Emlékszem, mikor utoljára a mostanihoz hasonló betegség döntött le a lábamról. Mikor a lázól félig öntudatlan állapotban feküdtem napokig, mindössze 11 éves voltam.

Emlékfoszlányok maradtak csupán abból az időszakból. Apám, vagy anyám, a karjába vett és vitt valamerre. A következő kép egy érzés volt, valami rohadt hideg, ami minden irányból körbevett és nem tudtam menekülni előle. Hideg vizes fürdő a láz enyhítésére. A kádba vittek. Hatásos volt, viszont gyűlöltem, mint ennek a módszernek a kistestvérét, a hideg vizes törölközőt a test köré csavarva. Megmaradt néhány emlékem közül egyiket sem szegélyezte a 40 fokos láz miatti fejfájás vagy rosszullét. Semmi más negatívum nem maradt. Szüleim mesélték később, hogy mennyire megijedtek, amikor napokig nem ment le a lázam gyógyszerek ellenére sem. Azóta sose voltam lázas. Csak kellemetlen hőemelkedések gyötörtek, amiktől mindenkit elkívántam magam mellől, hogy pihenhessek.

Ez a mostani mégis más volt. Éreztem. Magamtól képtelen voltam mozdulni, amire mondjuk a 3 napos menetelés és állandó idegi készenlét is alaposan rátett. Felemésztett és nem bírtam lábra állni, pedig tudtam, nem maradhatok egy helyben. Minden maradék erőmet és öntudatomat összekaparva is csak annyira futotta, hogy résnyire nyitottam a szemem. Épp' láttam, ahogy apám újra karjaiba vesz a sötétben és feláll velem. Reszkető végtagjaimnak jóleső érzést nyújtott újra valami meleghez érni. Tudtam mégis, nemsoká jön megint a gyűlölt hideg zuhany. Az a legegyszerűbb és leggyorsabb kezelése a magas láznak. És nekem most az volt. Piszok magas láz sajgó végtagokkal és ködös tudattal.

Amikor újra magamhoz tértem már nem voltam apám karjaiban. Feküdtem. Erős fény vakított, ezért nem vesződtem a körbekémleléssel. Ép karomat mozdítottam, hogy a kis asztalomon levő pohár vizet elérjem, de helyette valami kemény és érdes felületbe ütköztem. Ujjaimmal tapogattam, mi volt az, mikor rájöttem, egy fa durva ága. Vagy törzse. Percekig feküdtem hanyatt és gyűjtöttem az erőm, hogy végül oldalt fordíthassam a fejem és körbenézzek. A mozdulattól újra lüktetni kezdett, de még éppen láttam a zöld leveleket és egy-egy vízcseppet legördülni róluk, mielőtt újra elsötétült a kép. Tehát még mindig... még mindig a dzsungelben vagyok...

Álmomban a teljes feketeségben különböző hangok és dallamok keringtek körülöttem. A kis zenélődobozom lágy melódiája, az öcsémék idegesítő, távirányítós autója, amit a szobám ajtajának ütköztettek direkt. Néha még a közlekedő autók hangos dudálása is felrémlett. Olykor hallottam, hogy finoman, ujjbeggyel kopogtatnak hosszan az ablakomon, ami végül az eső kellemes ritmusává változott. Talán végig az is volt?

Előfordul, hogy álmában az ember képes a túl vastag takaró alatt sivatagi körülményekről álmodni. Vagy ha a nyakára nehezedik egy plüss vagy párna, egy krimibe illő, fojtogatós jelenetet él át. Nem jó élmény ilyenre felébredni. Én mégis egész végig azt éreztem, egy vizes lepedő alatt vagyok, amit hol hideg vízzel, hol meleggel öntöttek le. Sokszor a forróságtól összetapadt a szám és úgy éreztem fuldoklom. De ilyenkor mindig hamar megkönnyebbülésre leltem, ahogy egy korty víz ért a számhoz.

Néhány kép is megmaradt lázálmos napjaimból. Apámat láttam járkálni az ágyam körül, mint régen, olykor meg egy ismeretlen férfit. Apa egy munkatársa? Vagy orvost hívtak? Nem volt rajta a várt fehér köpeny. Talán valami parna póló. Sokszor hajolt fölém, hogy állapotomat ellenzizze. Csakis orvos lehetett. Nem beszéltek, vagy csak nagyon halkan, hogy ne halljam. Nem is zavart, mert semmi másra nem vágytam csak egy kis pihenésre... és vízre.

- Inni... valamit kérek inni - suttogtam száraz ajkakkal és hamarosan szomjamat olthattam. A friss folyadék mindennél jobban esett. Megkönnyebbülve mosolyogtam, mivel megköszönni már nem volt erőm. Ilyenkor egy kéz kedvesen végigsimított arcomon. Pihenj, kincsem - suttogta egy emlék. Mindig ezt mondta Apa, mikor rosszul éreztem magam. A törődés kellemes melegséggel töltött el, mint egy ölelő takaró, amit szorosan magadra húzol. Egy érzés, amiben megnyugszik a lelked és pihensz.

***

Dobhártyaszaggató rikoltozásra ébredtem, amire először azt hittem, hogy a kis madaram jajveszékelése, mert megint megijesztette a szomszéd macskája. Ijedten ültem fel, de rögtön megszédültem és visszazuttyantam. Lassan kitisztult a kép és rájöttem, csak egy nagyon hasonló madár hangját hallottam, ami a fejem mellől röppent fel, mikor megmozdultam.

