Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!!! 🍾🥂🍀🥰

Hunter

Mikor éveken át tanulsz valamit, és az teszi ki életednek nem csak egy bizonyos részét, nem néhány órát vagy napot, hetet, hónapot, hanem konkrétan az az életed, és annak megfelelően formálódsz, egy idő után elgondolkozol, hogy vajon ez tényleg te vagy-e.

Most én is pontosan ebben az állapotban vagyok.
Miközben az italomat lötykölöm, és figyelem ahogyan a fények megtörnek benne, a gondolataim mind akörül forognak, hogy vajon ha Sam nem avat be ebbe a világba, ha nem szivárog bele a zsigereimbe szépen lassan, mint egyfajta méreg, akkor vajon most is itt lennék-e? Vajon ugyanúgy egy rideg seggfej lennék-e?
Az emberektől ugyanúgy tartanám-e a távolságot?
Vajon eszembe jutott volna fegyvert fogni?
Vajon öltem volna?
Milyen ember lennék?
Ez vagyok én valójában?
Vagy talán mostanra olyan életem lenne, mint Tristanéknak?
Boldog kapcsolatban élnék, fűtene a szerelem, és nekem sem létezne, és senki más nem számítana, csak a párom? Lenne egy kutyánk, akit a gyermekünkként nevelünk, vagy akár már saját gyermekem is lenne?
Egy átlagos férfi életét élném?
Vagy anélkül is ezt választottam volna, ha teljes mértékben kizár a bácsikám ebből a világból?

Minden tiszteletem az övé volt mindig. Sajátjaként nevelt, soha nem éreztette azt velem, hogy én csak a rothadt bátyjának a gyermeke vagyok, és nem vágta a fejemhez egyszer sem ha rossz fát tettem a tűzre. Megpróbálta azokat is leckévé alakítani, amikből tanulhatok, vagy csak szimplán megértette velem, hogy habár érti miért tettem amit, de legközelebb próbáljak más opciót keresni a probléma megoldására, és inkább az eszemmel cselekedjek sem mint az erőmmel. Ugye többet ésszel, mint erővel, ahogy tartja a mondás.
Persze hogy ezt az esetek nyolcvan százalékában nem sikerült teljesítenem.
Emiatt egyszer majdnem börtönbe is kerültem. Ráadásul még tizennyolc sem voltam.
Tisztán emlékszem a kis hülyegyerek arcára, ahogy a gúnyos vigyor fokozatosan olvadt le róla, és egyre nagyobbra táguló szemekkel, remegő szájjal figyelte, ahogyan az én arcom eltorzul a dühtől.

-Hallom apád börtönben van, és a bácsikádnál laksz. Anyád hol van? Lepattintott a ronda pofád miatt? Meg tudom őt érteni.

Még mindig hallom, ahogyan a haverjaival elkezdtek röhögni, nekem viszont elborult az agyam, amint a szájára vette anyámat.
Az hogy híre ment annak, hogy azt a csúszómászót lecsukták, nem volt nagy dolog. Ez várható volt, hiszen a Bowman nevet mindenki ismerte a városban. Bármelyik Bowmannal történt valami, arról már legkésőbb másnap nem volt olyan, aki ne tudott volna.
De anyám jóval több tiszteletet érdemelt.
Fel sem fogtam igazán mit csinálok, mi történik, csak akkor, mikor már három felnőtt kellett hogy lefogjon. Fújtatva álltam a sráctól nem messze, de még mindig nem láttam a dühtől. A rendőrautók villogó fényét, és szirénáját is csak tompán érzékeltem.

Három hónapig volt kómában.
Az arcát felismerhetetlenné vertem. A jobb oldali veséjét ki kellett műteni, mert úgy megrugdostam, hogy szétroncsolódott.
Belső vérzése is volt.
Nem sok kellett hozzá, hogy megöljem, és a legijesztőbb, hogy nem éreztem semmit. Nem volt bűntudatom, nem voltam megijedve, nem éreztem kétségbeesést, sem sajnálatot. Csak arra tudtam gondolni, hogy minek jelentek meg a tanárok, és miért nem tudtam befejezni, amit elkezdtem.
Azért most már másként gondolok vissza, és nem vagyok büszke rá.
Sam bácsikám elintézte, hogy a feljelentést a szülők vonják vissza. Magánkórházba szállítatta a fiút, minden költséget állt, és nem kevés támogatást adott az anyjáéknak. Egyszóval megvette őket, hogy az én seggemet mentse.

