Luna

Adrenalin, és páni félelem árad szét ereimben. A tüdőm már ég, oxigénért könyörög, a végtagjaimban szúró fájdalmat érzek, arra kérnek, álljak már meg végre, hadd pihenhessenek.
Nem tudom lerázni.
Futhatok, menekülhetek bármennyire gyorsan, ő mindig a nyomomban van. Egyik utcából a másikba, összevissza, de csak egyre közeledik, ahelyett, hogy távolodna.
Hirtelen fordulok be a következő utcába.
Bár csak ne tettem volna, ugyanis egyenesen egy rohadt zsákutcában állok. Innen nem tudok hova menekülni.
Csapdába estem. Vége van.
Elbuktam.
A fekete csuklyás alak már lassú léptekkel, nesztelenül közeledik felém.

-Mit tettél? - Suttogja.

Minél közelebb jön, hangja annál jobban erősödik. Tudom, hogy ki ő, mégis idegenként áll előttem.
Valami visszaveri a kezében azt a halovány fényt, amit a csillagok és a hold szolgáltat. Talán egy kés?
Hát persze. Meg fog ölni.

-Mit tettél?

Kiabálni akarok, de csak tátogásra futja, hang nem jön ki a számon. Egyébként is ki lenne akkora idióta, hogy az éjszaka közepén egy sikátorban kiabaló nő megmentésére siessen? Senki.
A félelem megbénít, és csak meredten bámulom a sötét alakot.

-Mit tettél?

Hangja már majdhogynem démoni.
Már csak fél méter, levegőt alig kapok.
Feltett kérdését nem értem. Semmi rosszat nem tettem. Semmi olyat, ami miatt bűnhődnöm kéne.
Már csak néhány centi, és a bűz megcsapja orromat, a hideg, hegyes tárgyat, pedig a torkomnak szegezi.

-Elérkezett a te időd!

Érzem ahogy egyre mélyebbre fúródik a húsomban, és nem tudok tenni ellene semmit. Kínzó lassúsággal húzza rajtam végig a pengét, fájdalmamban felüvöltök, mást már úgysem tehetek. Eleredt könnyeimtől még annyit sem látok, mint eddig.

-Luna!

Riadtan, izzadságtól csatakosan, levegő után kapkodva ülök fel az ágyamban.
Legjobb barátnőm, és lakótársam gyorsan mellém veti magát és szorosan átkarol, majd nyugtatólag ringatni kezd.

-Csak álom, hallod? Csak álmodtad.

Szavai eljutnak hozzám, de a szemeim előtt még mindig az álombéli képek lebegnek.
Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, görcsösen kapaszkodom Mia pizsamályába.

-Csss! Itt vagyok. - Duruzsol halkan fülembe. - Itt vagyok, semmi baj.

-Ő volt az. Tudom, éreztem. Újra megjelent. - Lehelem halkan előre magam elé. Nem is biztos hogy hallotta.

Régen is voltak ehez hasonló rémálmaim, de aztán, mintha elvágták volna, megszűntek.
Úgy tűnik túl hamar lélegeztem fel.
Soha nem fogok szabadulni tőle.

-Nem bánthat. Nem mehet a közeledbe. Biztonságban vagy Lu. - Simogatja egyik kezével a hajamat.

Mia ismeri a történetem. Egyedül ő tudja min mentem keresztül. Már kisiskolás korunktól kezdve barátnők vagyunk, és sokszor látott már felszakadt szájjal, véraláfutásokkal tele, bedagadt szemmel, monoklikkal az arcomon. Még csak elrejteni sem tudtam, mert nem volt mivel. Nem akartam, hogy miattam, a látványomtól szenvedjen ő is, de ha nem jelentem meg az iskolában, vagy csak szimplán megpróbáltam lerázni egy átlátszó kifogással, hogy megfáztam, belázasodtam, akkor képes volt eljönni a házunkhoz. Ezt pedig nem akartam. Nem tehettem ki ennek a veszélynek.

Az iskolában egyetlen tanár volt csak olyan bátor, hogy megkérdezze, mi történik velem, miért nem kérek segítséget.
Egyszer mondtam csak ki apám nevét, és többé már rám se bagózott. Beállt azok sorába, akik úgy tettek, mintha nem látnának, nem hallanának semmit.
Ez van, ha egy veszélyes bűnözővel élsz együtt, akit apának még a legkevesebb jóindulattal sem lehet nevezni.

-Tudom. - Szipogva kibontakozom ölelő karjaiból, és tenyeremmel megtörlöm nedves arcomat.

