Sziasztok! ☺️
Véleményeket kommentben szívesen fogadok, rosszat, jót egyaránt. Valamint ha tetszett a fejezet, kérlek nyomj egy csillagot!
Jó szórakozást 😘

                                       Luna

Az egész lakásban gyorskaja szag terjeng, minek hatására megkordul a gyomrom.
Kábultan főzök magamnak egy kávét, mert visszaaludni már biztosan nem tudok, és valahol közben még mindig várom, hogy felébredjek, merthogy ez valóságnak nagyon abszurd. Felkavaró.
Nem éreztem még ilyen elemi vágyódást senki iránt. És most sem kellene.
Elárult a tulajdon testem, és minden egyes rezdülését látta.
A még mindig enyhén remegő kezembe temetem az arcom, s kínomban felnyögök.
Miért? Ez most miért történt meg?
Nem mondom, jól esett a gesztus. És láttam rajta, hogy valóban sajnálta a dolgot, ami nem is nevezhető dolognak. A félelem kis szikrája sem pattant ki, valamiért tudtam, hogy nem lenne képes ártani nekem. A szavai jobban bántottak.
A fáslit tényleg csak azért viseltem, hogy ne kelljen magyarázkodnom a foltok miatt.

Az üres zacskót, dobozokat kidobom, és a gőzölgő italommal leülök a pulthoz, hogy még melegen elfogyasszam a reggeli-ebédem.
Még azt sem fogtam fel igazán, hogy itt van, mire már újra olyan közel került hozzám, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkeztem hogyan kell levegőt venni.
Szó se róla, lehengerlő a külseje, és ez a tudat frusztráló. De egyszerűen nem tudom miért reagálok rá ily módon, mikor egyébként ki nem állhatom.
Na jó ez nem igaz, hiszen nem mondhatom, hogy utálom, de roppant ellenszenves. A modora. Arrogáns, sokszor bunkó stílusa.
Van benne valami sötét, aminek taszítania kéne, viszont a barátainkkal közös időt elnézve, ahogyan viszonyul hozzájuk, egy teljesen másik oldalát lehet látni. Kiszámíthatlan, és relytélyes. Még nem sikerült megfejtenem vajon melyik lehet a valódi énje, és melyik csak álarc.
Épeszű, okos férfi, mégis minden adandó alkalommal, mikor találkozunk mintha gyerekes játszmába kezdenénk, és még ha én csöndben is maradok, biztosan talál valamit, ami miatt belém állhat. Az már más tészta, hogy ezt valahol mind a ketten élvezzük.
Lehet eddig tudatalatt nem véletlenül nem mentünk öt lépésnél közelebb egymáshoz. Mert az elménk tudta, hogy az veszélyes.
Mert láttam.
Láttam, ahogyan azok a tengert idéző szemek újra elsötétülnek. Mint a vihar kapujában nyíló ablakok, az érzelmek tumultusát tükrözik.
Ahogyan ő is küszködött a normál légzés betartásával. Éreztem az erős kezeihez képest irracionálisan gyengéd érintését.
Vonzódik hozzám, ugyanannyira, mint amennyire én ő hozzá.

Ijesztő mennyire hatással tud lenni egy ember külseje, vagy akár csak egy apró érintés. Mennyire tudja az érzékeket csak egy kósza illatfelhő felkorbácsolni. És hogy ezek mind mennyire ki tudnak zökkenteni. Vannak jelenleg ennél sokkal fontosabb dolgok is az életemben, amire kellő figyelmet kell fordítsak, különben balul sülnek majd el. Ha ez így fog folytatódni, nem tudom meddig leszek képes ezt elnyomni magamban. Már az irodájában történt incidens után is igyekeztem elkerülni a társaságát, mert már akkor totál kikészültem ettől az intenzív kémiától.... De most úgy érzem, talán már nem fogok tudni többet távol maradni tőle.

♤♠︎♤♠︎♤

-Értem én a feltételezésed, de mivan ha ártalmatlan a pasi? Akkor csúnyán pofára ejted. Egy ember érzelmeivel játszadozol Lu. Tudod milyen károkat tudsz okozni ezzel?