Az elkeseredettség, ahogyan vizslatott szíven ütött. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre idegileg, és semmiképp nem akartam hátráltatni őt a munkájában, hiszen tényleg csak egy apró baklövés, és megtörténhet a katasztrófa, ha nem vagy résen eléggé.
Hálával, és még annál is többel tartoztam neki, amiért a gondomat viselte.
Arról nem beszélve hogy rádöbbentett, hogy annak a tíz évnek a mintáját hordozom magammal, amiben éltem amellett a féreg mellett.
Nem akartam olyan lenni mint ő. Olyan akartam lenni, mint Sam. Az volt a fordulópont, mikor elkezdtem tanulni az önkontrollt. Hogy hogyan parancsoljak magamnak tekintélyt, és keltsek félelmet pusztán a kiállással, tekintettel, és a szavakkal. És megtanultam, hogyan tudom segíteni a bácsikámat, nem pedig hátráltatni.

Sóhajtva dörzsölöm meg az államat, miközben elterpeszkedem a bőrkanapémon.
Ezeket az emlékeket felelevenítve, keseredett nevetésben török ki.
Még hogy szerelem, kutyák, meg gyerekek.
Ha nem követtem volna a nagybátyám, ugyanolyan gusztustalan vadállat lett volna belőlem, mint amilyen a spermadonorom. Sőt, talán valahol mélyen bennem is ott lapul még mindig.

De most így legalább küzdhetek az újabb bűntudat érzésével.
Két napja még az eddigieknél is jobban kerülöm, és ahogyan észrevettem, ezzel ő sincsen másképp. Elvetettem a súlykot, és nem érzékeltem, hogy egy törékeny kezet szorongatok olyan erővel, ami egy nővel szemben nem megengedett.
Volt már olyan, hogy fegyvert fogtam, vagy lefogtam nőt, és el is tettem lábalól, de azok inkább szörnyek voltak, és ha én nem lépek, akkor ők nyírtak volna ki engem.
De az más.
Itt most egy olyan emberről van szó, aki nem ártott nekem. Én mégis fizikailag fájdalmat okoztam.
A keze be van fáslizva, és csak a kamerán keresztül, de folyamatosan rajta tartom a szemem.
A legjobb lenne, ha otthon maradna, míg rendbe nem jön, de van egy olyan sejtésem, hogy ha haza küldetném, már csak azért is bejönne.

A legkorrektebb lépés az lenne, ha bocsánatot kérnék, viszont valószínű, hogy még mielőtt megszólalhatnék pofán verne. Amit nem tagadom, meg is érdemelnék.
Fogalmam sincs miért, de azon kapom magam, hogy Tristant hívom.
Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságára.

-Otthon vagy? — Kérdezem, miután felvette.

-Igen.

-Mindjárt ott vagyok.

Még jó, hogy csak csodáltam az alkoholt, nem pedig ittam. Nem szeretem, ha más ül a volán mögött.
Tristan volt, aki legnehezebben engedett fel velem szemben, miután találkozott a másik oldalammal, és beavattam őket.
Rendszeresen jártunk össze utána is, ugyanúgy voltak közös programok, és ő ugyanúgy ott volt, de felém nem nyitott. Legalábbis nem volt olyan, mint előtte. Volt egy fal, bizalmatlanság, és egy kis düh is, amit meg is értettem, elfogadtam. Nem esett jól, de jogos volt.
Nem erőltettem, nem faggattam, csak vártam.
Hogy feldolgozza és elfogadja, persze ebben Axelnek is része volt.
Axel sokkal lazábban kezelte, és reagálta le a dolgokat, mint hittem. Talán azért, mert azzal ami történt könnyebben tudta feldolgozni, hogy milyen emberrel volt együtt, anélkül, hogy bármit is észrevett volna belőle. És hálás vagyok, amiért Tristanra hatást gyakorolt.
Nem hiszem, hogy megtörtént volna, de ha esetleg teljesen hátat fordított volna nekem, és talán szét is szakadtunk volna emiatt, mármint a társaságunk, az több mint valószínű, hogy a padlóra küldött volna.

