Rég volt. Tudom. De íme a folytatás. ;) 

S.

***

A vadember újra térdre ereszkedett és tőrével egy újabb gyümölcsöt bontott meg és kínálta felém. Elfogadtam, de számomra ismeretlen volt és kérdőn néztem vissza rá, ezt mégis hogyan kell enni? Szerencsémre egyből megértette és a másik felén demonstrálta, hogyan kell kézzel tovább darabolni és kipiszkálni a résekből az ehető részeket. Ismeretlen íz fogadott. Sose kóstoltam hasonlót. Valahol a "zöld" és a görögdinnye közti állapot lehetne, ha le kellene írnom. De az idegennek látszólag nagyon is ízlett, mert a következőt bontotta már. Újra megkínált, de ezt már vissza kellett utasítanom.

- Nem. Kösz, ennyi elég volt belőle.

Értetlenül nézett a fejrázásomra, de végül megértette, hogy elfordítom a fejem, ha a számba akarja nyomni a gyümölcsöt. Nem erőltette tovább és én is inkább egy ismerősebb falat után nyúltam. Csendben és zavartalanul fogyasztottuk el a maradékok a milliónyi madár nóta közepén, míg a vadember izgatottan figyelte mozdulataimat.

Mit csináljak most? Mi lesz velem ezután? Az nyilvánvaló, hogy nem tudok mozdulni jelenleg, és nem is jutnék túl messzire a sebes lábammal, de itt sem maradhatok. Egy fedél nélküli, 2 ág közé eszkábált platformon, ki tudja pontosan milyen magasan. Az eső elől nincs védelem. Lehet ezért voltak olyan rémképeim a lázálmos napok alatt? Mintha vízalatt lettem volna? De talán a brutál ernyőt ki tudom támasztani egy ágon, hogy stabil védelmet nyújtson. Ekkor jöttem rá, hogy az esernyőm és a táskám sehol sem volt. A cuccaim! Bármennyire is meresztgettem a szemem, sehol sem láttam a közelben. Sem a platformon, sem az ágakon valahol felakasztva. Lehet, hogy ott maradt, ahol azon az estén majdnem felfalt az oroszlán?

Félve az idegen férfira néztem, aki eddigre végzett az utolsó darabokkal is és a gyümölcstől ragacsos kezét combjába törölte. Feltűnt neki, hogy keresek valami, de arra már nem jött rá, mit is. Hirtelen felállt és leugrott az épített felületről a lombok közti mélységbe. Tátott szájjal bámultam, mert a jelenet úgy tűnt mintha a semmibe vetette volna magát, de nem hallatszott ágak reccsenése vagy puffanás hangja.

- Már megint... eltűnt.

Nem akarok itt maradni. Elegem lett abból, hogy egy helyben kelljen várakoznom magatehetetlenül, miközben a veszély milliónyi formában rám törhet bármelyik pillanatban. Nem is kell hozzá egy másik óriás gorilla. Elég ha csak megcsúszok, megcsíp egy bogár vagy megmar egy kígyó. Menni akartam. Hazajutni. Civilizált világra találni valahogyan. De az első botor lépésemet, amit mezítláb tettem, csak fájdalom koronázta. A sebek égtek a lábamon. Fél karom még mindig lüktetett, akármennyire is remek állapotba került az elmúlt néhány napban. A megtett néhány lépés meg mintha kifárasztott volna, nehezen vettem a levegőt. Csak nem? Még mindig lázam lenne? Nem lehetek ennyire gyenge...

Kénytelen voltam hát nyugton megülni és várni. De mire? Mire várok én egyáltalán? Hogy ez az önjelölt Tarzan visszajöjjön. Már ha visszajön. És aztán? Ő maga is veszélyt jelent számomra. De... megmentett végül is. Több alkalommal. Elmerengve néztem a pontot, ahol eltűnt a lombok mögött. Egyébként, miféle ember lehet? És hogyan kerülhetett ide, az afrikai őserdőbe ha egyszer fehérember? Az arcvonásai elárulták, és bármennyire is sült barnára, nem volt néger. Lehet ő is egy lezuhant repülő túlélője? Vagy egy missziós csoporttól keveredett el? Ezek nem voltak logikus feltételezések. Bármelyik esetben került volna ide, az öltözékét nem dobná le magáról egy civilizált ember. Mindegy milyen régen élne itt. És nem is tűnt sokkal idősebbnek nálam. Mintha velem egykorú lenne. Talán lehet, hasonló módon került ide, mint a kitalált regény karaktere? Itt születhetett és kisgyerekkorától kezdve állatok nevelték volna fel. Ugyan már! Azt a történetet vagy 100 évvel ezelőtt írták és nem utolsó sorban KITALÁLT történet - emlékeztettem magam.

- De... - tűnődtem félhangosan - úgy beszélt... olyan hangot adott ki, mint egy állat.

***

Halli!

Ízeítőnek, folytatásnak. Csak hogy ne maradjon elfelejtve ez a történet se.

Shina