A fekete-fehér mintás függönyök minden fényt eltakartak, nem hagyták, hogy a világosság beborítsa a szobát, hol most egymásnak két idegen személy pihent. Horkolása mély tónusa ver zajt, minthogyha egy alvó medve költözött volna a puha párnák közzé a tél elől menekülve, ám a zord időnek jele sem volt. A lakás tulajdonosának bejárati ajtója nagyot csattan, de még ez sem képes őt felébreszteni az alkohol mámoros álomból, minek bizonyítékai ott hevernek a földön az üres boros, martinis üvegegek személyében, miket úgy kortyolt magába előző este, akár a színtiszta, friss forrás vizet. 

Túl sok volt már neki mindent, menekülni akart a valóság elől, ami nap, mint nap körül vette őt, s kísérte végig a magány egyenes útján. Mert bizony magányos volt, sosem mondta volna ki azonban soha, hisz annál makacsabb és önfejűbb volt a göndör, mintsem, hogy kimondja az igazságot; szíve Louis után vágyakozik. 

A fiú után, ki elvette az eszét már az első pillanattól kezdve, amikor is beszélgetésbe elegyedtek és e eszméletlenség csak nőtt és nőtt, végül a teljes elvesztést fedezte fel agyában az első, felejthetetlen találkozásukkor. A régi Harry sosem vágyott volna kapcsolatra, talán vénülő énje az, mi ily' telhetetlenül vágyik a szeretetre, nem pedig csak holmi testi kielégülésre egy, egy éjszakás kaland kapcsán. Bár mi tagadás, Louis-val sem volt más célja eleinte, minthogy a lepedőbe gyűrhesse aprócska testét és hallgathassa egy egész estén keresztül élvezettől mámoros sikolyait. Talán mindez így is történt volna, ha göndör nem kapkod el oly' sok mindent, s nem hagyja, hogy esze megszegje hűen tett ígéretét, miszerint; sosem fog szerelembe esni. 

Az élet számára csak ócska kalandokból állt, sosem érzett egyik partnerjénél se többet puszta vágynál, ám az a szemtelen kék szemű ártatlanságával minden elvét elsöpörte és a szemetes legaljára száműzte, hogy még csak véletlenül se forduljon meg fejébe a visszakozás. 

Szobájának ajtaja hirtelen csapódik ki, talán még a vakolatból is hullott le a földre az erőtől, mi a legjobb barátjának nevezett személyből eredt, ki aligha képes volt felfogni a térségben eluralkodott helyzetet. Liam szeme elsőnek a padlón hevert üvegeken akad meg, majd a tömény bűz csapja meg az orrát, mi felől kételye sincs; barátjából árad e orrfacsaró szag. Ám mindezek csak apróbb problémák, döbbentsége magaslatát más éri el, az idegen hosszú, barna hajzuhatag, mi Harry mellett helyezkedik el egy női alakhoz tartozik, kinek testét nyakig a takaró fedi, s magában elmormol egy imát, hogy ruhái rajta legyenek az este felszedett személyen. 

Hirtelen mocorogni kezdenek, a zöld smaragdok pedig idővel ugyan, de meglátják a reggeli fényeket, mire morgó hangot hallatva torkából fordulna át másik oldalára, ám Liam erős és indulatos szorítása alkarján megakadályozza őt mindebben és csak most kezdi igazán felfogni a helyzet magaslati fokát. Pislognia kell párat a tisztánlátás érdekében, fejébe erős fájdalom szökik, mire kellemetlenül szisszen fel és ezen az sem segít, hogy a barna hajú komfort zónát nem ismerve mászik bele arcába. 

- Nocsak, felébredt Csipkerózsika?- Liam kérdése dühtől fortyog, legszívesebben megfojtaná a zöldszeműt, ki egy hete lassan, hogy nem adott semmiféle életjelet felé, okozva ezzel számára álmatlan éjszakákat. 

- Mi a szart keresel itt, Liam?- horkan fel erőtlenül, kezével fejét dörzsöli, reménykedve abban, hogy mindez majd tompítja a nyilalló fájdalmat, mit még tetőz e felé eresztett kioktató hangsúly.

Harry azonban nem tudta, fennhangon feltett kérdésével végleg elrúgta a pöttyöst, mit hamar fel is fogott, amikor is az erős marok pólója nyakát kezdte szorítani. 

- Adok tíz kibaszott percet, hogy rendbe szedd magad és lezuhanyozz, mert hamar kidobnám a taccsot, ha így kellene meghallgatnom a magyarázatod minderre.- mutat körbe a szobán, min mintha csak egy hurikán söpört volna végig, ugyanakkor Liam maga is úgy vágja be háta mögött az ajtót és foglal helyet a konyhában, várva, hogy kedves társa végre összeszedje magát. 