-Ne haragudj, hogy felkeltettelek.

-Én még csak nemrég értem haza. Olvastam, neked viszont nemsokára össze kell szedned magad.

Mindketten a digitális órára nézünk, ami az éjjeliszekrényemen terpeszkedik. Fél kilenc. Remek, másfél óra múlva kezdődik a műszakom.

-Remélem le se dugja ma azt a karóval felnyomott orrát. - Dünnyögöm az orrom alatt, miközben kimászok az ágyból, és a fürdő felé indulok.

-Napról napra kíváncsibb vagyok erre a pasasra.

-Hidd el, semmi érdekes nincs benne. Addig jó, míg nem találkozik vele az ember. - Legyintek lazán.

-Márpedig szerintem elég érdekes lehet, ha ennyit zsörtölődsz miatta. - Barátnőm huncutul vigyorog rám.

-Hallanád őt. Hozzá képest kispályás vagyok.

♤♠︎♤♠︎♤

A kedves főnököt leszámítva, szeretek itt dolgozni. Nyüzsgés, pörgés, és zene. Minden ami én vagyok.
Nem vágyom dicsfényre, nem izgat egy igazgatói poszt sem, hogy nekem kelljen uralni, irányítani mindent, és pláne nem szeretném, ha emberek sorsa múlna rajtam. Nem akarok híresség lenni.
Én csak élvezni akarom.

-Gondterheltnek tűnsz szivi. Minden oké? - Pinkyblue az államnál fogva forgatja minden irányba a fejem.

-Persze, csak nem aludtam jól. - Küldök felé egy bíztató mosolyt.

Pinkyblue egy elég karakán jelenség.
Mikor felvett engem, természetesen nem tudtam kihagyni a kérdést, hogy miért is hívják így, és mi az igazi neve.
Az utóbbit a mai napig nem árulja el, és elvileg még a góré sem tudja, de a beceneve a hajához fűződik. Pontosabban annak színéhez.
Egyik héten rózsaszín, és az alja átmegy kék színbe, míg a másik héten kék a haja, és a vége átmegy rózsaszínbe. Meglepő, hogy egyáltalán van még neki mit pingálni.
Mikor megemlítettem, hogy ha sötétebbre festené, teljesen úgy nézne ki, mint a Twilight-ból Alice Cullen, úgy döntött én leszek az új kedvenc munkatársa, ugyanis a barátnőjének az egyik kedvenc filmje. Nem mellesleg neki is bejön a színésznő.
Határozott és szereti kézben tartani a dolgokat.

-Már pedig az, egy éjszakai műszak után igen fontos. Ha kell egy kis szünet plusszba, szólj nyugodtan, tartom a frontot. - Rám kacsint, majd vissza fordul a pulthoz.

Kétségem sem volt effelől.
Meg tudom magam védeni, de míg itt én a hangommal, ő gyilkos nézésével teszi helyre a vendégeket. Még csak megszólalnia sem kell, fülüket, farkukat behúzva fújnak visszavonulót.

Eddig szerencsére semmi gond nem volt. Egy ilyen helyen, egy pub-ban sokszor elkerülhetetlen, sőt szinte mindennaposak a balhék, zaklatások, verekedések. Mióta én itt dolgozom, viszont talán ha kétszer előfordult. Sokan törzs fogyasztók, néha betévednek újak is, ám nem napszámban. De mikor ez a beképzelt morgó megjelenik, tiszteletet, és tartást látok. Félnek tőle, mint a tűztől. Elképzelésem sincs mivel sikerült ezt elérnie, de hallani mendemondákat róla.
Elvileg ölt már embert, nem is egyet. Sokak szerint ő lett a vezérek új királya.
Azért magamban mindig nevettem egy jót, mikor hallottam ilyen sztorikat.
Mintha Robinhood filmbe csöppentem volna. A rosszfiú, aki a jó célt szolgálja. Aki a nyomorú sorsú embereknek segít, kiiktatva a felsőbb rangúakat.
Kinézetre valóban ilyennek tűnik. Van valami kegyetlen csillogás a szemeiben, mégis biztonságban érzi magát az ember mellette.
De nekem szimplán csak egy seggfej. Egy okoskodó, piszkálódó seggfej.

Na de azért a tekintély valóban megmutatkozik, hiszen most is valami bennfentes emberek jöttek, akikhez személyesen ereszkedett le, miközénk, holmi egyszerű halandók közé. Egyből érezhető a változás, ahogy tudomásul veszi mindenki a jelenlétét, és sokkal visszafogottabb lesz a buli.