Kertesház előtt parkolok le, az ismerős két kocsi mellett.
Emlékszem, mikor Axel besózva hívott fel, hogy jöjjek el vele megnézni. Meglepődtem ugyan, de örültem neki, hogy mindazok után is számít neki a véleményem.
Nem sokkal előtte Tristan volt az aki megkeresett, és elmondta a tervét, miszerint karácsonykor szeretné megkérni Axel kezét. Akkor Isaac is velünk volt, és a vigyort nem lehetett letörölni a képéről. Az én személyes véleményem szimplán csak annyi volt, hogy ezt nem kell feltétlen karácsonyhoz, vagy bármilyen más ünnephez kötni, de ettől függetlenül természetesen támogattam. És örültem.
Így mikor Axellel körbejártuk a házat kívül, belül, már tudtam. És hihetetlen volt látni, hogy valójában mennyire kiegészítik egymást, még tudat alatt is.

Kétszintes ház, melynek alul egy nagy nappalija, konyhája, és egy vendég szobája van fürdővel, az emeleten pedig két szoba, és egy nagy fürdő. Nem értettem minek nekik ekkora ház, ennyi helyiséggel, de ez már tényleg csak az ő dolguk volt.

A kerítésre felfúrt krómozott postaládán a Mr.Moore és Mr.Moore szerepel, amit látva mindig megmosolygok.
Csengetés nélkül nyitok be a kapun, amit számtalanszor megjegyeztem már, nagyjából minden alkalommal mikor itt jártam, hogy nem ártana zárva tartani.
Nagy füves placcon vágok keresztül, ami fehér térkövekkel van kettéválasztva, kis napelemes fáklyákkal végig vezetve az ajtóig.
Kopogásomra Hope, a kutyájuk azonnal az ajtónál hallatja ijesztőnek nem nevezhető hangját.

-Tudom! A kaput zárjuk be. — Forgatja a szemét Axel, és szélesre tárva az ajtót hív be.

Talán sokszor jobban aggódom értük, mint ők maguk, pedig a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy sosem lehetünk eléggé biztonságban.

-Ha már meg sem kell szólalnom, érthetetlen számomra, hogy miért is nem tesztek úgy.

A cipőmből kibújva azonnal felkapom a kis szőrpamacsot, és mélyen belefúrom az arcom a puha bundájába, amit nyálas puszikkal viszonoz.
Az egyetlen élőlény akivel szemben megengedem magamnak ezt az elgyengülést.
Odaadóak, hűségesek, és a legtisztább a lelkük ezen a nyomorult világon. A legvégsőkig kitartanak melletted. Felbecsülhetetlen az a szeretet, amit kap tőlük az ember.
Sokak számára kívülről biztosan nagyon furcsa lehet látni egy magamfajtát, egy bokámig érő gombolyagot putyulgatni, de számomra ez felér a legerősebb fájdalomcsillapítók erejével.
Megnyugtat a közelsége, és a csillogó szem, amellyel rám néz, és örül nekem akárhányszor csak jövök, bizakodásra késztet, hogy talán mégsem vagyok olyan rossz ember.

Igazán otthonos a házuk. Nem az a letisztult minimalista stílus, hanem melegséget sugároz.
Elfoglalom a szokásos helyem a nagy bőrfotelban, majd Tristan lép elő a konyhából egy bögre kávéval.

-Sikerült elintézni az ügyet? — Kettőt pislogok, mert most hirtelen nem tudom mire céloz, közben átveszem tőle a még gőzölgő italt.

-Melyikre gondolsz pontosan?

-Ami miatt nem tudtuk a múltkor leegyeztetni a kirándulást.

