Apró javítások vannak benne. - Shina

Tudhattam volna. Éreztem. Legbelül éreztem, hogy nem lett volna szabad elfogadnom egy ilyen túl szép, hogy igaz legyen utat. Normális ember azt tette volna. Normális ember rég kidobta volna az értesítőt. Most már látom, én nem vagyok az. Én elfogadtam. A rosszalló hangokra nem figyelve lecsaptam a lehetőségre. Ki hitte volna, hogy egy egyszerű bevásárlás után kapott blokkal nevezett nyereményjátékban elvihetem a fődíjat?! Egyetlen egy blokkal! A második helyezés is egy pöpec kis autó volt, ami után is max a nyálamat csorgathatnám. De én a fődíjat nyertem meg. Mint kiderült, közel ötvenezren vettek részt a játékban országosan. Ötvenezerből egy. Ez lettem én.

Megkaptam az értesítőt, elmentem és átvettem a nyereményt. Még interjút is készítettek velem. Úgy neveztek, a szerencse lánya. Egyetlen egy blokkal nyerni, még nem láttak ilyet! Utána jártam, aminek csak lehetett, mert hát valljuk be, ha egy Európa szívében élő ember Dél-Afrikába, Fokvárosba kap meghívást, hát nem vág neki felkészületlenül. Hiába voltam kis húszéves, másodéves az egyetemen, semmi sem érdekelt. Elhatároztam, hogy elmegyek oda. Elég volt az unalmas hétköznapokból. Ez egy egyhetes utazás volt egy olyan helyen, ahova még álmomban se jutnék el soha! Kézikönyveket bújtam át, felvettem a kapcsolatot utazási irodákkal, hogy informálódjak. Túrázók tapasztalatait, internetes cikkeket olvastam sorra, amit csak találtam. Védőoltásokat is beszereztem. Minden megvolt. Úgy éreztem, fizikailag és lelkileg is teljesen felkészültem. A hosszú repülőútra, az éghajlatváltozásra, az új környezetre. Hogy végre használhatom a tanult idegen nyelvet. Mindenre. Mindenre az ég világon... igen, azt hittem.

De ember tervez, Isten végez. Elmondom, hogyan változott meg az addigi kényelmes és biztonságos, talán túlságosan is védett életem néhány perc leforgása alatt. Hogyan jöttem rá és tapasztaltam meg, mennyire is törékeny és mulandó az emberi élet.

***

Egy halk kis belső hang, egy sejtés, talán csak egy érzés volt az, ami az indulás napján suttogta, hogy ne. De olyan halk volt, olyan szelíd, hogy nem is szenteltem neki különösebb figyelmet. Minek? Minden rendben lesz! Nem kell félni! A félelem csak a negatív várása. Én nem vártam semmilyen negatív eseményt. Hiszen utaztam! Ez jó dolog! Afrikába megyek! Végre repülőre szállhatok! Sose voltam még ezelőtt repülőn. Ez volt az első alkalom. A lakás ajtajában visszafordultam és még egyszer visszanéztem. Egy teljes hétig nem fogom látni az én édes kis madárkámat. Volt egy idősödő nimfa papagájom. A kislány már majdnem tíz éves volt. Egyre jobban hiányzott, amikor elmentem kisebb utazásokra. Ez a madár mindig velem volt. Az elmúlt három költözés során mindenhova vittem magammal. Sokszor volt, hogy csak ült egész nap a vállamon egy nyugis hétvégén, míg én olvastam, főztem vagy tanultam. Az volt a kedvenc helye. Persze ilyenkor minden ékszert le kellett vennem, mert elkezdte rágcsálni őket. Néha még engem is. Semmi gáz, csak egy hétre megyek el. Azzal vettem egy nagy levegőt és becsuktam az ajtót.

- Minden megvan? Mindent bepakoltál? Tudod, még meggondolhatod magad... - kezdett bele apám aggodalmaskodó szövegébe vagy századszorra aznap.

- Igen, minden megvan. Három hónapja készülök erre az útra. Minden, megvan - próbáltam csitítani az idegeit.

Nem tehetett róla. Egyetlen lány voltam a családban, persze, hogy féltett. Néha még most is úgy cukkoltak a tesóim, hogy bezzeg a kis hencegnőnek szabad, mi. Régen valamiért Apa hercegnőnek szólított. Nagyon rég volt, magam nem is emlékszem már rá. De ez megmaradt a családban és tovább fejlődött 'hencegnő'-vé. Benne volt a köztudatban, de csak ritkán használtuk. Szerencsémre.

- Aztán fel ne szedj valami afrikai pasit az úton! Olyan sógort akarok, akinek beszélem a nyelvét! - röhögött egyik öcsém, aki kikísért a géphez. Állandó téma volt ez nála. Piszkálódás a fiúkkal, mert nem volt barátom, se semmilyen udvarlóm. Na most végre egy hét nyugalmam lehet.

