Némán álltam a szürkületben és figyeltem, ahogy a környező, szálfaegyenes fatörzsek beleolvadnak a növekvő sötétségbe. A madarak elhalkultak, s a lombkorona elcsendesedett. Eső nem fenyegetett, de ki tudhatta, mit hoz még az éj. És milyen éjszakai állatot terel éppen felém?

- Hol egy fa? - kérdeztem kábán, reszketve a láztól – Hol egy fa? Apa, hogy mászol fel ezen a fán?

Egy pillanatra bevillant egy emlék gyerekkoromból, mikor apám és nagybátyám egymást túlharsogva próbáltak tanácsokat adni, hogyan mászhatok feljebb a kertünk diófáján. 8-9 éves lehettem és már magasan voltam, ahol erősebben fújt a szél és mozgatta az ágakat. Apámék alattam álltak és éberen figyelték minden lépésem.

- Két kézzel kapaszkodj mindig! Hüvelykujjad a másik irányban!

Kinyitottam a szemem, de csak a sötétedő dzsungelt láttam. Mit tegyek? Nem tudok két kézzel kapaszkodni. És ág sincs, ami elég alacsonyan lenne. Reménytelen helyzetemben nem jutott eszembe semmi értelmes. Könnyes szemekkel néztem a talajt és vártam, hogy véget érjen ez a rémálom. Mert az volt. Egy rémálom, hiszen nem kerülhettem én ilyen helyzetbe! Biztos még el sem indultam az utazásra, csak tudat alatt tartok tőle és ezért álmodok ilyet. Egy 'legrosszabb-esetben' verziót, hiszen egy olyan repülőszerencsétlenséget képtelenség túlélni!

A láz egy futó pillanatra megkönyörülhetett, mert hirtelen valami halk, surranó neszt jutott fülembe és azonnal az ellenkező irányba siettem egy fa mögé. Nem láttam, mi volt az és nem is hallottam több mozgolódást, de éreztem valahogy, hogy nem maradhatok nyílt színen. Mintha bármi védelmet is nyújtott volna a fa odva. Odú? Egy kisebb bemélyedés takart a fa törzsénél de a keresztül kúszó növények levelei a széltől némileg fedeztek. Ide kuporodtam le minél kisebb helyet foglalva, az ernyőt kinyitva magam előtt és reménykedtem, hogy bármi is volt az, ne vegyen észre.

Egy véget nem érő, kínzó percig teljes csönd borult a világra, majd bekövetkezett, amitől féltem. Kivehető léptek nesze és levelek suhogása szivárgott a fa túloldaláról. Egyre közeledett. Halálos pontossággal felém tartott, nem tett kitérőt. Tudta, hogy hol vagyok. Ahogy közelebb ért, lassított léptein, végül teljesen elhallgatott. Minden kétséget kizáróan tudtam, az a nagymacska az utolsó ugráshoz készülődött, mielőtt rám vetné magát. Az erőm elhagyott. A szívem a torkomban lüktetett. A fülem újra zúgott és süketté váltam a környezetem zajaira. Képtelen lettem volna megmozdulni, még kevésbé elmenekülni. Egy utolsó, néma imát suttogtam Istennek mielőtt visszafojtottam a lélegzetemet.

A vérfagyasztó üvöltés a következő pillanatban bődült fel, ahogy a ragadozó elrugaszkodott. Ezzel párhuzamosan, egyszerre egy másik, még rettenetesebb hang is felzendült és a közvetlen közelemben levő bozót életre kelt. Két test tompa puffanással csapódott egymáshoz, mint két vidalbika, majd a talajhoz. Iszonyatos kiáltozások és bömbölések szálltak a fa túloldaláról, minthogy a két valami azon az oldalon esett egymásnak. Küzdöttek. Remegő kezeim a fülemre tapasztottam és még így is hallottam a ragadozó düh és fájdalom áztatta bömbölését. Az a valami... erősebb volt nála. Éreztem, hogy győzni fog. A kínoktól eltorzult, tehetetlen méreggel átitatott állati kiáltások egyre kétségbeejtőbbé váltak, majd halkultak el. Gurgulázó hörgést követően teljesen abba is maradtak. Meghalt volna? Valóban?! Kezeim óvatosan elemeltem fülemről. Hiba volt. Váratlanul egy hátborzongató, a korábbiakhoz nem fogható, rémisztő ordítás reszkettette meg a dzsungel levegőjét.

Az idegeim eddig bírták. Nem tudtam, miféle fenevad lehetett a másik, de annyi eljutott láztól fűtött tudatomig, hogy rettenetesebb, mint az éjjeli oroszlánok és társai. Többre nem volt erőm. Sem gondolkodni. Sem eszméletemnél maradni. Egyszerűen elsötétült a világ, mielőtt tiltakozhattam volna ellene. 

***

Halli,

Ez most szuper rövid lett, de muszáj volt ezt itt ketté szednem. Mit gondoltok, mi történt? ^^

Shina