Hunter

Miért is gondoltam, hogy kivételesen kihagyják a buliból?
Úgy tűnik itt egyedül én tartom magam a szabályokhoz.
A képernyőn követem őket, míg fel nem érnek az irodáig, és közben még mindig a tegnap esti fickón gondolkodom. Nem láttam még az előtt, és nem is mondhatnám szimpatikusnak.
Ez a hely úgy működik, hogy ha valaki idegen itt, még egyszer sem lépte át a küszöböt, az ajtóban, az érkező vendégeket figyelő Bren felírja a nevét, én pedig utána nézek. Ha tiszta, szívesen látjuk legközelebb is, de ha valami nem kerek a történetében, akkor jobb ha keres magának egy másik pubot.
A szemüveges fazonnál, viszont nem hogy nem kerek, de egyenesen semmit sem találtam.
Mintha nem is létezne.
És ez kurvára gyanakvásra ad okot.

-A magányos csődör! – Lépnek be Luna után a szerelmesek, és Tristan jót mulatva magán néz körbe.

-Isaac?

-Nemsokára megérkezik. – Éppen az üres hátterű emberünk követésével van elfoglalva, persze nekik erről nem kell tudni.

-A kettes VIP szabad. Mi lenne ha addig átmennénk oda, és közben felszolgálnám nektek az italokat, míg várunk Isaacre? – Kérdezi Luna tőlem, miközben egyébként egy pillantásra sem méltat.

-Piros pont. Legalább nem lógod el a munkaidőd.– Az arcokon már látom, hogy tudják mi következik, bár bizakodva pislognak Luna felé, azonban ő nem hagyja annyiban. Mit is vártunk?

-Fekete pont is van? – Kérdezi végre a szemembe nézve.

-Persze hogy van.

-És mennyinek kell összegyűlnie a büntihez? –Szűkíti össze ónixhoz hasonlító fekete szemeit.

-Öt! – Vágom rá kapásból, pedig nem is kellene ilyenekbe belemennem. Nem az első osztályban vagyunk baszki.

-Hű, akkor neked már nagyon sok büntetésben lesz részed. Mi jár a rosszfiúknak? – Pimasz mosolyától feláll a szőr a hátamon, és még mielőtt más is felállna, megindulok az ajtó felé.

-Mi lenne kis dalos pacsirta, ha csak akkor nyitnád ki a szádat, mikor dalolászol? – Hallom a lemondó sóhajokat, de valljuk be, ezek a kis összeröffenések már nem is lennének az igaziak, ha nem hergelnénk egymást.

-Mi lenne, ha te meg addig tartanád zárva azt a szavakat formáló valamidet, míg itt bent főnökösködsz? – Halványan elmosolyodom, amit szerencsére nem lát, mivel mögöttem tipeg a magassarkújában. Oldalról viszont Tristan figyelmeztető nézését érzem magamon. Na meg a hátamon Axel meredt tekintetét.

–A számra gondolsz pacsirta? – Míg az emberek között szlalomozunk, ( szerencsére a VIP résznél nincsen olyan tömeg, mint lent) automatikusan jár körbe a sűrűségben a szemem, és ebben a pillanatban érkezik meg Isaac. Mintha csak megérezné, hogy figyelem, felfelé emeli fejét, és mikor észrevesz minket, már tudja is hova kell jönnie.

-Ch, inkább a baromságok hangos bemondója. –Kérdőn pillantok hátra, mire gúnyosan elmosolyodik.

-Tudod, éppe...

-Oké, elég lesz!– Vág közbe a mondandójában Axel, pedig kiváncsi lettem volna a folytatásra. Abban is biztos vagyok, hogy valahol őket is szórakoztatják az állandó szópárbajaink.

-Nos, akkor én hozom a szokásosat. Tristan mit iszol?

-Most csak egy kis vizet kérek, köszönöm.

-Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy terhes vagy, és épp ezt készültök bejelenteni. – Kuncog, majd a többiek is csatlakoznak hozzá. Sokkal aranyosabb mikor így kuncog. Kevésbé tűnik hárpiának.

-Micsoda agytröszt. – Dünnyögöm az orrom alatt, mire Axel halkan mérgelődik.

-Egyszer az életben próbáld már meg befogni a szádat.

-Most komolyan te is ezzel jössz? – Sóhajtok.

-Jó lenne néha, ha meg is fogadnád.

-Ugyan már. Valld be, hogy élvezed. – Vigyorgok rá. Ha hülyén hangzik, ha nem, egyedül velük vagyok képes elengedni magam, és önfeledten nevetni, vagy akár csak vigyorogni.