-Még nem. Valamivel több időt vesz igénybe, mint azt terveztem.

Nem jutottunk semmivel sem előrébb, ami eléggé bosszant. Viszont nem halogathatom ezt sem a végtelenségig. Nem várhatom el, hogy miattam csússzunk, és hogy hozzám alkalmazkodjon mindenki.

-De találjátok ki mikor legyen. Csak egy hétvégéről lenne szó, nem igaz? — Nézek rájuk felváltva.

-Igen, de azért a többieket sem ártana megkérdezni, hogy esetleg nem terveztek-e más programot.

-Akkor, amint megvan mikor szeretnétek menni, felhívjátok őket és megkérdezitek. Isaac biztosan bármelyik napba beleegyezik, Lunának meg nem hiszem, hogy lenne bármi más, amivel szívesebben töltené az idejét. Főleg, hogy mennyire be volt pörögve, mikor felhoztátok. Ha azt mondanátok, hogy holnap éjszaka indulunk, egy szó nélkül kezdene el csomagolni. — Belefeledkezve Hope simogatásába, újra előttem van az arca, és hogy a szemét elhomályosították a visszatartott könnyek. Mekkora féregnek tarthat? Azt hitte, azt várom tőle hogy lefeküdjön a férfival, és közben faggassa ki. Mintha a stricije lennék.
Tény, hogy nem a megfelelő stílusban kértem meg, és kijelentettem, hogy teljesen mindegy hogyan teszi, de azért ekkora baromnak nem nézhet.
Jó, nyilván pontosan ekkora baromnak tart, vagy még annál is nagyobbnak, és még ezek mellé, nem csak a büszkeségét sértettem meg, hanem bántottam is.
Már csak azt nem értem, hogy ez miért akaszt ki ennyire? Ha másról lenne szó, akkor is ilyen bűntudatot éreznék?
Valószínűleg nem. Hiszen nem egy ember vére tapad már a kezemhez.
Annyi biztos, hogy nem esett jól látni. És nem akarom mégegyszer így látni. A miérteket pedig nem hiszem, hogy érdemes lenne mélyebben firtatnom. Ez ugyanolyan, hogy a többieket sem akarom szenvedni látni, és akkor is meggyötörten éreztem magam, mikor Tristan is szenvedett el sérüléseket miattam. Luna is a társasághoz tartozik már jó ideje, és bár a dinamika kettőnk között másképp működik, attól még a kör részét képezi, és ugyanúgy megvédeném mindenáron. Amiről neki nem kell tudnia.

-Hűha! — Tristan velem szemben töprengve dől hátra, és átkarolja Axel vállát, így húzva közelebb magához.

-Mi a gond? — Kérdezem továbbra is a kis gombolyagot simogatva.

-Egy mondatnál többet beszéltél róla. Nem volt gúnyos hangsúly, sem egy rossz megjegyzés. Történt valami ?

Hihetetlen, de szégyellem elmondani. Ráadásul így sem mondhatnék el mindent, mert azzal elkerülhetetlenné válna, hogy eláruljam miért történt az ami történt. Amiből azt következne, hogy mindenképp segíteni akarnának, sőt még a kirándulást is lemondanák.
De nem akarok hazudni többet nekik.

-Volt köztünk egy kis incidens. — Nos, szerintem ezzel még nem mondtam semmi újat. — Szívességet akartam kérni, de a stílusom nem volt a megfelelő.

-Te? Szívességet? Pont Lunától?

Veszélyes terep. Nem jellemző rám, hogy bárkitől szívességet kérjek. Az meg hogy pont olyan emberhez fordulok, akivel folyton marjuk egymást, sok kérdést vethet fel bennük.

-Igen. Nem sok kedvem volt hozzá nekem sem. De egy olyan dologgal volt kapcsolatos, amihez kifejezetten ő kellett. Nem is ez a lényeg. A végén kicsit elszabadultak az indulatok. Fel akart pofozni, de elkaptam a karját, és a kelleténél jobban szorítottam. Nem igazán mértem fel az erőviszonyokat, sem azt, hogy ki áll velem szemben.

