Másnap a kürt idegesítő hangjára ébredtem. Csak 2 órát aludtam. Mit akarnak már megint?
Morgolódva felöltöztem és kimentünk sorakozni. Min Yoongi állt Seokjin mellett, az aki eddig a környékre sem volt hajlandó eljönni.
-Tisztelegj!- kiált fel Seokjin.
Mindenki vigyázzban állt.
-Most pedig! Lépjen elő Jeon JeongGuk! Jackson Wang és Kim Jaehwan!-szólal meg Yoongi.
Megtettük amit kért.
-Mehetnek hordani a lőszereket! Egy, kettő! Haladjatok!- ordibál.
Csendben elindultunk. Hányingerem lett, és szédülni kezdtem.

Már nagyjában horduk a lőszereket az A, B és C osztály mezőnyére, mikoris elvesztettem az egyensúlyom, majd elestem. A doboz a combomra hullott, fájdalom nyilalt a gerincembe és a combomba. Hátra vetett fejjel felordítottam. Jaehwan azonnal segítségemre sietett, leemelte rólam a lőszeres dobozt, majd orvosért kiáltozott. A világ kezdett elmosódni előttem. Ahogy próbáltam követni az eseményeket, a képek csíkokká mosódtak, mint egy rakoncátlan gyermek által festett olajfestmény. A fájdalom burokként ölelt körbe, folyamatos fogolyként bezárva. Egy apró csípést éreztem a felkaromban, majd véglegesen minden elsötétült előttem.

Napok, hetek teltek el úgy, hogy erőtlenül az orvosi sátorban feküdtem. Örültem, hogy végre pihenhetek, s most ráérek gondolkozni.
-Mr. Jeon.-köszörüli meg a torkát egy nő. Kinyitottam fáradt pilláimat.
-Hm?- egy alig hallható, hümmögés szerű hörgést sikerült kifacsarnom magamból.
-Itt vannak a levelei, ami a családjától érkezett.-a hasamra tette a levélköteget.
Boldog mosoly kúszott az arcomra. Végre...
Izgatottan bontottam ki az elsőt. Elolvastam, majd időrendi sorrendben végighaladtam az összesen. Szemeim könnybe lábadtak, a honvágy újra eluralkodott rajtam. Megkapták a levelemet és azonnal válaszoltak rá.
Gyors elraktam a leveleket, nehogy elvegyék tőlem.
Seokjin mellém lépett.
-JeongGuk. Holnaptól kezdbe 3 napig otthon lehet, hátha ott hamarabb felépül.-mosolyog rám kedvesen.
Jól hallottam?
Alig bírtam leplezni azt a kitörő boldogságot, amit akkor éreztem. Megtöröltem a könnyes szemeimet és próbáltam nem eszelősen vigyorogni. Végre hazamehetek. Végre megcsókolhatom Jimint. Végre magamhoz ölelhetem Minjut is.
Mikor Seokjin magamra hagyott, némán sírtam örömömben. Oké, akkor a mai napot túl kell élnem és aztán haza mehetek.