-Hé, Lu! Mindjárt tiéd a színpad. - Kiabálja oda nekem Ton, miközben az üres poharakkal teli tálcát lerakja a pultra, ezért kénytelen vagyok elfordítani a "Királyról" a szemem.

Szegény elég sokszor próbálkozott randira hívni, mire megértette, hogy nem akarok tőle semmit. Helyes a fekete hajával és zöld szemeivel, és nem túl kidolgozott, de izmos testével. Meg persze vicces is. Azonban semmi kémia nincs köztünk, és hogy őszinte legyek, csak egy havert látok benne, nem férfit.

-Tudom. - Bólogatok lelkesen, és mielőtt lelépnék, még a pina coladat összeállítom miss plastiknak.

Ezek a kedvenc időszakaim. Arról nem is beszélve, hogy Hunter plusz jutalékot ad érte, ami valljuk be mindig jól jön. De a legjobb az egészben hogy ilyenkor kiadhatok magamból minden érzelmet. Eggyé válhatok a dallal, kizárhatom a hétköznapokat, a terveket, az aggodalmakat, mindent.

Leellenőrzöm a mikrofont, és beállítom az aláfestést a telefonomon.
Az erősítőket  Ton már ellenőrzi minden nyitás előtt, így csak annyi a dolgom, hogy csatlakoztatom hozzá a készüléket.
Általában vagy feldolgozást, vagy csak egyszerű slágereket éneklek, de néha saját szerzeményt is elő szoktam adni.
A mai is egy ilyen este.

Már mikor csend lesz, és csak az emberi zsivalyt lehet hallani, tudják mi következik. Amint a színpadra lépek mindenki csöndbe burkolózik, és várnak.
Szeretem azt hinni, hogy ilyenkor valóban az fogja meg őket, amit átadni próbálok, és a tehetségem, nem pedig a külsőm, hogy kedvükre stírölhessenek.

Egy gyermeki lélek, aki mellett nem volt ott az anyukája, és az apja sem nyújtott semmi féle támogatást, nagyon meg tud törni. Nincs, aki példát mutasson neki, nincs akihez oda bújhatna, ha tombol kint a vihar.
Nem tud este, pizsiben az ágyon ülve a fiúkról csámcsogni, nem tud kihez szaladni, ha az oviban, vagy iskolában meghúzták a haját. Nincs aki uzsonnával indítaná útjára, és meleg vacsorával várja.
Nem tudja megbeszélni senkivel, ha eljön a nővé érés első időszaka.
Nincsen senkije.
Magányos, elveszett, és félelmekkel teli.
Rengeteg fájdalom kavarog benne, hogy soha nem ismerhette az édesanyját. Az apja őt okolta, amiért már nincs velük a felesége, és a folytonos bántalmazás csak még több sebet ejt.
Fizikálisan, mentálisan, lélekben.

Hogy újra az elmémbe férkőzött, ezeket most mind újra felerősítette bennem.
Ezeket mind újra élem a dal közben.
Sajnálom, hogy nem volt egy csodás nő az életemben, de azt nem sajnálom, hogy nem volt apám mellett.
Már nem.
Nem érzem magam hibásnak. A félelemből már csak egy hangyányi maradt bennem, mert ezek mind-mind erősebbé tettek. Elvezettek arra az útra, ahol megtanultam gondoskodni magamról, önálló lettem, és megtanultam megvédeni magam, szembenézni az élet nehézségeivel.
Ezeknek köszönhetem azt, aki ma vagyok. Amivé váltam. És persze a barátnőm támogatásának.

Érzem, hogy valaki figyel.
Ezt minden alkalommal érzem, mikor énekelek, és jól esik az a figyelem. Felmelegít, még több erőt ad, és talán mondhatom, hogy motivál is. Azonban most más érzés kerít hatalmába.

Az egy órának, amit kapok az előadásra, vége. A színpadról lefelé egy magas, szemüveges, nem mellesleg jóképű fazon állja el az utam, aki barátságosan mosolyog rám.

-Segíthetek? - Kérdezem kissé megfeszülve, hiába a barátságosság. Lehet hogy elbánok néhány emberrel, de mikor sarokba szorítva érzem magam, az már kicsit feszélyez.

Nem érzek félelmet, de nem szeretem.
Valószínűleg ezt az ismeretlen is észrevette, mert azonnal feltartott kezekkel hátrál két lépést, és még mindig mosolyogva csóválja fejét.

-Ami azt illeti, nem. Elnézést, csak még mindig a hangod varázsa alatt állok. Gyönyörű.

-Oh. Köszönöm. Örülök, hogy tetszett.