Végre ma szabadnapos vagyok, így estére igent mondtam Kenneth vacsorameghívására, de előtte mindenképp beszélni akartam Craiggel. Pontosabban Dr.Craiggel, aki nem más, mint a pszichológusom.
Már eddig is rengeteget segített nekem a gyógyuláson kívül. Vele bármiről tudok beszélni, de konkrétan bármiről, ezért nem vagyok rest most sem beavatni a kis tervembe az új barátommal kapcsolatban. Szinte már meg sem lepődik rajta.
Mikor kiböktem neki, hogy mit szeretnék az apám miatt elérni, nagyokat sóhajtva percekig az orrnyergét masszírozta. Kellett hozzá néhány hét, hogy meggyőzzem sengítsen nekem, de ne csak mint egy pszichológus, hanem mint egy mentor is.
Tanítson meg, hogyan gyötörhetem az ördögöt a saját elátkozott lelkével. Hogyan tudok az ő elméjével gondolkodni, és hogyan maradjak erős mikor végül szemtől szemben állok majd vele.
Hogyan ne roppanjak össze a feltoluló emlékek súlya alatt.
Sokat tanultam tőle, de még mindig nem eleget.
Ő a második ember, illetve most már az egyedüli aki mindent tud rólam, ugyanis Miának még nem beszéltem Kennethről. Nem akarom, hogy aggódjon, főleg hogy még én sem tudok biztosat.
Most is leginkább ezért vagyok itt. Muszály valakihez forduljak aki tud segíteni, és ez ki más lehetne, mint a pszichológusom.

-Tisztában vagyok vele, és tudod, hogy nem szokásom játszadozni, de hidd el, hogy valami nem kerek. Érzem.

-Rendben. — Bólint beleegyezően, de a hangján érezhető a kétely. — Tegyük fel, hogy igazad van. Nem veszélyes játék ez egy kicsit? — Ráncolja aggodalmasan a szemöldökét, mire én csak nőiesen horkantok.

-Az apámmal készülök szembeszállni, aki többszörös gyilkosság, embercsempészet, valamint családon belüli erőszak miatt ül a sitten. És ez még csak a negyede annak, amiket rá tudtak bizonyítani. Önvédelmet tanulok, hogy fizikálisan ne tudjon komoly sérüléseket okozni. Mentálisan te segítettél ki a sötétség bugyrából, ami akkor maga alá gyűrt, és azóta is folyamatosan tanítod a szakma csínját-bínját. Szerinted hozzá képest mekkora veszélyforrás lehet? — Már ahogyan szemeit lehunyja, tudom, hogy nem kérdőjelezi meg többet.

Valóban Simone Moreno az egyik legveszélyesebb alak, akit nem érdekel, hogy kin kell átgázolnia, vagy bántania, és persze megölnie. Nem nézi, hogy gyermek, nő, állat, fiú, férfi, vagy akár a saját lánya. Neki teljesen mindegy, csak láthassa szenvedni az áldozatát. Sosem tudta kontrollálni az indulatait.
Bár már Craignek hála sikerült feldolgoznom azt az időszakot, vagyis inkább az egész gyerekkorom, mégis néha, mikor a visszaemlékezés szele megcsap, a régi sebek újra akarnak nyílni.
Álmaimban sokszor visszhangoznak a múlt borzalmai, apám hangja mintha időtlenül zakatolna a lelkemben.

Miután őt elzárták, a félelem sokáig irányította az életem, mígnem megtanultam felülkerekedni rajtuk, és nyitni a világ felé, az emberek felé. És már csak ritkán fordul elő, hogy hagyom elhatalmasodni magam felett, elvégre nem mindenki olyan mint ő. Amíg börtönben van, nincs mitől tartanom, mert ha még rám is küld valakit, azt az örömöt, hogy holtan tudjon, saját magának akarja. Így bármennyire is ijesztő, hogy utánam szimatolnak, figyelnek, vagy akár meg akarnak törni, anélkül, hogy észrevennék fordítok a helyzeten, és ez ad valamennyi biztonságérzetet.

-Egyvalamire még kiváncsi lennék. — Tör át gondolataim között Craig hangja. — Ha a kedvenc főnököd nem hívja fel a figyelmed minderre, akkor is belekezdtél volna?