*

A kávéfőző kotyogó hangja szeli át a konyhát, míg az erős koffein ital illata szállingózik a korai levegőben. Harry végül letusolva, frissen lépdel ki, haját egy törölközővel szárítva, miből az apró vízcseppek hanyagul hullanak alá a földre. Barátja arcát kémleli, ki forró italát kortyolgatva tárja ki karját és mutat az előtte lévő székre. Ajkai közül fáradt sóhaj szökik ki, hiszen tudja; hosszú beszélgetés vár most rá. Teste még csak rá sem nehézkedik a székre, a türelmetlen kérdés már is megüti fülét. 

- Na rajta, dalolj nekem szépen Styles, miért hagytad így el magad?

- Hosszú történet..- rántsa meg vállát, még kezei közzé nem fogja teli bögréjét, s kortyol bele. 

Két cukor és egy kicsi tej. Pont ahogy szereti. 

- Időnk, mint a tenger.- húzza önelégült vigyorra száját.- Csak rajta, ne kéresd itt magad. Bár, ha jól sejtem igencsak köze van egy kék szemű, kócos fiúkának mindehhez. Vagy talán tévedek, hm?

A zöldszemű most sötétbe zárja íriszeit, arcáról lerí a keserűség és a lebukás fogalma, mit letagadni sem volna képes e mimikák után. Szíve nagyot dobban, amint visszagondol a fiúra, ki szemtelenül férkőzött szívébe, majd törte össze azt holmi véletlen folytán. Ám hiába volt mindez akaratlan cselekedett, a fájdalom ezt nem nézte, s minden egyes percben tudatta vele a múltat és a magányt, mi lassan kezdte felemészteni belülről. Mert bizony Harry Styles, az örök szingli lélek magányos volt, főleg miután belekóstolt az eddig oly' tiltott gyümölcsbe, mi a szeretet foglalta magába. Ugyanakkor mindezt egy gombnyomással megszüntette, amikor is úgy döntött; végleg ignorálja a fiút, kinek ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozott valójában. 

- Azt hiszem, ehhez kevés lesz egy kávé..- mosolyodott el keserűen, majd ajkai mozgásnak indultak, s nem volt már vissza út, mindent elmesélt szóról szóra barátjának, ki csak némán hallgatta végig a kusza szálakat, olykor egy-egy hümmögést megejtve. 

A történet végére Harry szemei könnybe lábadtak, szívében újból felszakadt a seb, mi talán már forrásnak indult e rövidke idő alatt is, most mégis, mintha szavaival együtt újból élné azokat a mennyei, ugyanakkor gyötrelmes pillanatokat. A szék lába erősen csikorog meg a padlón, jelezvén; valaki elhagyta helyét. Smaragdjaival a már kihűlt italt kémleli, vállait azonban melegség járja át, amint Liam ölelésébe kényszerül.  

- Annyira sajnálom, Harry.- suttogja a barna hajú, ám ennyivel nem óhajtja lezárni a témát. Nem, hisz Liam Payne nem az az ember volt, ki mindent csak úgy tettek nélkül hagyna. Ennél Ő sokkal rafináltabb volt. 

Szipogása előtör, lelke legmélyén örök hálát érez és tudja; nem is kaphatott volna sorstól jobb barátot. Csend telepszik közéjük, mit halk nesz szakít meg a hálószoba felől érkezvén, mire a két fiú kérdően néz egymásra, más-más okból kifolyólag. 

- Mond csak, Harold. Ki az a lány az ágyadban?- vonja fel nem tetszően szemöldökét. 

- Tudod, ha nagyon őszinte akarok lenni fogalmam sincs. Biztos tegnap szedtem fel ittas állapotban, felejtés gyanánt.- torzul arca egy erős fintorba. 

- És megdugtad?- löki meg játékosan vállát, legbelül mégis reméli; a válasza nem lesz.

- Gondolj most gáznak, de még csak megcsókolni sem bírtam, nemhogy megdugni...

- Jézusom, Harry te tuti beteg vagy. Azt hiszem Louis Tomlinson lázba szenvedsz..- nevet fel.- Talán jobb, ha arrébb megyek, mielőtt engem is megfertőzöl vele. 

- Az lehetetlen, Liam.- kuncog fel búsan.

- Semmi sem lehetetlen, Harry.- veregeti meg vállát, majd barna íriszeit a másik világos színeibe mélyeszti, még ajkaira mindent sejtő mosoly kúszik.

A göndör csak értetlenül pislog, zsigereiben érzi a vesztét, mit barátja fog elhozni számára, az agyában megfogalmazódott eszement ötletnek hála.

- De azt hiszem, itt az ideje erősítést hívnunk..