Egyszer, mikor Pinkyblue a fülem hallatára küldte a picsába az egyik vendéget, aki épp próbált ráhajtani, elnevettem magam, mire sokkolt, majdhogynem halálra vált arccal néztek rám. Szerintem még az se tudott volna ilyen hatást elérni, ha a földből egy égig erő paszuly nőtt volna ki a helység közepén.
Szóval igen. Rajtuk kívűl más nemigen láthatja ezt az oldalam.

Sokszor megkaptam már, hogy karót nyelt vagyok, jégszívű, és még sok szép más jelzőt, de nem vettem sosem magamra. Én nem így látom. Mások véleménye, pláne az olyanoké akik semmilyen kapcsolatban nem állnak velem, meg abszolút nem érdekel. Az ő dolguk, az ő problémájuk, amikhez semmi közöm nincsen.
Ha mások előtt felfeded a teljes valódat, könnyen célponttá válhatsz, túl egyszerű olyankor fogást találni a másikon. És sajnos már olyan világot élünk, ahol kevesek előtt csupaszíthatod le magadat, az érzéseidet, mert kapva az alkalmon, amikor csak lehet kihasználják, ellened fordítják.
Lehetsz empatikus, kedves, önzetlen, naív, bizakodó, egy jó ember, nem számít.
Pontosan ezért próbálkoznak majd meg az eltiprásoddal.
Persze ugyanez az eshetőség fent áll, ha a másik véglet vagy, mint én.
Látszólag nem lehet mivel megfogni, nem tudnak mit ellenem fordítani, és a kíváncsiság, a bizonyítási vágy hajtja őket, és addig-addig keresnek, míg végül azt hiszik találtak valamit, vagy feladják.
Az igazság az, hogy sokszor esélyt sem kapnak egyikre sem. Nem engedhetem meg a legkisebb hibát sem, mert akkor egy egész birodalmat rántok magammal.

Isaac valamivel nyitottabb személy. Sokat foglalkoztam azzal, hogy ismerkedés nélkül is kiismerjem az embereket, tudjak olvasni a mozdulatokban, mimikákban, tekintetekben megbújó ezernyi érzelemben és kérdésben. Ezt próbálom jelen pillanatban is alkalmazni, vajon talált-e valamit.
Vele természetesen könnyebb dolgom van, hiszen ismerem már elég régóta.
Hiába beszélget a többiekkel, homloka enyhe összeráncolása épp elegendő ahhoz, hogy tudjam valami olyat látott, ami összezavarta.
Tehát már van valamink, amin el tudunk indulni.

-Az italok! Üdv újra köztünk! — Vigyorog Isaacre a kis dulifuli.— Iszol valamit?

-Kólát kérek, köszönöm szépen.— Mosolyog vissza, de nem őszinte a mosolya, és ez nem csak nekem tűnik fel.

-Valami gond van? — Axel kérdésére mindenki aggódva, és várakozóan figyeli, de nem mondhat semmit.

Ez talán a legrosszabb az egészben, hogy ha valami olyan történik, vagy valami olyan dolog aggaszt, ami a mi világunkkal kapcsolatos, nem köthetjük a hozzátartozóink, barátaink orrára. Nem oszthatunk meg velük semmit.
Egy: nagyobb az esélye, hogy veszélybe sodorjuk őket, kettő: még ha teljes mértékben is megbízunk valakiben, mindenki érdeke, hogy semmit se tudjon meg.
Ennek két oka is van. Ha valami hiba folytán belekeverednek, határokat nem ismerve igyekeznek majd belőlük kiszedni az információkat. A másik, hogy saját maguk akarják megoldani az adott helyzetet, mélyebbre és mélyebbre ásva magukat a szarban.
Egyszóval bárhonnan is nézzük, veszélyes.

Tristanéknak már volt benne részük, és bármennyire is nem akarják újra élni a borzalmakat, tudom, hogy beleavatkoznának, mert a barátaikért mindenre képesek. Ezt Isaac is tudja.

-Semmi gond nincsen. Inkább ti meséljetek. Mi oka van a mostani kis gyűlésnek?

-Már elnézést! Miért kéne lennie oknak? Nem lehetünk csak úgy együtt ? — Tettet felháborodást Axel.

Isaac előveszi a telefonját, majd olvasni kezdi az üzenetet, amit tegnap kapott, én pedig Lunát figyelem, ahogy a pulthoz sétál.
Mintha formásodott volna a feneke. Eddig is jól nézett ki, de most talán kicsit... nagyobb? És kerekebb? Vagy csak a ruha miatt?
Mert akkor nagyon előnyös neki ez a fehér cicanadrág, vagy hogy hívják. Ha közelebb lenne, lehet még a bugyija színét is látnám.
Jézusom, nem mindegy?
Elképedve a saját gondolataimon, megrázom a fejem.
Miért is nincs nálunk kötelező munkaruha?

-Helló! Szólj a modortalan barátodnak és Lunának, hogy holnap megbeszélés van! Nincs kifogás, nincs vita!
Szép estét! — Szemöldökét megemelve néz vissza Axelre.— Szóval?