-Fogalmam sincs. — Vallom be őszintén.

Tetszett a stílusa, mikor legelőször találkoztunk, de nem annyira, hogy fel is keressem miatta. Hacsak nem engedtem volna egy idő után Pinkyblue unszolásának, ami már akkor kezdett nálam célt érni. Mégis.... Hunter információ morzsái keltették fel inkább a figyelmem. Ha az a kis összezördülés nem történt volna meg, lehet eszembe se jutott volna felhívni, amivel lehet hogy hibát követtem volna el.

♤♠︎♤♠︎♤

" -Imádom ezt a pasit! Mit meg nem adnék, hogy ő legyen majd a gyerekeim apja. — Ábrándozik szokásosan Mia. Már nem tudom hanyadjára kell megnéznem vele a "Halhatatlanok" filmet, amiben Henry Cavill is szerepel.
Miközben figyelem ahogyan elmerül a filmben, a hangzás és a jelenetek élénk színei csak fokozzák a valóságból való menekülésem vágyát.
Úgyhogy nekem teljesen mindegy mit csinálunk, a lényeg, hogy itt lehetek, és nem otthon kell rettegnem.

Nekem ezek az érzések ismeretlenek. Természetesen be tudom látni, ha egy fiú helyes, vagy jó a megjelenése, de mindegyikükben feltudok fedezni egy kis részletet, ami az apámra emlékeztet. Meg úgy egyébként is. Honnan tudhatnánk mi van az álarc mögött, és hogy azt mikor hullajtja le magáról?
Ott lakozik bennük a szörnyeteg, csak éppen van akiben hosszú téli álmot alszik, de ha véletlenül felébreszted, nem tud senki sem megmenteni a haragjától. És vannak azok, melyek úgy éheznek áldozataikra, mint a szavannán vadászó oroszlán.
Egyikben sem lehet megbízni, akkor mégis hogyan legyünk boldogak?
Irigylem a barátnőmet amiért így el tud olvadni egy szép szempártól, vagy akár egy sármos mosolytól. Hogy meg tudja élni a tinédzser kor szépségét, és mer kapcsolatot létesíteni. Nem sajnálom tőle, mert a legjobbat érdemli, de irigylésre méltó a bátorsága.

-Talán ha elég erősen gondolsz rá, még sikerülhet. Jó lenne folytatni, de ahogy nézem, jobb ha indulok. — Mutatok a falon megállás nélkül ketyegő órára.

Mia szomorú mosollyal az arcán fordul felém, és látom hogy legszívesebben szorosan magához ölelne, de a repedt bordám, és a testi kontaktustól való félelmem miatt inkább csak rásimít kezemre.
A fájdalom minden lépésemnél emlékeztetőként kísért.

-Vigyázz magadra. És ha baj van, azonnal gyere ide! Értetted?

Csak bólintok, mielőtt magára hagyom.
Mindig így búcsúzik el, és én sosem tartom be.
Tudom, hogy azért hoz minden délután magukhoz, hogy velem tölthessen még egy kis időt, mint legjobb barátnő, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindent megtenne annak érdekében, hogy megóvjon, és ne otthon legyek. Borzasztóan hálás vagyok érte, mert gyűlölök otthon lenni, de félek, hogy egyszer a szülei megfogják elégelni, vagy ami rosszabb, neki lesz elege a nyomorult társaságomból, és mindenből ami velem jár.
A gondolat, hogy terhet jelentek, mindig ott lebeg a levegőben.
Fanyar mosoly húzódik arcomra, és próbálom elnyomni magamban a vádakat, amik belül kavarognak. Tényleg nem akarom, hogy ezzel terheljem őt, de a barátságunk mindennél többet jelent nekem.