Ilyen és hasonló légkörben telt el az a fél óra, míg kiértünk kocsival a reptérre. Legközelebbi barátaim már ott vártak. Ragaszkodtak hozzá, hogy kikísérjenek, mikor elmeséltem nekik a nagy eseményt. Bea egy kis csomagot nyomott a kezembe és a lelkemre kötötte, hogy csak a gépen nyithatom ki. Julie alig akart elengedni az ölelésből. Erős lány volt, igazi sport lady. Kicsi kora óta folyamatosan sportolt így gimiben, mikor egy osztályba kerültünk állandóan versenyeztünk tesiórán. A barátságunk azóta is töretlen. Eszmeralda nem volt a szavak embere, de szelíd ölelése sokat jelentett nekem. Külön nagy jelentősége volt számomra, hogy ő is eljött. Vele sajnos csak nagy ritkán tudtunk gimi óta találkozni, annyira más az egyetemi óráink beosztása meg napirendünk. Nagyon hálás voltam neki, amiért mégis el tudott jönni.

Velem voltak egy órán keresztül, míg a becsekkolásra vártunk. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy három órával felszállás előtt ott legyünk. De így is magam voltam a hátralévő időben. Ahogy átléptem a mágneskapun, tudtam már nincs visszaút. Kezdődik a kaland! Olyan izgatott voltam. De a várakozás lassan vánszorgó percei alatt már-már magányos is.

- Vajon kinyissam most? - hogy elüssem az időt, a kis csomag tartalmát próbáltam kitalálni. Nem sok sikerrel. Nem, nem szabad. Majd a gépen. Azzal eltettem, hogy még csak ne is kísértsen.

***

Végre idő volt. Húsz perc múlva szállt fel a gép, vagyis már mehettem is a kapuhoz. Az izgalom újra előtört és éreztem, hogy gyorsult a szívverésem. Beálltam a sorba az utolsó kapunál. Sok afrikai volt körülöttem. Biztos haza mennek. De meglepő módon sok indiai és kínai kinézetű ember is vegyült a tömegbe. Nem voltam szakértő a nemzetiségek pontos megállapításában, de ez mégis meglepett. No lám, kínaiak már tényleg mindenhol vannak. Ahogy a kis csőfolyosón mentünk és szálltunk fel a repülőre egy újfajta érzés jelent meg. Sose éreztem még hasonlót. Nem tetszett. Részben ijesztő volt, részben megalázó, részben... tehetetlenség, igen, ez a pontos kifejezés rá.

Megtaláltam a helyemet, némi segítséggel, és felpakoltam a poggyászom a csomagtartó részbe. A szárny vonalába szólt a jegyem és legnagyobb bosszúságomra a folyosó felőli oldalra. Remek, első utam és még csak ki sem látok! Bosszankodásom hamar elpárolgott, mikor egy kedves házaspár ült be az ablak felőli oldalra. Economic class, ez állt az ülések hátán, vagyis két oszlopba szorosan egymás mögé 3-3 széket suvasztottak be. Nehézkesen fért el a lábam, de láttam egy megtermett pasast jobban zavart a szűk hely. Még jó, hogy fitt vagyok és elférek.

Végre eltelt a maradék húsz perc és a biztonsági figyelmeztetés után elindultunk. Megmarkoltam a két karfát ahogy újra előtört az a kétségbeejtő tehetetlenségi érzés. Innentől kezdve már nem vagyok ura a helyzetnek. Csak a gép tart életben. Több ezer méter magasan és több száz km/h-val fogok nemsoká száguldani. Istenem, őrizz meg!

Pár óra múlva már nem szorongatta a gyomromat a majré. Untam magam. Végtelenül. Már kibontottam a kis csomagomat is, amiben egy afrikaans-magyar szótár volt. Csak nem arra gondolt Bea, hogy egy hét alatt megtanulok egy új nyelvet?

Ránéztem az órámra. Három órája voltunk már úton. Valahol az Észak-Afrikai sivatag felett járhattunk. Líbia fölött, vagy talán már Nigernél. Képtelen voltam tovább ébren maradni. Az elmúlt hetek izgalma kiütött és rendesen bealudtam. Újabb bő három órával később tértem magamhoz. Valami megváltozott. A hangulat nem tetszett. Mindenki csendben volt, mint eddig, de... Mi ez a feszültség? És akkor megéreztem. A gép ugrott egyet. Vihar tombolt odakint vagy turbulencia vagy ki tudja mi, de dobálta a gépet. Egyre gyakoribb volt az arrébb lökődés és egyre erősebb. Ez nem jó. Itt jött el az a pillanat, amikor rájöttem, miért is volt reggel olyan fura érzésem. Két perccel később villám hasított bele a gép szárnyába, az utasokat félig süketen hagyva. Csengett a fülem de éreztem a rázkódást, amit hullámvasúton lehet tapasztalni a legzakatolóbb részeken. Csak ez vad volt. Szívtelen. Könyörtelen. Lassan a gép orra megdőlt és rohamosan veszíteni kezdünk a magasságunkból. Istenem, kérlek ne! Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Behunytam szemem, hogy ne lássam a pánikot az emberek arcán. Az utolsó kép, amit agyam még észlelt, az a mellettem ülő pár keze volt, ahogy egymásba fonódtak bátorításul.

***

Halli,

Ez egy kezdetleges történet, aminek az elkészítéséhez a véleményetekre van szükségem. Milyennek találjátok? Szerintetek érdemes vele komolyabban foglalkozni? Mélyebben is beleásni magam? Titeket érdekel a történet folytatása?

Nagyon-nagyon hálás lennék, ha kommentben megosztanátok velem a gondolataitokat! Fontos! Köszönöm.

Shina