-Ezt láttam — mutat rám, majd maga elé emeli két kezét megadásképp. — Jó, oké. Tényleg van oka, de semmi extra. Megvárjuk míg Luna visszaér.

És ahogy sejtettem már én vagyok terítéken. Megint.

-Nem gondoltál még arra, hogy kicsit másképp viszonyulj hozzá? Akkor talán meg is foghatod, és nem csak messziről csodálhatod.

Az éppen kortyolt italomat majdnem félrenyelem a felvetéstől. Még el is nevetném magam, de látom, hogy komolyan kérdezte, Isaac meg csak somolyogva fixírozza a padlót.
Hát persze, hogy ezt már kitárgyalták. Nem véletlen hozta fel tegnap este is Isaac.

-Nem csodálom, és nem akarom megfogni sem. Nem akarok tőle semmit. — Jelentem ki határozottan.

-Nem újdonság. — Luna lép vissza közénk, és teszi le Isaac elé az italát, majd helyet foglal ő is.—Te soha senkitől nem akarsz semmit. Csak pénzt.

-Ahogyan te is. Nem másért dolgozol itt, mint pénzért, meg a borravalóért, ami szintén csak pénz. — Mutatok rá a nyílvánvalóra.

-Mindenesetre gondolkodj el rajta. Ha segít valamit, elárulom, hogy, mikor először megláttuk, mi is hasonlóképp csodáltuk. — Szól újra közbe Axel. Erre csak felhorkanok.

-Ha egy playboy nyuszit raknék be közétek, ti azt sem vennétek észre. Nincs min gondolkodni. Most már itt van ő is, úgyhogy vágjatok bele.

-Milyen kellemes, nem? — Kérdezi mindentudó mosollyal Tristan.

-A ti helyzetetek kicsit más volt. Hidd el, ha nem kellett volna, nem avatkozunk ennyire bele.

-Rendben, ezt most hagyjuk. Azon agyalunk már pár napja, hogy milyen jó volt a karácsonyi buli. És mi lenne, ha mindenféle ünnepi kifogás nélkül, csak úgy, elmennénk valahova egy hétvégére.

-Én benne vagyok! — Lelkesedik azonnal Luna.

Nem a legjobb az időzítés. Nincs jó érzésem ezzel a fazonnal kapcsolatban és minél hamarabb a végére akarok járni. Lehet csak pár nap lenne, de az is könnyen megeshet, hogy heteket, hónapokat vesz igénybe. Biztos vagyok benne, hogy vaj van a füle mögött. És remélhetőleg tényleg csak vaj, nem pedig vér.

-Dolgozunk valamin, és nem tudjuk mennyi időre húzódik el. Pontosan mikorra tervezitek ? — Isaacnek is ez jár a fejében úgy tűnik.

-Mondjuk ezt valóban jó lenne tudni. Szabadságot kell kérnem a főnökömtől, és amilyen tahó, nem biztos, hogy meg is kapom. — Luna, csipkelődés közben keresztbe fonja maga előtt a karjait, úgy dől hátra a kis kanapén.

Mindenki nagy döbbenetére csöndben maradok.
A várt hatás nem is marad el, mindenki pár perces némaságba burkolózik. Biztosan kell idő, mire feldolgozzák ezt az új élményt. Vagy esetleg visszavágásra várnak, ki tudja.
Nem áll szándékomban semmit sem reagálni, minél jobban védekezek, annál jobban támad,
így csendben megvárom, mire valaki megtöri a némaságot.

-Nem annyira tahó, mint amilyennek néha látszik. —Köszi Tristan. Legalább megpróbáltad. —Egyébként azért is vetettük fel, hogyha benne vagytok, akkor összeegyeztethetnénk mindenki időbeosztását, hogy együtt találjuk ki a dátumot.

Ránk férne a kikapcsolódás, ezt nem vitatom.
A remény ott tükröződik az arcukon, és Isaac is őrlődik magában, mert ő is szívesen benne lenne, de nem bólinthat rá biztosan, hiszen nem tudjuk mire számíthatunk.
Jobban megnézem őket, az arcukat, amin a fáradtság legszembetűnőbb jele mutatkozik mindenkinél. Sötét karikák, kis táskák a szemek alatt. De legalább boldogok. Mindezek ellenére a szerelmes mosoly levakarhatatlanul ott van, a tekintetük csillogása, ahogy egymásra pillantanak. Luna boldogsága, ahogy rájuk néz. Mert hiába kiállhatatlan, csak egy igazi barát tud így örülni, és boldog lenni a másik boldogságától, és Isaac is elismeréssel és tisztelettel tekint rájuk, még Lunára is. Ahogyan én is.
Megérdemlik a kikapcsolódást, az élet apróságaiban is megbújó kis örömöket, és még annál is többet.
Miért válok ennyire szentimentálissá a társaságukban? Ez rohadtul fárasztó, azt kell mondjam.