Kint már sötétségbe borultak az utcák.
A lámpák narancssárgás fénye mutatja az utat hazafelé, és az utakon olvadásnak indult hó pont olyan képet mutat, mint amilyen én is vagyok.
Kívülről csak egy ( jó esetben, mikor épp nem színezi színes folt a testem) fiatal, egyszerű iskolás lány, belül pedig mint a széttaposott, mocskos latyak.
Sokszor gondolkodtam már el, hogy vajon miért kell rettegjek. Nekem miért kell szenvednem, mikor a társaimnak normális, támogató szüleik vannak, míg nekem csak egy üres ház és egy kegyetlen szív jutott.
És ami leginkább foglalkoztat, hogy ő miért ilyen? Mi zajlik le benne, mikor a falnak vág, vagy éppen belém rúg? És nekem ezt miért kell elviselnem?
Semmit nem tudok róla. Nem tudom mivel foglalkozik, csak hogy azt kell mondjam ha kérdezik, árufuvarozó.
Milyen volt a gyermekkora? Neki voltak-e szülei, mi a kedvenc étele, ki volt az első szerelme? Semmilyen alapvető dolgot nem tudok róla, amit más gyerek tud a szüleiről, csak azt hogy mi a kedvenc piája, és hogy a suliban félnek tőle, így természetesen én is a legnagyobb kerülő pályára lettem száműzve.

Már kitapasztaltam, mikor van a legnagyobb esélyem elkerülni, és bezárkózni a szobámba, így megadva magamnak is a menekülés lehetőségét, ha éppen eszébe jut csak úgy velem elszórakoztatni magát.
Ez sajnos ma nem jött össze.
Belépve a kis vityillóba, - mert hát háznak csak nagyon jó indulattal lehetne nevezni, mivel az ajtó alatt akkora rés van, hogy még egy sün is képes lenne alatta átszaladni. A máló vakolat felfedi az alatta porosodó vöröses téglatesteket, és a ragacsos konyha csak cseresznye a hab tetején - a falak között a penészes szag keveredik a füstölés és az alkohol kesernyés aromájával, ami megerősíti bennem, hogy ma sem lesz nyugodt este.
Eljut hozzám a kéjes nyögések és apám morgásának keveréke.
Szereti magát kényeztetni, és ennek sajnos elég sokszor fültanúja vagyok.
Úgy ahogy vagyok igyekszem feltűnés nélkül besurrani, de az alattam megnyikorduló padló megadja az első árulkodó jelet. Minden lépésem okozta nyikorgás, mintha a saját félelmeim visszhangja lenne.

Persze miért is ne a nappaliban üzné hangos tevékenységét, ahol még csak ajtó sincsen, hogy a szemek elől elrejtse a borzalmas látványt.
Egyenesen tartva fejem, csak a szobámat szuggerálva lépkedek halkan tovább, ám nem olyan egyszerű.

-Te mégis hol a faszomba voltál?

Kiráz a hideg már attól is ha meg sem szólal, hát még mikor beszél hozzám. Gyomromban a csomó tovább növekszik, kiszorítva annak az egy szelet kenyérnek a helyét is, amit Miánál ettem.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy  gyorsan bejussak a szobámba, de most ő gyorsabbnak bizonyul.
Hallom ahogy odavakkantja a nőnek, hogy takarodjon kifelé, és némaságából ítélve tudja mire képes, ezért szó nélkül teszi amit mond.
Közben már hátulról érzem ahogy a kabátom a nyakamnál egyre szűkösebb, mert a kapucnimnál fogva tart egyhelyben.
Szememet fájdalmasan hunyom le, az epe íze rohamtempóban tör fel a torkomban.
Felteszem a kérdést, miért vagyok még itt? Miért nem tudom kiszakítani magam ebből a borzalomból, ahova sosem vágytam hazajönni?
Ezt kérdezgetem mindig, remélve hátha egyszer választ kapok rá.
Miért kellett nekem itt maradnom? Miért anyám vesztette életét születésem után és miért nem én születtem holtan?
Vagy ami jobb, inkább meg sem születtem, sőt meg sem fogantam volna.
Egyre inkább az foglalkoztat hogy vajon ez így marad-e örökre? Mikor fognak meghallgatni végre, és segíteni? Hányszor kell még végigszenvednem ezeket a pillanatokat?

-Kérdeztem valamit! — Sziszeg bűzös leheletével arcomba. — Segítek, hátha jobban hallasz!

Azzal a lendülettel olyan pofont kaptam, ami még a fülemet is érte nagy lapát tenyerének köszönhetően. Valóban segített, mert így irritáló mély hangja helyett, csak a fülem csengését hallom.
Szememet szúrják a kitörni készülő könnyek, de visszaszorítva azokat válaszolok.

