Még aznap, mikor ki tudja hány nap után magamhoz tértem a fa tetején, a barbár idegen többször is magamra hagyott. Valahányszor visszatért, ágakat, több ölnyi hosszú, száraz füvet és széles leveleket hozott magával. Nyilvánvaló volt, hogy valamit építeni akar, de az egyre hosszabbra nyúló eltávozásai végre lehetőséget nyújtottak egy égető szükségem orvoslására. A pár perces magányt hál' Isten zavartalanul fel tudtam használni, hogy könnyítsek magamon, ami a sok gyümölcs elfogyasztása után hatványozottan jelezte esedékességét. Biztos voltam benne, hogy a vad szerzet számára ismeretlen fogalom lenne a privát szféra kifejezés vagy legalábbis lehetetlennek tűnt, hogy megértessem vele időben, hogy nem kívánom a jelenlétét és az örökösen fürkésző tekintetét magamon tudni egy időre.

Vajon a későbbiekben hogy fogom ezt megoldani? Tisztában voltam vele, hogy nem lehet akkora szerencsém, hogy mindig magamra hagyjon véletlenül, amikor rám tör a szükség. Zavart a lehetséges jelenetek kifejlete, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot egyelőre.

Jobban lekötötte figyelmem a növekvő gally- és levélkupac, amit az ágak közti platformra hordott össze az ismeretlen. Vállán átvetve hosszú kötél csüngött, amit utolsó fordulójával hozott. Egyszerű, talán fűből sodort kötélszerűségnek tűnt, de vastagságából ítélve masszív lehetett. Ezzel kezdte kettesével egymáshoz erősíteni a vastag gallyakat, sátorszerű kupolát formálva. A felállított ágakra ezután széles leveleket terített vastag rétegben, szemmel láthatóan az eső elvezetése céljából. A talapzatot pedig kibélelte temérdek száraz fűvel. Az eredmény igazán otthonosra sikerült. Beltere tágas volt, kényelmesen elférhetett volna benne akár két... akár két ember is! A felismerés gondolata megrémített. Azt tervezte, hogy...? Azt akarja, hogy...? Készeríteni fog? Nem féltem az idegentől... vagy igen? Eddig barátságosan viselkedett. Lényegében a gondomat viselte... Kit akarok szédíteni? Megmentette az életemet! Sokkal tartozom neki! De ez?

A vadember felegyenesedett és alkotását szemlélve büszkén pöffentett magában. Várakozón nézett rám majd a rögtönzött hajlékra.

Dicséretet vársz tőlem? Vagy csak a nőstény elismerését egy fészek láttán? Nem tudtam hogyan reagáljak. Öszintén reménykedett benne, hogy tetszik az építménye. Ezt tisztán láttam a tekintetében, de nem tudtam valójában milyen célból készítette.

Nem lelkesedtem, mint várta, bár alap kíváncsiságomat magam sem tudtam leplezni. Óriás termetével mellém lépett, ahogy látta tétovázom és kezével vállamat bökdöste azzal a fura kéztartásával, amit dokumentumfilmekben látni csimpánzoknál. Leblokkoltam. Leginkább megfélemlítő méretei miatt. Mit tegyek? Engedelmeskedjek szófogadóan? Vagy jelezhetem neki, hogy nem akarok bemenni? Vagy feldühíteném vele és rosszabb sorsom lenne? Talán elborulna az agya és mérgében lelökne a platformról is?! ÁLLJ! Nyugodj meg! Térj észhez! Bármit is akart volna tenni velem, már rég megtette volna. Akár ma egész nap bármikor, vagy korábban míg ájultan feküdtem lázasan. Nem bántott.

Az idegen felismerte a félelem árulkodó jeleit viselkedésemben és egy lépést hátrált tőlem majd négykézlábra ereszkedett. Szomorú volt... egyenesen csalódott. Egy pillanattal később felkapta fejét és újra próbálkozott. Ezúttal lábamhoz ért majd tenyerét a platform szilárd talapzatára helyezte, végül maga köré fonta hatalmas karjait és enyhén remegni kezdett. Valamit nagyon mondani akar. Újra lábamat böködte, a levélsátor bejáratához szökkent és kezét a fűágyra ejtette, majd vállait látványosan leengedte. Várakozó tekintete most sem maradt el és én végre megértettem. Fáztam! Korábban fáztam. Nem tudom éjjel vagy nappal volt-e, vagy talán az eső miatt, de bevillantak a képek lázálmos napjaimból. Azért készítette volna, mert látta, hogy korábban mennyire vacogtam a hőmérséklet ingadozásától?

- Ah... azt... - a levélsátor felé mutattam, majd vissza magamra - ... miattam csináltad? Nekem?

A vadember természetesen nem értette, amit mondtam, de hangomból érzékelte a megkönnyebbülést. Arcát egy hihetetlenül vonzó mosoly tette egyszeriben varázslatossá. Képes volt rémképeket festő aggodalmaim eloszlatására. Aprót bólintottam és óvatos léptekkel befészkeltem magam egy puha pontra. Legnagyobb meglepetésemre, a férfi nem jött be utánam a sátorba. Elégedetten szemlélte, ahogy elhelyezkedem a fűben, majd maga is kényelembe helyezte magát kint, közvetlenül a bejárat előtt. Arcán néha, mintha meg-megvillant volna a korábbi mosoly, de már nem voltam benne biztos. A nap már lenyugodott és csak most tűnt fel a fény növekvő hiánya. A puha fűágy bár csöppet szúrt helyenként, elegendő kényelmet és szigetelést nyújtott az éjszakára. Illata emlékeztetett egy gyerekkori eseményre, mikor nyáron szalmabálákon ugráltunk a lovastáborban. Szerettem azt az emléket, most mégis könnyeket csalt a szemembe. Otthon. Eszembe juttatta, mit lettem kénytelen hátrahagyni. Mit vesztettem el. Egyelőre. Újra elhatároztam, hogy visszatérek és nem nyugszom bele a helyzetembe. Életben maradtam. Nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen. Hazajutok!

***

Halli,

Köszönöm, hogy olvassátok! Különösen CsergoPatak-nak, amirért nem hagyott punnyadni és kommentjével ösztökélt a folytatásra. ;) :* 

Tudom, rég volt ennek a frissítése, de kíváncsi vagyok hányan olvassátok még ezt a történetet? :)  Illetve, mi a véleményetek ez eddigi események alakulásáról?

Shina