-Maradjunk annyiban, hogy két-három nap múlva, talán mi is jobban átlátjuk a dolgokat, és akkor tudunk biztosat mondani.

♤♠︎♤♠︎♤

Megegyeztünk, majd még utána kicsit beszélgettünk. Axel a közelgő meccsek miatt még mindig úgy izgul mintha egy draftra készülne, pedig nagyon profi. Tristan a régi önmagához képest teljes nyugalommal hallgatott és nyugtatgatta a párját, sokat nem is szólt a témákhoz, és valami csoda folytán a kis pacsirta is annyira belemerült, hogy eszébe sem jutott felidegesíteni.
Összegezve jó volt, de kis bűntudat is furkált, mert vártam is, hogy a végére érjünk, és végre beszámolhasson Isaac is.

-Tehát semmi.

-Az égvilágon semmi. — Rázza a fejét nemlegesen.

A fickónak kávézója van, egész nap az irodában kuksolt, és csak akkor jött elő, mikor a cukrászsüteményeket meghozták.
Isaac volt bent körbenézni, és szerinte nagyon kulturált, tiszta, és modern a hely.
Valahogy nem érnek össze a szálak.

-Egyet abszolút nem értek. Ha valakinek ilyen tulajdona van, és még forgalma is van, miért nincs semmi róla?

Ahhoz hogy vállalkozásba kezdjen valaki, kellenek adatok. Személyes adatok, meg persze céges adatok is, de bármi más, ami elvezethetne az ürgéhez, és még sincs semmi.

-A másik ,— emeli fel mutatóujját— ha van egy jövedelmező vállalkozásom, ami már évek óta működik hibátlanul, miért egy lepukkant bérlakásban lakom?

-Bérlakás? — Nézek rá értetlenül.

-Az. Követtem hazáig, és vártam egy órát, hátha csak látogatóba ment, aztán győzött a kíváncsiságom, és körbe kérdeztem a szomszédokat, nem-e kiadó az a lakás. A válasz, hogy azt most egy kedves, helyes fiatalember bérli. Kenneth Joffrey.

-A név, ami a listán is szerepelt. Egy év alatt bőven kitermel annyit, hogy saját lakást vegyen.

-Bőven! — Elgondolkodva figyelem, ahogy körbe, körbe járkál az irodában. Kell legyen valami, ami alapján tovább tudunk menni.

-Rajta tudsz maradni még pár napig ?

-Igen, de mi lesz ha nem találunk semmit? — Megáll velem szemben zsebre tett kezekkel. Fekete haja, ami kis kontyba van kötve a feje tetején, már kezd inkább egy fészekre hasonlítani a sok piszkálgatástól. Lehet valami idióta berögződés, de megőrülnék, ha mérgembe nem tudnék beletúrni a hajamba.

-Bevetünk más módszereket is. — Olyan egyszerűen hagyják el a szavak a számat, holott belül már csak az ötlettől is megfeszülök. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán vagyunk olyan viszonyba, hogy segítséget kérjek pont tőle. De a muszály nagy úr.

-Pontosan milyen módszereket? — Kérdezi gyanakvóan. Valószínűleg sejti mire, vagyis inkább kire gondolok.

-Röptesd fel nekem a kis pacsirtánkat. — És nem is sejti rosszul. A megérzéseim eddig nem hagytak cserben, és ha kell, bevetek mindent. Még azt is bevállalom, hogy szívességet kérjek.

-Biztos, hogy ez....

-Nem! Holt biztos, hogy nem jó ötlet, de más lehetőségünk nincs. Te is láttad, mennyire nyomult rá. Megkérdezem mi a helyzet, aztán meglátjuk. Veszíteni valóm nincsen vele szemben.

Néhány percig még az arcomat fürkészi, majd mikor nem lát semmi megingást rajtam, kénytelen elfogadni. Bólint, és elmegy.
Nekem sem tetszik az ötletem, sőt.
Talán egy alkalmazottam életét veszélyeztetem, és nem szeretném nyilván semmi olyanba belekényszeríteni, amit nem akar megtenni, de ha meg sem próbálom, akkor lehet, hogy többet veszítek.
Ha azt mondja nem, tiszteletben tartom. De ha belemegy, akkor el tudja csavarni annyira a fejét, hogy az kikotyogjon valami kis információ morzsát.
Így, hogy Nicolò is azon ügyködik, hogyan iktasson ki, muszály a legkisebb gyanúsra is kellő figyelmet fordítani.
És nem szívesen, de be kell valljam, hogy az elképzelés, hogy esetleg ők ketten... maradjunk annyiban, hogy nem tetszik.
Nagyon nem.