-Ta-tanulni...v-voltam. A k-k-könyvtárban. — Fogaim összekoccanak a félelem miatt, mely görcsbe rántja az állkapcsomat is.

-Ne dadogjál itt nekem te szerencsétlen! Minek jársz iskolába, ha még beszélni sem tudsz rendesen?

Hajamnál fogva rántja hátra a fejemet, így vonszol be a szobámba, majd a hátamon méri meg talpának hosszát, minek hatására elterülök a földön.
Lopva az ablakomra sandítok, amit sosem zárok be, csak behajtom, mert a menekülés a remény utolsó morzsája, amire a düh és félelem közepette is oly annyira vágyom.
Szerencsére ezt most ennyivel megúsztam.
Örökkévalóságnak tűnő percig áll ott, majd gúnyosan horkant.

-Te igazi balfasz. Ma este nincs vacsora!

És mint aki jól végezte dolgát becsapja az ajtót.
Eddig sem igazán volt ilyen luxus megengedett az életemben, úgyhogy ez már nem oszt nem szoroz. A gyomrom az üresség és az éhség szüleménye. "

Simone nem csak az álmaimban, hanem a Craiggel való találkozók után is kísért.
Termetes, magas ember volt. Sötét haj, sötét arcszőrzet, és fekete szemek. Ez utóbbit sajnos tőle örököltem, mely most a tükörből néz vissza rám, emlékeztetve nap mint nap, miféle szörnyeteg leszármazottja vagyok.

Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy a csengő hangjától összerezzenek.
Nem szívesen egyeztem bele, hogy értem jöjjön, a lakásomhoz, de gyanút sem akartam ébreszteni benne. Az első és legfontosabb lépés, hogy megnyerjem a bizalmát.
Magamhoz veszem a ruhámhoz, színben passzoló kék kistáskám, gyorsan leellenőrzöm megvan-e minden, majd gondosan bezárom magam mögött az ajtót.
Nem szívesen bújtattam magam ebbe az elegáns királykék ruhába. Mert habár gyönyörű, nem érzem teljesen otthonosan a mozgásomat benne.

-Szia! — Legelbűvölőbb mosolyomat öltöm magamra, kilépve az este langyos levegőjére.

-Szia. Gyönyörű vagy! — Végig néz rajtam, és a dekoltázsomon kicsit hosszabb ideig tartja a tekintetét.
Elég merész az én ízlésemnek, de talán most előnyömre válik.

-Te is nagyon elegáns vagy! — Szürke inge feszesen simul szálkás testére, haja elegánsan hátrafésülve, mindehhez egy sötétkék szövet nadrág.
Kenneth megjelenése alapján azonnal észreveszem, hogy a kifinomultság jellemzi. Az elegáns öltözet igazán jól áll neki, de a tekintetében egy árnyalatnyi irónia bujkál, ami arra figyelmeztet, hogy nem minden az, aminek látszik.
Hunter teljes ellentéte. Rá inkább a vad elegancia jellemző. Szemei sokszor ridegek, és óvatosságra intenek. Ő inkább tekintélyt parancsoló, félelmetes, mégis jóval megbízhatóbbnak mondanám.

Mielőtt még tovább virgonckodnának a gondolataim, az elkövetkezendő néhány órára próbálok fókuszálni.
Úriember módjára kinyitja az ajtaját ezüst luxus mercedeszének.
Tudom, hogy a tőlem telhető legtöbbet meg kell tennem, annak érdekében hogy kihúzzak belőle valami árulkodót, valami kis információt mely bizonyosságot ad a megérzésemnek.
De vajon ki vagyok én, ha egy ilyen játszmába keveredem? Mennyivel leszek jobb azoktól, akik megkeserítik mások életét?
Értékelem az elmúlt évek tanításait, de érzem, hogy most valami sötétet fogok kihozni magamból. Viszont tudom, hogy amit kockáztatok a biztonságom érdekében van.

Az étterembe lépve azonnal megcsapja orromat a fűszeres ételek illata mely keveredik a tenger gyümölcseivel, és a sült húsok szaftos aromájával.
A helységet puha világítás vonja körbe, és az asztalok elegáns terítékekkel várják a vendéget.