Ez nálam nem sűrűn fordul elő.
A kellemetlen emlékképek mellett, bekúszik a bőre tapintásának érzése is. A tenyerem befedte majdnem az egész alkarját. Bőre olyan finom és puha volt, akár a selyem.
Ahogy belépett az ajtón szemtelenül végigmértem, és a kipirult arcából egyértelmű volt, hogy ezt ő is észrevette. Nehéz lett volna nem észrevenni.
De mikor már annyira közel voltunk, hogy szinte egymásból lélegeztünk, és mellette még a teste melegét is éreztem, hiába voltam rohadtul mérges... nem is, inkább kétségbeesett, mert az igazi fegyver ő maga lenne, nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy miként válaszol mindezekre az én testem. Márpedig ez csak nagyobb káoszt okozhat a mostaninál. 

Csendben méregetnek. Erős túlzás, és hazugság azt állítani, hogy megvetem az erőszakot. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha úgy hozza a helyzet, a munkámhoz tartozik. Azaz szinte mindig. De társaságon belül még nem fordult elő, hogy kezet emeltünk volna a másikra. A kölcsönös tisztelet, és az a szeretet ami körbe vesz minket, minden alkalommal, mikor elöntötte valamelyikünket a méreg a másik faszsága miatt, megakadályozta, hogy testileg egymásnak rontsunk. Persze voltak barackok a fejre, meg kisebb boksz meccsek, de tényleges verekedés sosem. Az meg, hogy nővel szemben, teljesen elfogadhatatlan.

-Én csak azt nem értem, — Vonja össze a szemöldökét Axel — hogy miért pikkeltek egymásra ennyire? Egyértelmű köztetek a kémia, ami merem állítani, nagyban hozzátesz a köztetek lévő feszültséghez. De ha ettől el is vonatkoztatunk, miért nem tudtok egymással normálisan viselkedni, úgy mint velünk?

-Bárcsak ennyire egyszerű lenne.

-Az is. Mit kell ezen bonyolítani? — Rázza a fejét értetlenül. Tristan ugyanúgy némaságba burkolózva figyel. Lehet jobban mögé lát már a dolgoknak.

Én is tisztában vagyok vele, hogy egy vonzó nőről van szó. De nálam nem úgy működnek a dolgok, hogy megtetszik, megdugom. Ennél komplikáltabb. És nem napi szinten űzöm ezt a tevékenységet, bár némely pletyka, ami visszajutott hozzám, nem éppen így állítja be a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy ha megtörténne, ( nem fog ) abból még széthúzás is lehetne. Nem akarom tönkre tenni ezt a bimbózó kapcsolatot, és a többieket sem akarom két tűz közé kényszeríteni.
Nem tudom szépíteni, és nem is akarom. Nekem a nők élvezeti eszközök, szigorú szabályokkal.
Nincs kapcsolat, nincs barátnő, nincs család, nincsen semmi. Csak élvezet.

-Nem szeretném állandóan elmagyarázni. Lehet akármilyen szép és vonzó. Az én igényem ennél jóval többet kíván. És "barát". — Teszem idézőjelbe az utolsó szót. — Mi így működünk, ilyen formában fogadjuk el egymást.

-Előre sajnálom azt a nőt, aki elveszi majd az eszedet.

-Szerintem erre már nem kell olyan sokat várnunk. — Jegyzi meg Tristan is, miközben le sem veszi rólam a szemét.