Megszoktam már az ilyen bókokat, így nem jövök zavarba tőle.
Visszaállok a helyemre, és bezsebelem az elismerő pillantásokat a többiektől.

-Kérhetek egy üveg canada dry-t?

Az előbbi férfi áll meg velem szemben a pult másik oldalán.

-Azonnal adom.

-Mióta énekelsz? - Kérdezi, közben a szemével végig kíséri minden mozdulatom, addig míg le nem teszem elé a kért italt.

-Amióta tudok beszélni. - Felelem mosolyogva.

-Látszik, hogy tudsz azonosulni azzal, amit énekelsz. Miért itt? - Támaszkodik két karjára.

Kérdése nem meglepő. Ha annyiszor kapnék öt dollárt, ahányszor megkérdezik, már dolgoznom sem kellene. Elélnék belőle halálomig.

-Szeretem a nyüzsgést. - Megrántom a vállam.

-Mindenesetre összeteheti a főnököd a két kezét. Sokan csak azért jönnek, hogy téged halljanak.

Meglep amit mond.
Kételkedve nézek rá, hiszen a nagy része már az előtt is idejárt, hogy dolgozni kezdtem volna.

-Ezt nem igazán tudom elhinni.
Hogy hívnak? - Kérdezem.

Féloldalasan elmosolyodik, majd az üdítőből kortyol egy nagyot.
Szemem ádámcsutkájára téved. Valamiért izgató látványt tud nyújtani számomra. Feltűnik, hogy a póló alól kilátszódik egy kis tetoválás részlet, de tényleg annyira minimális, hogy semmire sem lehet következtetni belőle.

-Te sem árultad még el a tiédet, akkor én miért tenném? - Kihívóan néz rám.

Ravasz. Ez tetszik, viszont pont az ilyen emberektől szeretem távol tartani magam. Sosem lehet tudni, ki, miért bukkan fel az életünkben. Azt meg végképp nem, hogy ki által. Lehet hogy a szemüveg a jó fiú látszatát kéne keltse, de abszolút nem tűnik annak.

-Alkut ajánlok. Itt hagyom a számom, rád bízva a döntést. Igyál meg velem valamit, és mikor felhívsz ez ügyben, én elárulom a nevem. - Játékosan vigyorog.

Tetszik az ajánlat, de nem szívesen élnék vele.
Pinkyblue azonban másképp gondolja.
Combomba fúrja mutatóujját, mire kap tőlem egy csúnya pillantást, de ő csak az ismeretlen felé bólogat a fejével.
Régóta rágja a fülem, hogy ha kapcsolatot nem is, legalább kalandokat szerezzek magamnak.
Mélyen szívom be a levegőt, és próbálom kizárni most az egyszer a gyanakvó énem.

-Rendben. De előre leszögezem, hogy nem keresek, és nem akarok kapcsolatot. - Jelentem ki határozottan, mire a mellettem levő, halkan felhorkant.

-Én sem. Vedd ezt baráti találkozónak.

-Nem vagyunk barátok. - Vonom össze a szemöldököm.

-De még lehetünk. - Rám kacsint, majd az asztalra csúsztatja az ital árát, jókora borravalót hagyva.

-Várom a hívásod! További szép estét!

Nézem a hátát míg el nem tűnik az ajtó mögött, és közben azon agyalok, hogy miért jó neki, ha csak barátkozunk.
A bankjegyek között egy cetli fehérlik, ami még inkább gondolkodóba ejt. Nem hiszem, hogy előre, egy papír darabkára felfirkantott telefonszámmal mászkálna a zsebében.

-Az istenért, ne vágj már ilyen képet. Mi bajod lehet egy italból? - Kérdezi Pinky felvont szemöldökkel.

Elég sok minden. Persze ezt honnan tudhatná? Nem ismeri a múltam. Mián kívül senki sem tudja, csak a szakemberek. Évek óta tanulom az önvédelem minden csínját-bínját. A volt pszichológusom tanít, keményen edzem magam mentálisan, a lelki traumákat megtanultam a hasznomra fordítani. Persze vannak kivételes alkalmak, mikor felzaklatnak az emlékek, ahogyan ma is tették, de már nem törnek meg.
Nem hagyhatom, hogy mind azt a kemény munkát, amit ezekbe bele fektettem, egy helyes idegen a semmibe tiporja.
Muszály elővigyázatosnak lennem.

-Sosem lehet tudni - egyszerűsítem le ennyivel a választ.