Feltápászkodva körülnéztem, hogy mégis merre vagyok. Körülöttem csupa zöld. Minden zöld színben szikrázott. A fény az ágakon táncolt és a végeken színpompás virágok nyiladoztak. Pislogtam egyet. Majd még egyet. Még párat, mire a sérült karom tompa sajgása jelezte, ez a valóság. Hirtelen feléledtek a túlélési ösztöneim! Mi van a karommal? A kötés nem volt a helyén, viszont valami furcsa anyag borította a sérülés teljes felületét. Nem tudtam mi az, de az ismeretlen szag ellenére rájöttem, valami növényi eredetű massza. Végtére is zöld volt. Óvatosan lepiszkáltam a karomról a trutymót.

- Hát ez?!

Alig hittem a szememnek. A seb nem volt egyáltalán piros már és duzzadt sem! Természetesen még látszódott, de gyönyörűen gyógyult! Megmozgattam a teljes karom, mire belehasított a fájdalom, de örömömnek ez nem szabott határt. Tettem egy botor lépést, mire az első ágban megbotlottam és összeestem. Csak most tűnt fel, mennyire nehezen mozognak a tagjaim és én mennyire gyenge vagyok. Meddig voltam kiütve? A seb állapotából ítélve több napig, de az hogyan... A gyomrom hangos korgással jelezte követelését. A kedvem máris lelappadt. De hogy ehetnék? És egyáltalán mit?!

- Kifogytam mindenből... - halkan magamba roskadtam egy nagy sóhaj kíséretében és akkor valami édes illat csapta meg az orrom. Gyorsabban vettem a levegőt és amennyire furcsának hangzik, annyira komolyan szaglászni kezdtem, hogy rájöjjek, honnan jött az illat. Két másodperc múlva rájöttem, hogy közvetlen mellettem egy kis halomban, nedvdús, édes gyümölcs hevert. A szám is nyitva maradt az ámulattól. Egy újabb gyomorkorgás keretében megnyaltam száraz szám szélét és a kis halom mellé térdeltem. Elvettem azt, amelyiket felismertem. Egy érett mangót. Automatikusan a késemért nyúltam, de rájöttem semmi szükség rá. Olyan puha volt, hogy nem bajlódtam a hámozással és vagdosással. Az édes folyadék és tápláló gyümölcscukor gyógyírként csusszant le a gyomromba.

Egy újabb mangóval is végeztem, mikor végre észbe kaptam és körbenéztem. Hol vagyok és ezek hogy kerültek ide? Lenéztem a talajra és meglepve konstatáltam, hogy egyáltalán nem a talajon vagyok. A lombkoronában voltam valami ágak közé összetákolt, vízszintes felületen, amit puha levelekkel borítottak. Az enyhe himbálózás is csak most tűnt föl. Négykézláb másztam el a tákolmány szélére. A lélegzetem is elállt a magasság látványától. Legalább 40-50 méter magasan lehettem! Alattam majmok ugráltak az ágakon, felettem és körülöttem madarak színpompás hada csivitelt!

- Mit... keresek én itt?

Felálltam egy ágban megkapaszkodva és csak hagytam, hogy minden tudatosuljon. Kellemes szellő járt, amennyi átjutott az ágakon, és egy nagyobb résen még pazar kilátás is nyílt a terepre. Mármint a környező fák lombkoronájára. Hullámzó, zöld tenger tele élettel, ameddig a szem ellátott!

Lassan felrémlett, milyen reménytelen helyzetben is voltam. Mit keresek én itt? Hogy jutottam idáig? Visszaültem a masszív valamire, ami alattam volt és erősen elgondolkodtam, mihez is kezdhetnék. Életben vagyok. Ez biztos. A karom még mindig fáj, de ennek a cuccnak hála javuló állapotban van. Amiből jön a következő kérdés... ki látta el a karomat és hozott gyümölcsöt? És hogy kerültem ide? Ilyen magasra? Meg egyáltalán mikor? Mióta?

- Te jó ég... hány napja vagyok itt? - a lázam lement, a karom látványosan gyógyul. Ez biztos több nap is volt. Talán valami kutatócsoport talált rám? Amikor elájultam a kimerültségtől és... Visszaemlékeztem a vélhetőleg napokkal korábban lezajlott eseményekre és kirázott a hideg. Eszembe jutott az a hang. Nem az oroszláné, a másik. A ragadozó haláltusája után felharsanó üvöltés. Sosem hallottam ahhoz foghatót, vagy annál félelmetesebbet. Mi volt az? Mi lehetett?

A kis majmok az alsóbb ágakon visítozásba kezdtek és mind egy irányba ugráltak. El az elől a valami elől, ami pont felém közeledett! Arrébb kúsztam az épített platformon, minél távolabb, de nem mertem megkockáztatni, hogy az ágakon elmeneküljek. Így is alig tartottam meg magam. Másodperceken belül egy nehéz test érkezett a szomszédos fára és a madarak ijedten rebbentek fel a hajló ágakról. Ott volt! Ott, a levelek takarásában az a... valami!

***

Halli,

Kellemes találgatást! ^^

Shina