♤♠︎♤♠︎♤

Miután visszamentem, úgy gondoltam, hogy talán nem akkor, és nem ott a legmegfelelőbb beszélni vele.
Volt már rá alkalom, hogy az ő lakásában gyűltünk össze. Nem szívesen jöttem el akkor, de a fiúk miatt legyűrtem a makacsságom.
Illetéktelen betolakodónak éreztem magam.
Feszélyezett voltam. Valamiért túl bensőségesnek tűnt, márpedig köztünk minden van, csak éppen bensőséges kapcsolat nincs.
Most mégis újra itt vagyok. Már dél elmúlt, hajnalban ment el a munkából, így fogalmam sincs, hogy vajon fent van-e már, de addig nem megyek el, míg nem beszélek vele.
Tartom magam annyira intellektuális személynek, hogy elismerjem, ha fasz voltam, és ezt fel is tudjam vállalni.
Így hát nincs más hátra, kikeresem a kapucsengőjét, és várok.
A tipikus búgás felhangzik, közben a kis zacskóval a kezemben körbe kémlelem a környéket.
Nincs messze a Stormtól, és eddig nem is figyeltem, hogy gyalog, vagy taxival közlekedik-e.
Mire mi bezárunk, addigra az utcákon újra kezd indulni az élet, de az ördög sosem alszik.
A csengőt újra nyomom, azonban egy középkorú nő éppen távozik, megadva a lehetőséget, hogy bemenjek. Ahogy kilép, le is cövekel.

-Maga nem itt lakik. Segíthetek? — Száját benedvesítve, centiről centire szemügyre vesz.
Szegénynek elég kiéhezett az arca, és a mohóság a szemében is arról árulkodik, hogy már régen dugták meg rendesen. Nem egy tipikus szépség, de a ronda jelző sem illik rá. Olyan átlagos. Dekoltált ruha, néhány pohár ital, és már meg is kapná, amit akar.

-Igen. Lunához jöttem, de nem veszi fel a kaputelefont. A főnöke vagyok. Hálás lennék ha beengedne. — Ha már ennyire képben van, ki lakik itt, és ki nem, valószínű Lunát is ismeri.

-Luna? Aki a másodikon lakik, azzal a rövid hajú csajjal?

-Igen. — Fingom nincs, ki az a rövid hajú csaj. Említette, (persze nem kifejezetten nekem ) hogy van egy lakótársa, de hogy hogyan néz ki, és mi a neve, azt nem.

A nő háta mögött beljebb tolom az ajtót, de még mindig nem mozdul arrébb, ezért igyekszem a legbarátságosabban nézni rá.

-Szabad?

Felváltva kopogok, és nyomom a csengőt.
Egyszer, kétszer, háromszor, mire végre hallom, hogy fordul a kulcs a zárban.
Álmosan, kócos hajjal, smink nélkül pislog fel rám, és erre az összképre a farkam megrándul a nadrágomban.
Egy falatnyi top, ami alatt világosan kirajzolódik, hogy nincs rajta melltartó, és egy ugyanakkora kis nadrág van rajta.
Nem szoktam figyelmet szentelni ilyen apróságoknak, most valahogy mégsem tudok másra koncentrálni.
Én nem így jöttem ide. Nem ezért jöttem ide.

-Te jó ég! Ég a ház, vagy mi bajod van? Egyáltalán hogy jutottál fel? — Kezd magához térni. Talán nekem sem ártana.

-Beszélni akarok veled. — Jelentem ki egyszerűen, és még mielőtt rám vágná az ajtót, lazán kilököm, majd ellépek mellette.

-Már megbocsáss! Egy, nem engedtelek be! Kettő, éppen aludtam, és rohadtul nem volt elég, ugyanis ha nem tűnt volna fel, kora reggelig dolgoztam.

A konyhában, amit a nappalitól csak egy pult választ el, az amerikai szokásokhoz híven, kipakolok a szatyorból. Utánam trappol, és az átkok, amiket éppen készült rám szórni, a torkára forrnak.
Nem törődve ámult arckifejezésével, kutatni kezdek a szekrényekben tányérok és evőeszközök után.
Nem valami nagy a helység, így nincs sok választás sem.

-Te... ez... mit csinálsz? —Kérdezi a sokkos állapot határát súrolva.

-Minek tűnik? Remélem szereted a kínait.

-Na ide figyelj! Ha ez egy újabb trükk, hogy szivességet...

-Nem az! — Várni akartam vele, míg eszik egy keveset. Azt mondják az éhes nők eléggé vadak tudnak lenni, de úgy tűnik nem húzhatom tovább.