Fél óra múlva Jaehwan meglátogatott. Addigra a sírás abbamaradt, de a boldog vigyoromat senki nem tudja levakarni az arcomról. Kivéve Min Yoongi, aki Jaevel jött.
-Szia Jungkook.-ül az ágyam szélére a barátom.
-Jó napot Mr. Jeon.-lép közelebb Yoongi.
-Jó napot. Miben segíthetek?- nézek a szemébe komolyan és kissé fáradtságot színlelve.
-Ha kihasználja a távollétét és nem jön vissza, kurvára megbánja!- morog.
-Nem szándékozom elszökni.-rázom a fejem.
-Hallottam ám a szökési kísérletéről. Nem bízom magában! Szóval az lesz a legjobb, ha behúzza fülét-farkát és engedelmeskedik. Ha még egy ilyen előfordul, megfosztalak a nyakadtól és a férfiasságodtól, úgy vigyázz!- majd kitrappolt a sátorból.
-Idegbeteg. Ne törődj vele.-sóhajt egyet a nővér, aki minden órában ellenőrzi az állapotomat.
-De azért vigyázz. Gondolom még élni akarsz.-paskolja meg a vádlimat Jae.
-Élni. Baszki, ez egy rohadt börtön! Hogy lehetne itt élni?- akadok ki.
-Börtönnek azért nem mondható.-motyogja Yeoreum.
-Akkor mi ez? Egy kibaszott napközitábor harmic körüli férfiaknak? Ne röhögtess.-fújtatok.
A nővér halkan felnevetett.
-Jungkook. Nyugodj le és gondolj Jiminre. Örülj, hogy hamarosan láthatod.-mosolyog rám Jaehwan.
-Na igen. Én is pont ezt akartam mondani.-bólogat Yeoreum.
-Hihetetlenek vagyok. Komolyan. Ha nem tudnám, hogy Jae meleg, eskü megpróbálnálak titeket összehoznim-fordulok az oldalamra, a fal felé.
-Ha nem lennék meleg, akkor nem itt lennék és nem tudnálak támogatni.-csap a combomra Jae.
Felmorrantam.
-Ott fáj. Ne csapkodj mert én is megcsapkodlak.
Még egyszer rácsapott a combomra. Hozzá vágtam a párnámat.
-Legközelebb egy asztallal kínállak meg, oké?- vicsorítok rá.
Jaehwan csak felnevetett.
-Én megyek, mert letelik a tíz perc.
-Jut eszembe, a tíz perc olyan nektek, mint az iskolában a szünet?- néz érdeklődve Yeoreum.
-Lényegében igen.-bólintok.-Csak annyi a különbség, hogy csak egy dolgot nem lehe csinálni.
-Mégpedig?
-Dohányozni.-válaszol helyettem Jae.
-Tényleg? De hát láttam múltkor pár...
-Sunyiban csinálják. Olyan, mintha az általános iskolában az épület mögött vagy a budiban csinálnák. A tanárok, itt a katonatisztek, tudta nélkül.-magyarázkodom.
-Á, értem. De aki függő? Ráadásul C osztályos?
-Mennem kell.-int Jae, majd elsiet.
-Az megszívta.-válaszolok a nőnek.
-És aki alkoholista? A C osztályosokat nagyon szigorú őrizetben tartják, jobban, mint titeket.
-Az nem az én gondom. De amíg otthon vagyok, kitalálom hogyan tudok a melegeknek jobb helyzetet teremteni. Hisz sem fogyatékosok, sem közveszélyesek nem vagyunk.- puffogok.
-Nyugodj le, mert felrobbansz. Pihend ki magad otthon, ne törd a fejed ilyeneken. Majd itt tudod. Amíg távol vagy koncentrálj a családodra és a gyógyulásra.-kuncog Yeoreum.
-Te is igazságtalannak tartod. Tudom, hogy te is ezt tennéd.-sóhajtok egyet megadóan.
-2 és fél hete fekszel itt. Hihetetlen, hogy átlátsz rajtam.-kuncog.
-Tudod Reumie, túl nyílt vagy. Sokat mondasz el magadról.-mosolygok.
-Ne hívj Reumienak. Azt hiszik együtt vagyunk.-súgja, majd hátrafordul. -Jaj ne! Elkaptak! Kookie, ez miattad van.-játsza el, mintha elhurcolnák.
Felnevettem.
-Hihetetlen vagy.-rázom a fejem.
-Végre nevetsz!- csettint a nyelvével boldogan.-Gondolom Jimin mindig meg tud mosolyogtatni és nevettetni.
Elkomorodtam. Iszonyúan hiányoznak, a szívem belesajdul, ha rájuk gondolok. De legalább holnap láthatom őket és újra magamhoz ölelhetem apró testüket. Igaz, Jimin a katonaság óta kicsit megférfiasodott, de attól még kisebb, mint én.
Izgulok, boldog vagyok és még a tetejébe a fejem is fáj. Nem baj, holnap minden jobb lesz.
-Nagyon elgondolkoztál. Mit tervezel?- szólal meg Yeoreum.
-Semmit.-hazudok.
-Hát jó. Pihengess, holnap nagy nap vár rád.-mosolyog.
Bólintottam egyet.
-Tudom.-suttogom.
-2 óra múlva hozok vacsorát. Gyógyszer kell?
-Nem, köszönöm.-oldalamra fordultam. Betakaróztam és lehunytam a szemem.
-Rendben. -hallottam, ahogy elhagyja a sátort.
Csend lett. Csak a távoli edzést lehetett hallani és a fáradt nyögéseket. Fáradt vagyok én is. 4 hónapja vagyok itt, azt ígérték, hogy kéthetente hazalátogathatunk. Erre én mit kapok? Akkor láthatom a családom, amikor az állapotom miatt csak az ágyat nyomom és semmi hasznom nincs. Idióta barmok.