A tömegben egy jól ismert arcot pillantok meg, aki egyenesen felém közeledik. Kíváncsi lennék egyébként mivel foglalkozhat, hiszen majdnem minden nap itt van. Már feltűnt az elején, hogy Isaac és Hunter elég közel állnak egymáshoz. Nem ismerem minden részletét a történetüknek, de még így is, külső szemlélőként lehet látni hogy ki kihez áll inkább közelebb. Ennek ellenére ez a kis társaság amibe én is belecsöppentem, igen összetartó.
Robosztus alkatával könnyen töri az utat magának a tömegben. Még így is hogy nagyobb darab, (köszönhető gondolom a genetikának is meg az amerikai focinak is) sokkal barátságosabb benyomást kelt mint a barátja. Mikor észreveszi, hogy figyelem, kedvesen elmosolyodik és int egyet a kezével.

-A szokásost?-Kérdezem tőle és már nyúlnék is a pohárért, de ő tiltakozóan megrázza a fejét.

-Most csak azért jöttem, hogy szóljak, Tristan és Axel össze akarnak majd hozni egy kis találkozót, mert valamit meg akarnak beszélni. Gondoltam inkább szólok én, mert nem vagyok benne biztos hogy a főnököd átadja az üzenetet.

Ezen fel kell kacagnom. Nagyon jól tudják mennyire hadilábon állunk Hunterrel, és valószínűleg sokszor az agyukra is megyünk az állandó marakodással. Ha Hunteren múlna, egy összejövetelen sem vennék részt.

-Be tud ugrani valaki helyetted? - Kérdezi, mintha nem tudná.

-Persze, megoldom. Csak a góré meg ne tudja. - Vigyorgok rá. Már előre látom a jelenetet, ahogy a torkomnak fog ugrani. Azt nem fogom az orrára kötni, hogy valahol igaza is lesz. A munkaidő, az munkaidő.

♤♠︎♤♠︎♤

Tartottam az éjszakától, illetve inkább a nappali alvásomtól. Reggel hatig szól a munkaidőm, ezért, mikor haza esek, nem nevezhető éjszakának. Féltem, hogy újabb gyötrelmes álmok várnak rám, de most semmi ilyesmi nem történt.
Ami azt illeti kipihentebb is vagyok, és egyben izgatott is, hogy vajon mit szeretnének Tristanék.
Már lebeszéltem Pinky-vel, hogy leléphessek egy fél órára.
Két szintes az épület, így van elég munkaerő, de mindenkinek megvan a maga helye, beosztása. Ha bármi miatt le kell lépnünk, van beugrós, de ha csak extra szünetre vágyunk, vagy ki kell szaladjunk, egyedül is el tudjuk vinni azt a kis időt.

-Egy ujjnyi whiskyt kérek. Jég nélkül. - Zendül fel az ismerős hang. Vigyorogva perdülök meg, és ölelem magamhoz a két kigyúrt pasit. Már amennyire a köztünk húzódó bútor engedi.

-Sportember létedre alkoholt fogyasztasz? Szégyellheted magad. - Ingatom a fejem szórakozottan.

-Hé, csak egy ujjnyit kértem. Ő vezet, én iszom, hogy el tudjalak titeket viselni. - Forgatja játékosan szemét Axel, míg Tristan némán kuncog.

Van egy általánosított kép az emberekben, mikor meghallják azt a szót hogy meleg, vagy homokos. A többségnek mind lányos, festett körmű, affektáló férfi jut az eszébe.
Nos ők ennek pont hogy a szöges ellentétei.
Két eszméletlen dögös hapsi, semmi nőies nincs bennük, sőt. Míg Axel még mindig verseny szinten űzi az amerikai focit, addig Tristan sportorvosként állja meg a helyét a mindennapokban, de az iskolás évei alatt a hoki volt a szenvedélye. Ebből kifolyólag, pedig gyönyörűen kidolgozott testük van. Hangjuk mély, Tristannak kicsit karcos, Axelnek meg bizsergetően mély.
Egyszóval két igazi hímnemű mintapéldány.
És olyan szerelmesen tudnak nézni egymásra, hogy az már néha zavarba ejtő.

-Tudsz csatlakozni? - Kérdez Tristan, miközben hátulról átkarolja párja derekát.

-Még szép!

Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha engem is valaki így ölelne magához. Ilyen végtelen szeretettel érne hozzám, nézne rám.
Valaki olyan, aki nem bírna ki mellettem öt percet sem anélkül, hogy ne érintsen meg.
De ezek csak ritkán előfurakodó vágyak. Én választottam magamnak ezt a fajta életmódot, én tartok távolságot. Ez így jó.