyjával. Úgy gondolta, hogy ez megkönnyíti majd a dolgokat.
Mikor elérték a másikat, szorosan átölelték egymást. Mindkettejük szíve megnyugodott kicsit, ebben a zűrzavarban.
- Apád? Christopher hol van? - kérdezte Agnes, miután elengedték egymást.
- Apa.. meghalt. Meghalt miközben engem védett. Én is csak egy kis szerencsével jutottam ki - válaszolta Leo könnyes szemmel. - Utóljára azt mondta, hogy hagyjuk el az Inkvizíciót, és hogy tanuljam meg használni az erőmet.
- Büszke lenne rád. Egész életében az volt. Még ha soha nem is mondta - mondta sírva Agnes.
- Menekülnünk kell. Kell egy kis készlet, két ló, és indulhatunk is. Frankhon van a legközelebb, oda megyünk - mondta Leo komolyan.
- Úgy lesz fiam, de előbb pihenned kell. Holnap után indulhatunk, addig megszerzek mindent. Most gyere velem, tisztálkodj meg, és egyél - csókot lehelt fia homlokára, majd elindultak Agnes, és a többi gyógyító házába.
Agnes segíteni érkezett a városba. Sokan ismerték a nevét, révén kiváló gyógyító tudásának. De még egy ilyen jó léleknek is akadtak gyűlőlői, akik a háta mögött boszorkánynak, és az ördög szolgájának nevezték.
A könnyebb menekülés érdekében Leo elhagyta a páncélját, helyette bőrruhákat öltött magára. Kora délután érkezett, de az anyja gondoskodó kezei között hamar eljött az éjszaka. Megbeszélték miket kell másnap beszerezniük, és hogy azokat hova rejtsék, majd álomra hajtották fejüket.
Másnap hajnalban Leo-t az a különös rettegés ébresztette, amit aznap a faluban is érzett. Ugyanazt a suttogást hallotta, ugyanaz a köd derengett mindenhol.
- Nem történhet meg mégegyszer.. - gondolta magában.
Azonnal harcra készen állt, hogy megvédhesse az anyját. Amint felfegyverezte magát, felkeltette Agnes-t, és a már tegnap összekészített kevés holmival együtt menekülni kezdtek.
Az utcákon alig lehetett látni valamit, mivel mindent beborított a köd, és a nap is mégcsak kelőben volt. Leo szorosan fogta az anyja kezét, nehogy véletlenül elszakadjanak egymástól. A lovak a város másik végén voltak, ott ahol a katonák is állomásoztak. Leo az ellenség helyében ott csapott volna le először, így tudta, hogy milyen kockázattal jár az, hogy odamennek. Mikor elérték a tábor szélét, szólalt meg a vészhelyzetet jelentő kürt. Így már nem mehettek át a táboron, ami azt jelentette, hogy kerülőutat kell tenniük. Viszont a sátrak fedezékében még mindig nagyobb biztonságban voltak, mint nyílt terepen, ezért a tábor szélén vágtak át a sátrak között. A katonák mit sem törődtek velük, kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint két paraszt a városból. Az elején még könnyen kikerülték a katonákat, de ahogy beljebb értek, magukkal sodorták őket a tábor közepe felé. Leo tudta, hogy onnan csak szerencsével lehet kijutni, ahogy azt ő is tette abban a faluban. Miközben sodródtak a tömegben, felhangzottak az első halálsikolyok. Az emberek ordításába azonban egy kárörvendő nevetés is szűrődött. Minden halálsikolyt egy nevetés követett, de a nevetés hangja mindig más volt. Mintha az emberek a halál tudatában még megőrültek volna utolsó perceikben. Leo próbált kitörni, hiszen tudta, hogy a halálukba sietnek a katonák. Hiába érezte, hogy a nekromanta is ott van, most az anyját kellett megmentenie. A tömeg viszont erősebb volt nála. Vagy enged a sodrásnak, vagy halálra tapossák őket a földön. Mire sikerült ismét szabadon mozogniuk, már a csata közepén álltak. A tábort körbevették az Inkvizíció katonáinak hullái, és már a város vészharangja is kongott. Leo kénytelen volt maga is harcba szállni, ha ki akartak jutni. Agnes-t beküldte az egyik sátorba, hogy bújjon el, amíg ő keres egy kiutat. De nemhogy kiutat nem sikerült találnia, a sátor bejáratát is alig tudta védeni az élőholtaktól, és most nem volt vele az apja, aki segített volna neki. Sorra vágta le a halottakat, de mihelyst egyet levágott, kettő termett a helyére. A harc közben az egyik zombi megvágta a lábát, ezért a földre kényszerült. Már az előtte állóval is alig bírt, nem még a háta mögöttivel. Remélte, hogy nem veszik észre az anyját a sátorban, és legalább ő megmenekül majd, de egyszercsak éles sikoltás hasított a levegőbe.
- Leo! - sikoltotta Agnes, amikor az egyik halálos csapás elé vetette magát, hogy a fiát mentse.
Leo-t elhagyta az addig érzett félelme. Elöntötte a harag és a keserűség, amit a szülei elvesztése miatt érzett. De nem csak harag és keserűség volt benne. A mágia, ami születése óta vele volt, válaszolt ezekre az érzésekre. Meglendítette kardját, és az élőholtakat elrepítette egy lökéshullám. A lábát ért vágást se érezte már többnek holmi karcolástól. Az anyja felé térdelt, és a kezét szorongatta.
- Leo.. Sajnálom. Nem tudtam végignézni, ahogy megölnek. Nem tudtam - sírt Agnes.