Szemem a még mindig kötözött karjára siklik. Lassú léptekkel közelítem meg, mire ő egy lépést hátrál és gyanakodva méreget. Annyira óvatosan, amennyire csak telik tőlem, a kezembe veszem.
Csendben figyeli, hogy mégis mit akarhatok.
A kis csatot, amivel összefogta, kihúzom, és elkezdem letekerni a fáslit.
Bőre még mindig ugyanolyan puha, és még mindig jobban esik az érintése, mint kéne.
Kókuszos illata az orromba kúszik, és már a kínai jellegzetes szagát sem érzem. Csak a tiszta kókuszt.
A mellkasomban hasonlóan dörömböl a szívem, mint mikor az adrenalin feltekeri a pulzusom, mégis teljesen más érzés.
Nyugtalan vagyok, hogy vajon mi tárul elém, mégsem tudok elvonatkoztatni tőle.
Hogy három év alatt, most érek hozzá másodszor. Hogy most vagyunk másodszor olyan közel egymáshoz, amitől lángol az egész belsőm. Hogy csak ennyitől szétfeszülök odalent.

Az anyag hangtalanul kettőnk köze hullik a padlóra. Mégis olyan hangos, mintha egy fegyvert sütöttek volna el.
Az egész tenyerem nyoma néz vissza rám. Már sárgásodik, ami a gyógyulás jele, de attól még miattam van ott. Összeszorul a torkom.
Az ujjbegyemmel finoman megsimítom, mire libabőrös lesz a karja, és élesebben szívja be a levegőt.
Követem az egymás után felfelé ágaskodó pihék útját, egészen a nyakáig, és látom ahogyan a mellkasa is szaporábban emelkedik, majd süllyed.
Miközben hüvelykujjam pontosan az ütőerére vezetem vissza, felnézek abba az ónix fekete szempárba, és érezve szapora pulzálását, tudom, hogy nem leszek képes visszafogni magam, ha nem lépek le minél előbb.

-Fáj még? — Hangom még számomra is meglepően mélyen, és rekedten cseng.

Kimondott szavakat nem kapok, csak nemlegesen bólint.

-Bocsánatot szeretnék kérni! — Elengedem a kezét, és a biztonság kedvéért zsebre dugom az enyémet. — Nem akartalak bántani. Ez ocsmány dolog volt tőlem, és nincs rá mentségem. Nem szabadott volna ennyire elveszítenem a fejem.

-Nem bán...khm. — Elcsuklik mondat közben, ezért megköszörüli a torkát. Én is nagyobb hatással vagyok rá, mint kellene. — Ne aggódj, nem okoztál fájdalmat. A bőröm érzékenyebb az átlagnál, ezért még egy kis szúnyogcsípés is úgy néz ki rajtam, mintha egy lódarázs csípett volna meg. Csak azért kötöttem be, hogy ne kérdezősködjenek.

-Megígérhetem, hogy többet nem fog előfordulni.

-Tudom! — Jelenti ki határozottan. Kutatom a tekintetét, de tényleg nem látok, haragot, sem sértettséget. De az a fajta csillogás még mindig tompán ott van, így miután ezen is túl vagyunk, ideje távoznom.

-Tudom, hogy nem lehet jóvá tenni, de azért remélem jól fog esni. — Mutatok az étel felé, és utamra indulok.

-Hunter! — Halk, gyengéd hangsúlya, amit eddig velem szemben még sosem használt, megállásra késztet. Vállam fölött nézek vissza rá, miközben már félig kilépek a folyosóra. Kérdőn emelem meg a szemöldököm.

-Köszönöm!

Nem tudom mit mondjak, így csak egy bólintásra futja. Miután behúztam magam mögött az ajtót, hallom ahogyan visszazárja.
Szememet lehunyva, nagyot sóhajtva döntöm neki hátam.
Mégis mi a francért volt ez ennyire intenzív?
A kókusz aromáját még így is érzem, hogy nem vagyunk már egy légtérben.
És ezt eddig miért nem éreztem?
Tudom jól, hogy mennem kell, a testem mégis maradni akar.
Hogyan legyek képes ezek után távolságot tartani?