-Nagyon szép ez a hely. — Véleményemet fojtott hangon osztom meg a mellettem sétáló férfival, miközben követjük a hostesst, aki az asztalunkhoz kísér.

-A te szépséged ezerszer lehengerlőbb. — Kihúzza nekem a széket, majd szemben helyet foglal, és az étlapok is elénk kerülnek, amit illedelmesen megköszönünk.

-Ó. Ha így bókolsz nekem teljesen zavarba jövök. És olyankor az egész arcom lángba borul. — Kuncogok mint valami kis fiatal tapasztalatlan leányka. — Mesélj nekem a barátaidról, a hobbidról. Mi az ami igazán foglalkoztat?

-Tudod egészen másképp képzeltelek el. — Megereszt egy fél mosolyt míg felpillant rám az étlapról.

-Valóban? És milyennek? — Ahhoz még elég korai a dolog, hogy már most csalódást tudjak okozni, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást.

-Az első két alkalommal, mikor találkoztunk sokkal zárkózottabb voltál, és talán még szomorkásnak is mondanám. Mégis volt benned valami dachoz hasonló, és így most sem igazán számítottam másra. De azt kell mondjam örülök, hogy kicsit jobb kedvedben láthatlak.

Kikerüli a feltett kérdésemre a választ, szóval máshogyan kell majd megközelítsem. Nos, sebaj.

-Ezt magadnak köszönheted! Tudod az emberek néha keményebbnek mutatják magukat, mint amilyenek valójában, és sokan nem látják mi is van a felszín alatt. Te is így gondolod? — Belekortyolok a vörösboromba, majd az esetleges vörös nyomot, ami az ajkamon maradt, lenyalom.
Ez az apró mutatvány eléri a kívánt hatást, és bambán bólogat.

-De. Valóban sokaknál felfedezhető ez a jelenség.

-Nálad is így van? Nehéz lehet mindig a komoly üzletember látszatát fent tartani, és a munkahelyen is szigort alkalmazni, egyben tiszteletet is kivívni magadnak.

-Nem tartom magam szigorúnak, de ehhez sokat segít, hogy a valódi felettesük utasítására alkalmazkodnak a jelenlegi felálláshoz, kerülve a konfliktusokat, mert az az állásukba is kerülhet.

-Nagyon érdekes, hogy más helyett viszed az üzletet. Kimondottan csak ezzel foglalkozol, vagy egyébként van emellett más is? Érdekel a hatalom és a befolyás, és elnézve téged, mind a kettővel rendelkezel.

Kenneth a torkát köszörüli, majd ő is az alkoholmentes innivalóért nyúl.
Apró verejték cseppek kezdenek kiütközni homlokán.
Bár a feszültség az étterem falai között szinte tapintható, tudom, hogy nekem nem szabad félreértenem a helyzetem súlyát. A célom nem csupán egy vacsora. A válaszok keresése életem kulcsa, és ha el kell játszanom a bájos, érdeklődő lány szerepét, hát azt teszem.

-Nos, jelenleg egy barátomat segítem ki. Hosszabb időszakra el kellett utaznia, addig rám bízta a kávézót. De egyébként is üzletemberként keresem a betevőmet, annyi különbséggel, hogy nem cégekkel foglalkozom, hanem emberekkel.

-Ez nagyon érdekesen hangzik. — Óvatosan simítok ujjbegyeimmel a kézfejére. — Elárulok magamról egy titkot, amit nem igazán szoktam hangoztatni. — Enyhén oldalra billentem a fejem, és jobban kihúzom magam, hogy hangsúlyozzak néhány dolgot. — Imádom az ambiciózus férfiakat, akikben ott lapul a dominancia és empátia különös egyvelege. Aki ha akarná az egész világot a lába elé tudná fektetni.

A levegőben a bazsalikom és fokhagyma keveréke fokozza étvágyamat, de a gyomrom a szorongástól inkább felfordulni készül.
Az első lépés legalább megvan. Ha minden jól megy, nem telik bele olyan sok időbe, és már a tenyeremből fog enni.