- Ne beszélj anya, minden erődre szükséged van. Meg foglak menteni. Csak te maradtál már nekem - sírt Leo is.
- Leo, egy ilyen sebet még én se tudnék meggyógyítani. Te is tudod mi következik. Ne tedd nehezebbé.
- Nem lehet. Nem hagyom. Meg foglak menteni - hajtotta fejét Agnesre Leo.
Agnes az utólsó erejével megsimogatta fia fejét, és elbúcsúzott tőle.
- Mindig büszke leszek rád. Ígérd meg, hogy túléled. Válj hőssé! Szeretlek - mondta, majd örökre lehunyta szemét.
Leo körül megszűnt a világ. Nem foglalkozott semmivel, csak sírt az anyja holtteste fölött. Azt se vette észre, hogy egyedül ő maradt életben a csatatéren. Egy ismerős hang hozta vissza a valóságba.
- Leo, igaz? Éreztem, hogy valaki mágiát használt a közelben. Pedig pont azért kezdtem a ti nyamvadt kis birodalmatokban, mert a puszta erőtök sose lenne elég ellenem - nevetett.
Leo felnézett, és ha épp nem a földön térdelt volna, akkor hátra esett volna a megdöbbenéstől.
- A..pa? - kérdezte Leo.
Christopher állt előtte, látszólag sértetlenül, és nem élőholtként.
- Aah akkor telibe találtam - nevetett őrülten Christopher.
- Te nem az apám vagy. Csak bitorlod a testét - mondta megtörten Leo.
- Mmm, látom a megfigyelőképességed kiváló. Igazat szóltál. Valóban csak bitorlom ezt a testet. Vagy jobban szeretnéd ha az anyád testéből szólnék... - Christopher teste elváltozott, és olyan lett mint a többi élőholtté, majd az anyja testéből folytatta a nekromanta - hozzád?
Leo hátrébb mászott ijedtében. A nekromanta őrült módjára nevetett, és fetrengett a földön Agnes testében.
Leo-ban eltört valami. A szeme láttára rothadt el az apja egy másodperc alatt, az anyja testét meg egy idegen birtokolta, pedig alig pár perce halt meg a kezei között. Megmarkolta a kardját, és felállt.
- Meg fogsz halni. Nincs már mit veszítenem. Ha veled veszek is megöllek - mondta dühödten Leo.
- Oh harcolni akarsz? Akkor azt hiszem testet váltok. Mit szólnál mondjuk megint az apádhoz? - nevetett.
Agnes teste összerogyott, Christopheré pedig újra emberi lett. Leo rárontott, de a nekromanta Christopher testének teljes erejével bírt, ezért könnyedén felvette vele a harcot.
- Hahaha, azt hiszed a testi erőd elég lesz? Azrael vagyok, és a nekromanták nekromantája leszek, egy megváltó, az antikrisztus, hahaha. Annyit se tudsz, hogy az élőholtak ellen tűzzel kell harcolni? - kérdezte lenézően Azrael.
Leo megállt egy pillanatra.
- Tüzet akarsz? Akkor olyan tüzet adok, amit halálod után se fogsz elfelejteni! - kiabálta Leo.
Hagyta, hogy a mágia szabadon áramoljon benne, válaszoljon a nekromanta iránt érzett gyűlöletére. Már Leo se önmaga volt. Harcolt, de testét a gyűlölet, a mágia és az ösztönei irányították. Minden suhintásnál lángok törtek elő a kardjából. Elégette az apja és az anyja testét is. Perceken belül az élőholt sereg fele lángokban állt. Ha csak egyszerű tűz lett volna, nem állította volna meg Azrael-t. Leo azonban mágiával létrehozott tűzvihart szabadított rá, teljes erejével. Hiába szállta meg erősebbnél erősebb holtak testét, Leo egyetlen kardcsapással intézte el az összeset. A harc végére már a tűz, mint elem lassan felemésztette őt, apró lángok égtek a hajában, és a testén szerteszét, noha fájdalmat nem okoztak neki.
- Honnan van ekkora erőd? Hiszen csak egy parasztfiú vagy, aki katonásdit játszik! - szólt az egyik testből Azrael, amit Leo rögtön el is égetett.
Leo ha akart volna se tudott volna válaszolni, mivel a gyűlölet és mágia elnyomta a tudatát.
Azrael már egy testet se tudott megszállni, ezért vissza kellett térnie a sajátjába, ami a csatától messze volt, egy biztonságos helyen.
Leo mindent felégetett maga körül, a lángok már a városban lévő élőholtakat emésztette. A felgyülemlett érzések miatt, továbbra is szórta a lángokat, kívűlről ugyanolyan őrültnek látszott, mint Azrael. A tombolásának csak az vetett véget, hogy felhasználta az összes energiáját. A támadásai egyre gyengébbek lettek, a suhintásoknál meg-megbotladozott. Kezdte visszanyerni a tudatát, a könnyei újból megeredtek. Végül annyi ereje se maradt, hogy két lábon álljon, a tűztenger közepén ájult el, a felkelő nap első sugarainál..

*

Amikor felkelt, csak a még mindig égő tüzet látta maga körül. A hamvadó testeket. A belőlük áradó égett hús szaga betöltötte a levegőt. Minden megsemmisült, amiből túlélhette volna az elkövetkezendő napokat. Feltápászkodott, összeszedte amit csak lehetett, keresett egy lovat, majd vágtatni kezdett.

Nyár volt még. Az éjszakák még kibírhatóak voltak. Az anyja megtanította mely gyógynövények ehetőek. A folyókból tudott vizet szerezni. Aznap mikor elindult elhatározta, hogy meg sem áll a Vatikánig, ahol a pápa mellett harcolva azzá a legendás hőssé fog válni, aki felszabadította az embereket az élőholtak és démonok sanyargatása alól..